Orvosi Hetilap, 1985. március (126. évfolyam, 9-13. szám)
1985-03-03 / 9. szám - Szilágyi Katalin, Á.: Demenciák: újabb kutatási eredmények, gyakorlati perspektívák
mencia-formákban szenvedő, sőt nem demens idős korban elhalt egyének központi idegrendszerének szövettani vizsgálatakor is fellelhetők. A praesenilis Alzheimer kór és a senilis dementiák között tehát, a betegség kezdete szempontjából van eltérés, de szövettanilag a különbségek csak mennyiségiek, ezért nem zárható ki, hogy ugyanarról a betegségről van szó. Ezt a felfogást tükrözi, hogy újabban a senilis dementia kifejezés helyett Alzheimer-típusú senilis dementia (senile dementia of Alzheimer type SDAT) használatos. E kórképek diagnózisa elsősorban patológiai-szövettani alapon nyugszik. Intézetünk beteganyagán végzett vizsgálatok alapján készült Tariska (39) összefoglaló jellegű közleménye, melyben nagy vizsgálati anyagon nyugvó adatok alapján tárgyalja a magyarországi betegség-eloszlási hányadokat. A ritkának tartott Pick-féle betegség, intézetünk halálozási anyagában gyakoribb volt a világirodalomban megadottnál. Leírta a vérellátási területek határzónáiban lévő inkomplett necrosisokat, melyek lényegében multi infarct dementia (MID) szövettani kép megfelelői. Az idős központi idegrendszer jellemzőnek — bár nem kizárólagos előfordulásának — tartott szövettani elváltozásai a következők (39): — senilis, argentophil plaque-ok, — Alzheimer-f. fibrilla elváltozás, — granulo-vacuolaris idegsejt elváltozás, — kongophil érelváltozás, — corpora amylacea nagy számban, — idegszövet spongiosus degeneratiója, — Löwy-f. sejtzárványok (Parkinsonismusban), — argentophil idegsejtzárványok (Pick-f. betegségben). Makroszkóposan: — az agy összsúlyának és ezen belül a kéregállománynak nagyobb mérvű megfogyatkozása, a kamrarendszer kitágulása. Roth30 csak előrehaladott demenciáknál talált egyértelmű összefüggésre utaló nagymérvű szövettani elváltozásokat, kisebbfokú demenciák esetében nem. Az évek múlását törvényszerű változások kísérik a központi idegrendszerben (4), amelyek nem a seniumban, hanem sokkal korábban kezdődnek, s genetikusan rögzítettek. Úgy látszik, hogy ez a sejtben előre kijelölt élethossz nem hosszabbítható, de külső behatások (pl. fertőzések, irradiatio, szabad gyökök stb.) megrövidíthetik. A központi idegrendszerben korral fokozatosan jelentkező szövettani eltérésekről nem tudható bizonyossággal, hogy azok az életet megrövidítő tényezők-e, bár megjelenésükkel egyidőben romlani kezd az adaptációs képesség. Szerzők nagy részének egyezik a véleménye abban, hogy a központi idegrendszer morfológiailag észlelhető szövetpusztulása, tehát a működő idegsejteknek és nyúlványaiknak megfogyatkozása nem egyedüli és talán nem is a legdöntőbb velejárója az idős korban fellépő funkciózavaroknak (5, 31). Azt sem tudjuk biztosan, hogy ezek az elváltozások kezdeti- vagy végállapotot jelentenek, jelenlegi módszereinkkel az indulás ugyanis követhetetlen. Az igen súlyosan demens egyének központi idegrendszerében rendszerint igen súlyos szövettani elváltozások találhatók. Mégis, tudunk olyan esetekről, ahol az agyszövetben nagyszámú senilis plaque volt található csekély mérvű pszichés alteráltság esetén, és fordítva, nagyfokú demenciát kismértékű szövettani változás kísérte. Simon és Malamud (35) egészségesnek minősülő idős elhaltak agyában az Ammonszarvban 84%-ban talált szenilis plaqueot és 82%-ban Alzheimer fibrillákat. A vizsgáltak életkora 65—97 év volt. E struktúrákban az involúció 35—40 év körül elkezdődik, és vitathatatlan, hogy vannak emberek, akik munkaképességüket, szellemi frissességüket késő öregkorukig megőrzik. Ebből a tényből is arra lehet következtetni, hogy a parenchgma elváltozásai csak egy tényezőt képviselnek a sok közül, s hogy lehetnek olyan tartalékaink, amelyek funkcionálisan kompenzálni képesek a degeneratív elváltozásokat, persze csak bizonyos határig. Lehetnek a szinapszis működésében és a fehérje struktúrában olyan változások, amelyek észlelhető morfológiai eltérések nélkül rontanak a funkción. Gondolok itt a seniumban tapasztalható csökkent glukoze-utilizációs képességre, az EEG meglassulásra, a megváltozott gyógyszerérzékenységre. Mindezek lehetnek a transzmisszióban bekövetkező változások eredményei, esetleg receptor funkciózavarok a postsynaptikus membránon, regulációs zavar résztünetei. A szenilis plaque-ok mai tudásunk szerint transcriptiós hiba eredményei. Az idegsejt hibásan másolja a genetikus információt, s ennek következményei nyilvánulnak meg a fehérje-szintézisben: fonalszerű, atípiás fehérjék, „helicalis filamentumok” képződnek, aminek az a következménye, hogy az idegsejt elpusztul, vagy a szinapszis megy tönkre ez utóbbi a senilis plaque. A sejtben kóros fehérjetermékek keletkeznek, s mivel az eltakarító enzimrendszer nem áll rendelkezésre, fel is halmozódnak ott; ez az „Alzheimer-féle fibrilla”. Az ilyen kóros fehérjék a sejt szétesésekor bejutnak az extracellularis térbe, s őket az immunrendszer idegen fehérjeként fogadja. A plaqueban lévő amyloidot ilyen lokális „hamis” immunválasz eredményének tartjuk A szenilis plaque területén nincs információ-továbbítás. Ha ezek a változások a központi idegrendszer területén meghaladják a kritikus küszöbértéket, akkor találkozunk azokkal a funkció-kiesésekkel, amelyeket klinikailag észlelni lehet (32). A jelenségek elindításában a következő okoknak tulajdonítanak szerepet: Genetikai hipotézis: A ritkán észlelhető, familiárisan előforduló Alzheimer-féle betegségre alapít. Újabb észlelés, hogy a Down-betegségben szenvedők agyszövetében — különösen 20 éves kor felett — olyan elváltozások találhatók, amelyeket elsősorban az Alzheimer-f. betegségre tartunk jellemzőnek. Ezen kívül gyakoribb a Down kór azokban a családokban, ahol Alzheimer-f. praesenilis demencia fordul elő. Ezért e két betegség között genetikus kapcsolatot tételeznek fel. A genetikus hipotézis ellen felhozható, hogy az Alzheimer-kór előfordulása általában sporadikus