Orvosi Hetilap, 1984. január (125. évfolyam, 1-5. szám)
1984-01-01 / 1. szám - A 125. évfolyam elé
ják a tudományt és kímpad lesz minden új gép. Idővel mindent felfedezhetnek, amit felfedezni egyáltalában lehetséges, de ez a haladás egyszersmind eltávolíthat az emberiségtől.” Nem tekinthetjük közömbösnek, hogy a társadalom miképpen osztja el a rendelkezésre álló eszközöket az egészségügyön belül. A szükségletek és igények ésszerű rangsorolása a korszerű egészségügyi ellátásnak, még a leggazdagabb társadalmakban is elengedhetetlen feltétele; még fokozottabban vonatkozik ez a szegényebb társadalom egészségügyi ellátására, amely korlátozottabban rendelkezésére álló személyi és anyagi erőit csak az ehhez adaptált szervezési elvekkel kompenzálhatja. Bármilyen paradoxul is hangzik, korunk orvosi gyakorlatában nem „maximális” — amely valójában pazarló —, hanem „optimális” — amely valójában takarékos — diagnosztikára és terápiára kell törekednünk. A maximális és optimális elv érvényesítése a betegellátásban bizonyos mértékben a katonaorvosi alapdoktrína része. Lényegét ma sem tudnánk kifejezőbben meghatározni, mint annak idején a gazdasági reformtörekvések kezdetén szerkesztőségi közleményünkben írtuk: „Köztudomású, hogy a tábori orvostan alapelve ez a pirogovi tétel, amely szerint tömeges sérültek ellátásához a legkitűnőbb orvosi gondolkodással párosult, legátfogóbb orvosi ismeretek sem elegendőek, ha alkalmazásukban nem a szervező gondolkodása érvényesül. Hasonlóan a tábori orvostan szervezetéhez, a polgári egészégügy organizációjának a körzeti orvostól a legmagasabb szintű egyetemi, ill. országos intézetekig terjedő hierarchiájában is a beteg mozgásának legszervezettebb folyamatát kell megvalósítani. A beteg e szervezett mozgásától — a katonai orvostan terminológiájával— osztályozásától várható annak a tágabb értelemben vett „szűk keresztmetszet”-nek legnagyobb mérvű csökkentése, amely az egészségügyi ellátást népi méretben megvalósító egészségügy szükségszerű velejárója. E szűk keresztmetszet kényszerű veszteségekkel jár és a szocialista egészségügy szervezőjének nem lehet szebb feladata, mint az a törekvés, hogy azokat a legszűkebb korlátok közé szorítsa, nem lehet szebb feladata, mint az a célkitűzés, amely a gyakorlat színvonalát a mindenkori tudomány szintje által nyújtott lehetőségekhez a legnagyobb mérvben megközelíteni igyekszik. Ez a szocialista egészségügy történelmi feladata . . ugyanakkor úgy véljük, hogy „.. . az említett szűk keresztmetszetek és abszolút mértékű diszkrepanciák csak történelmi kategóriák és remélhetjük, hogy a betegek korszerű ellátásában a relatív szelekciónak mind kevesebb szerepe lesz. Mindezek a tanulságok abban az irányban is ösztönöznek, hogy . .. megteremtsük a klinikus teendőit, feladatait rendszerező szervezői diszciplínának alapjait: a klinikai szervezéstant.” Kiemelten tettük magunkévá az orvosi pszichológia ügyét. Fontosságát gyakran emeltük ki tanulmányokban, közleményekben, ünnepi köszöntőkben, hangsúlyozva, hogy a pszichológiai készség hiánya nemcsak azt eredményezheti, hogy a betegek panaszainak lélektani eredete tisztázatlan marad és ezáltal az orvos betegét az organikus kategóriájába sorolja, hanem azt is — és ez sem közömbös —■, hogy az orvos nem ismerve fel saját tevékenységének pszichológiáját, a diagnózis felállításának óhajától sarkallva könnyen téves kórisméhez juthat. Ez a diszciplína sem a képzésben, sem a továbbképzésben nem kapja meg méltó szerepét. A pszichológiai készséget a klinikai orvostudomány egyetlen ágazata sem nélkülözheti. A természettudományos alappal bíró medicinát művelő, de pszichológiai és szervezői készséggel is bíró orvost tekintjük a korszerű orvostan ideáljának. Ezért adtunk hangot ismételten és ismételten annak a meggyőződésünknek, hogy „... a jövő orvosa a természettudományosan, pszichológiailag és szervezőként gondolkodó orvos ötvözete lesz.”