Orvosi Hetilap, 1986. november (127. évfolyam, 44-48. szám)
1986-11-02 / 44. szám - Leövey András: November 7. Gondolatok az orvos és a beteg kapcsolatáról
November 7 Gondolatok az orvos és a beteg kapcsolatáról 69 esztendő telt el azóta, hogy a nagy októberi szocialista forradalom új fejezetet nyitott az emberiség történetében. Magasztos eszméi között a kizsákmányolás elleni küzdelem mellett ott szerepel a harc a szegénység, az elmaradottság és a betegségek ellen is. Ez utóbbihoz, a beteg ember gyógyításához szükséges az orvos, az egészségügyi és a megváltozott társadalom egésze is. Csakis ezek szüntelen erőfeszítésével, kölcsönös segítségével és együttműködésével lehet e harc valóban eredményes. Megemlékezésemben — a teljesség igénye nélkül — az orvos— beteg kapcsolatának néhány időszerű kérdését szeretném röviden felvillantani, mint olyat, mely a gyógyítás folyamatának egy korántsem elhanyagolható, de ellentmondásoktól terhes, s éppen ezért sokat vitatott láncszemét képezi. Azzal a közhellyel kell kezdenem, hogy az orvostudomány legutóbbi négy évtizedes fejlődése mindenekelőtt a technika haladásának köszönhető. Kérdés, hogy ez a rendkívül gyors haladás hogyan tükröződik az orvos-beteg kapcsolatában? Végsősoron ugyanis a tudományos eredmények azért születnek, hogy annak a beteg hasznát lássa. Ma, amikor a rendkívül széles diagnosztikus fegyvertár megkönnyíti az orvos munkáját, úgy tűnhet, hogy ezzel párhuzamosan csökken a felelőssége is, hisz sok laboratóriumi és egyéb műszeres vizsgálati lelettel támaszthatja alá a diagnózist. Ez azonban csak a felület, a tények egyik oldala, mert egyéb vonatkozásokban jelentősen megnőtt és változott az orvos felelőssége. Gondoljunk arra, hogy adott esetben élet-halál kérdésről kell pillanatok alatt döntenie, pl. a reszuszcitáció esetében. Nem könnyebb a helyzete a krízis-intervenciós, az intenzív terápiás osztályokon dolgozóknak, illetve az anaesthesiológusoknak sem. De az egyre szaporodó invazív vizsgálatok elvégzése is fokozódó felelősséget jelent az orvos számára, amikor azok rizikótényezőit és várható hasznát kell mérlegre tennie. A ma orvosa ugyanis — ha a beteg érdekében előbbre akar lépni — már nem képes sem a kórismézés, sem a gyógykezelés bonyolult folyamatában a primum nil nocere elv maradéktalan betartására, s mutatis mutandis egyre inkább kénytelen a non primum non nocere gyakorlat rögös, de sokszor elkerülhetetlen és egyre felelősségteljesebb útjain haladni. Az orvos felelőssége és dilemmája tehát rendkívül nagy. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az új körülmények között tulajdonképpen mi a helyes, mi a teendő? Ki a jó, az ideális orvos? A „jó öreg háziorvos bácsi”, akinek egyik alapvető célja, hogy megteremtse az ember—ember, ill. az orvos— beteg közötti helyes, harmonikus kapcsolatot, avagy a technokrata orvos, aki a diagnosztika és terápia egyre szélesebb merítésének minden lehetőségét igyekszik maximálisan kihasználni; erre koncentrál, erre építi tevékenységét, de ugyanakkor a beteg szubjektívuma háttérbe szorul. Az előbbi, bár a nosztalgiája állandóan kísért, ma már nem valósítható meg eredeti formájában, s talán nem is szükséges, mintogy a „háziorvos mentalitás” részben kompenzáló tényezője is volt annak, amit a tegnap kollégája — sokkal gyakrabban, mint a máé — nem tudott megtenni a beteg gyógyulása érdekében. Az ő prakszisában még sokkal fokozottabban érvényesült Claude Bernard mélyenszántó gondolata: „Az orvoslás olyan művészet, amelynek során olykor gyógyítunk, gyakran enyhítünk, de legalább vigasztalunk.” A technokrata orvostípus viszont elkerülhetetlenül diszharmonikussá teszi az orvos—beteg kapcsolatát, sőt egyértelműen e kapcsolat elidegenedése felé halad. Ennek igen sok összetevője van, amelyek közül idézzünk fel néhányat. A gyógyító apparátus manapság a beteget igen sokszor személytelen esetté zsugorítja. A beteg ember tulajdonképpen a sok specialista kezében kárassá válik, csökkentve a munka humánus ihletését. Sajnos világjelenség az is, hogy egyre több orvos kezd hasonlítni a közlekedési rendőrre, aki tulajdonképpen csak elirányít, de a problémát maga nem oldja meg, még akkor sem, ha ezt megtehetné. Ennek következménye a sok felesleges küldözgetés és adminisztráció, a várakozás, az idővesztés és a személytelen üresjárat, ami a betegek egy részét visszariasztja és bizalmatlanságot szül bennük. Modern kifejezéssel élve: romlik a „compliance”-ük. A beteg igénye viszont változatlan és világos. Ugyanazt akarja, mint 100 évvel ezelőtt: meg akar gyógyulni, s ehhez a segítséget az orvosától várja. Változatlanul igényli, hogy törődjenek vele, s az orvosban olyan embert szeretne látni, akiben teljes mértékig megbízhat, akinek mindent elmondhat, s akire rábízhatja az életét. Ezzel szemben mi a gyakorlat? A ma orvosa — korunk betegségeként — állandó időhiánnyal küzd. Nem ér rá, hajszolja magát, vagy a körülmények hajszolják. A fix fizetésen túl pénzre van szüksége, fáradt, ingerlékeny, idővel elfásul, s csökken a beteg ember iránti empátiája. A szakmáját szerető, lelkiismeretes orvost állandó feszültségben, stresszben tartja az egyre növekvő szakmai információáradat is, amelyet gyakran nincs is ideje, vagy lehetősége követni, következésképp úgy érzi, lemarad, nem tud lépést tartani a kor növekvő kívánalmaival. Az említettek mellett ezért is ideges és feszült, ami óhatatlanul visszahat a beteggel való interperszonális kapcsolatára. Szerencsére ez nem általános, de az ilyen jellegű tendencia sajnos fokozódik. Az ilyen orvos már csak a betegséget, nem pedig magát a beteg embert /'"Ч akarja és képes meggyógyítani. ШГ Általában hajlamosak vagyunk arra, hogy az egészségügy állapotát pusztán az orvos viselje- 2667