Orvosi Hetilap, 1987. április (128. évfolyam, 14-17. szám)

1987-04-05 / 14. szám - Rák Kálmán: A belgyógyászat mai helye és szerepe a medicinában. (Gondolatok április 4.-re)

A belgyógyászat mai helye és szerepe a medicinában (Gondolatok április 4.-re) Több mint négy évtized, 42 esztendő telt el a tör­ténelmi sorsfordulót jelentő esemény, hazánk felszaba­dulása óta. Az idő múlásával egyre inkább látjuk és érezzük, hogy mi minden történt, változott, javult éle­tünk legkülönbözőbb területén, így népünk egészség­ügyében is. A mindenkire kiterjedő, térítésmentes meg­előző-gyógyító ellátás említhető változatlanul elsőként az alapvető vívmányok között. Szinte már közhely, hogy orvosi ellátottságunk világviszonylatban is ki­emelkedő, e szempontból a legfejlettebb országok kö­zött van a helyünk. 1938-ban, az utolsó ún. békeévben, tíz és félezer orvosunk volt, ma több mint háromszor annyi. Nagy vívmány a járóbetegellátó hálózat: négy és félezer általános orvosi körzetünk van, ezerrel több, mint 25 évvel ezelőtt. A szakorvosi rendelőintézeti óra­szám a 25 év előttinek a duplája. Ez a szervezés és szer­vezettség csak a szocialista társadalmat építő rendszer­ben képzelhető el. Előrebocsátva, hogy a reális helyzet számbavéte­le, a gondok feltárása és az építő kritika korántsem a korábbi eredmények tagadása vagy cáfolata, nem hall­gathatunk azokról a kedvezőtlen adatokról sem, me­lyek lakosságunk mai egészségügyi állapotát jellemzik, s melyekről sok szó esik mostanában. A férfiak halan­dósága az utolsó öt évben az előző hasonló periódushoz viszonyítva 8%-kal nőtt, bontásban a 30—39 éveseké 18, a 40—59 éveseké 25%-kal. A dolgozók hat szá­zaléka van napi átlagban táppénzes állományban, s ez negyedmillió munkást jelent. Közel tizenhat az egy dolgozóra jutó évi táppénzes napok száma. 1984-ben 150 ezer nyugdíj-korhatár alatti dolgozó „élvezett” rokkant-nyugdíjat. Politikai és társadalmi szerveink beható elemzés után jogosan állapítják meg, hogy a lakosság egészségi állapota a korábbinál kedvezőtlenebb, az egészség vé­delmére tett erőfeszítések ellenére. Néhány területen kétségtelen a fejlődés, de egészében egészségügyünk nem tudott lépést tartani a gyorsan növekvő szükség­letekkel, s az orvostudomány fejlődésének hallatlan ütemével. Az elmaradás mértéke nőtt, így érthető, hogy az állampolgárok az egészségügyi ellátással nem osztatlanul elégedettek. A központi anyagi támogatás és a társadalmi segítség elégtelen volta, s nem utolsó sorban az egészségügyben dolgozók — nyilvánvalóan nem általánosságban elmarasztalható és kritizálható — teljesítménye szerepel a helyzet magyarázataként. Az értékelés elfogadása és hasznosítása csak segítheti egészségügyünket, mint ahogyan a nemzetközi (WHO) mozgalom („Egészséget mindenkinek 2000-re”) is sür­geti és segíti egy átfogó, szervezett és hatékonynak ígérkező nemzeti program elkészítését és végrehajtását. A gyógyító orvostudomány világszerte egyre komplikáltabb és drágább. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy előtérbe kerül a prevenció és a rehabilitáció. A jövő orvosának fő tevékenysége egyre inkább szociá­lis jellegűvé válik, a kuratívból fokozatosan szociális medicina lesz. Mégis, ehelyt, az egészség-megőrzés és a betegség-megelőzés fontos kérdései helyett csak a gyógyintézetekben, azok közül is csak a belgyógyászati klinikákon folyó betegellátás helyzetét és általában a belgyógyászat mai helyét és szerepét szeretném rövi­den áttekinteni. A mai értelemben vett belgyógyászatot Németor­szágban deklarálták, több mint száz éve, az 1882-es wiesbadeni Kongress für Innere Medizin meghirdeté­sével. Ebben az időben fejeződött be a neurológia, a pediátria és a dermatológia leválása. Hamarosan, már a múlt század végén, arra buzdított Osler az Egyesült Államokban, hogy a fiatal orvosok pathológiai és labo­ratóriumi ismereteiket a betegosztályokon hasznosít­sák. Az új diszciplína egyre inkább elvált az általános praxistól, s kórházi hátteret kapott, ötven ágyas bel­gyógyászat létesüljön minden városban — ez volt a jelszó. A jelen század elején kialakultak az akadémiai iskolák, általános orvosi (belgyógyászati) fakultások­kal, majd egyre több egyetemen és oktató kórházban azok az akadémiai orvosi centrumok, melyekben az oktatás, a betegellátás és a klinikailag releváns, a beteg­központú kutatás irányában elkötelezett általános bel­gyógyászok kis csoportjai működtek. A második világ­háború után kezdődő és egyre fokozódó specializálódás Európában főleg a belgyógyászati klinikákon, kórhá­zakon, osztályokon belül folyt, formailag és szervezeti­leg tehát a belgyógyászat keretein belül. Az Egyesült Államokban az egyre több és önálló speciális osztály mellett, sokszor azok hátterében és árnyékában mű­ködnek a kicsi általános belgyógyászati egységek. Fel­tartóztathatatlannak tűnt a specializálódás, az általá­nos belgyógyászok (generalists) és a szak-szakorvosok (specialists) divergálása, arányuk folyamatos eltoló­dása. A fiatal diplomás orvos nálunk öt, Európában ál­talában öt- vagy hatéves képzés után, Amerikában há­rom, de nagyon intenzív és szigorúan szervezett tanu­lás után belgyógyász szakorvos lesz, s választhat az általános praxis, a klinikai-kórházi belgyógyászati munka és a specializálódás között. Az utóbbi a nyolc­vanas években már nem vonz akkora tömegeket, mint a múlt évtizedben még világszerte, de főleg az Egye­sült Államokban (80% a hetvenes, már csak ,50% a nyolcvanas évek közepén). Európában nem alakultak ki az ottani torz arányok. A specializálódást a medici­nában bekövetkezett döntő változások jól magyaráz­zák. A belgyógyászat az alapismereteket és a részterü­leteket illetően is hatalmasan megnőtt. Ehhez járult a biomedicinális technika, a klinikai kémia, a radiológia, a nukleármedicina stb. rohamos fejlődése. A tudás­anyag és a­z információ az egyes ember számára már át­tekinthetetlen és reprodukálhatatlan, de ez nemcsak az általános belgyógyászokra, hanem a specialistákra is érvényes. A gastroenterológus vagy jó endoscopos szakember vagy immunológus, esetleg endokrinológus vagy membrán-transzport specialista. A beteg a bajá­val a specialistákat látogatja sorba, a koordináló orvos, aki az egész ember ellátásáért felelős volna, egyre gyakrabban hiányzik. Az orvosi praxis 70%-a — bizo­nyos felmérések szerint — belgyógyászati természetű, s a jól képzett belgyógyász a betegek 80%-ában az anamnézis, a fizikális és az általánosan elérhető ki­egészítő vizsgálatok segítségével legalább csoport-diag­nózishoz jut. Az is figyelemre méltó megfontolás, hogy

Next