Orvosi Hetilap, 1987. április (128. évfolyam, 14-17. szám)
1987-04-05 / 14. szám - Rák Kálmán: A belgyógyászat mai helye és szerepe a medicinában. (Gondolatok április 4.-re)
A belgyógyászat mai helye és szerepe a medicinában (Gondolatok április 4.-re) Több mint négy évtized, 42 esztendő telt el a történelmi sorsfordulót jelentő esemény, hazánk felszabadulása óta. Az idő múlásával egyre inkább látjuk és érezzük, hogy mi minden történt, változott, javult életünk legkülönbözőbb területén, így népünk egészségügyében is. A mindenkire kiterjedő, térítésmentes megelőző-gyógyító ellátás említhető változatlanul elsőként az alapvető vívmányok között. Szinte már közhely, hogy orvosi ellátottságunk világviszonylatban is kiemelkedő, e szempontból a legfejlettebb országok között van a helyünk. 1938-ban, az utolsó ún. békeévben, tíz és félezer orvosunk volt, ma több mint háromszor annyi. Nagy vívmány a járóbetegellátó hálózat: négy és félezer általános orvosi körzetünk van, ezerrel több, mint 25 évvel ezelőtt. A szakorvosi rendelőintézeti óraszám a 25 év előttinek a duplája. Ez a szervezés és szervezettség csak a szocialista társadalmat építő rendszerben képzelhető el. Előrebocsátva, hogy a reális helyzet számbavétele, a gondok feltárása és az építő kritika korántsem a korábbi eredmények tagadása vagy cáfolata, nem hallgathatunk azokról a kedvezőtlen adatokról sem, melyek lakosságunk mai egészségügyi állapotát jellemzik, s melyekről sok szó esik mostanában. A férfiak halandósága az utolsó öt évben az előző hasonló periódushoz viszonyítva 8%-kal nőtt, bontásban a 30—39 éveseké 18, a 40—59 éveseké 25%-kal. A dolgozók hat százaléka van napi átlagban táppénzes állományban, s ez negyedmillió munkást jelent. Közel tizenhat az egy dolgozóra jutó évi táppénzes napok száma. 1984-ben 150 ezer nyugdíj-korhatár alatti dolgozó „élvezett” rokkant-nyugdíjat. Politikai és társadalmi szerveink beható elemzés után jogosan állapítják meg, hogy a lakosság egészségi állapota a korábbinál kedvezőtlenebb, az egészség védelmére tett erőfeszítések ellenére. Néhány területen kétségtelen a fejlődés, de egészében egészségügyünk nem tudott lépést tartani a gyorsan növekvő szükségletekkel, s az orvostudomány fejlődésének hallatlan ütemével. Az elmaradás mértéke nőtt, így érthető, hogy az állampolgárok az egészségügyi ellátással nem osztatlanul elégedettek. A központi anyagi támogatás és a társadalmi segítség elégtelen volta, s nem utolsó sorban az egészségügyben dolgozók — nyilvánvalóan nem általánosságban elmarasztalható és kritizálható — teljesítménye szerepel a helyzet magyarázataként. Az értékelés elfogadása és hasznosítása csak segítheti egészségügyünket, mint ahogyan a nemzetközi (WHO) mozgalom („Egészséget mindenkinek 2000-re”) is sürgeti és segíti egy átfogó, szervezett és hatékonynak ígérkező nemzeti program elkészítését és végrehajtását. A gyógyító orvostudomány világszerte egyre komplikáltabb és drágább. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy előtérbe kerül a prevenció és a rehabilitáció. A jövő orvosának fő tevékenysége egyre inkább szociális jellegűvé válik, a kuratívból fokozatosan szociális medicina lesz. Mégis, ehelyt, az egészség-megőrzés és a betegség-megelőzés fontos kérdései helyett csak a gyógyintézetekben, azok közül is csak a belgyógyászati klinikákon folyó betegellátás helyzetét és általában a belgyógyászat mai helyét és szerepét szeretném röviden áttekinteni. A mai értelemben vett belgyógyászatot Németországban deklarálták, több mint száz éve, az 1882-es wiesbadeni Kongress für Innere Medizin meghirdetésével. Ebben az időben fejeződött be a neurológia, a pediátria és a dermatológia leválása. Hamarosan, már a múlt század végén, arra buzdított Osler az Egyesült Államokban, hogy a fiatal orvosok pathológiai és laboratóriumi ismereteiket a betegosztályokon hasznosítsák. Az új diszciplína egyre inkább elvált az általános praxistól, s kórházi hátteret kapott, ötven ágyas belgyógyászat létesüljön minden városban — ez volt a jelszó. A jelen század elején kialakultak az akadémiai iskolák, általános orvosi (belgyógyászati) fakultásokkal, majd egyre több egyetemen és oktató kórházban azok az akadémiai orvosi centrumok, melyekben az oktatás, a betegellátás és a klinikailag releváns, a betegközpontú kutatás irányában elkötelezett általános belgyógyászok kis csoportjai működtek. A második világháború után kezdődő és egyre fokozódó specializálódás Európában főleg a belgyógyászati klinikákon, kórházakon, osztályokon belül folyt, formailag és szervezetileg tehát a belgyógyászat keretein belül. Az Egyesült Államokban az egyre több és önálló speciális osztály mellett, sokszor azok hátterében és árnyékában működnek a kicsi általános belgyógyászati egységek. Feltartóztathatatlannak tűnt a specializálódás, az általános belgyógyászok (generalists) és a szak-szakorvosok (specialists) divergálása, arányuk folyamatos eltolódása. A fiatal diplomás orvos nálunk öt, Európában általában öt- vagy hatéves képzés után, Amerikában három, de nagyon intenzív és szigorúan szervezett tanulás után belgyógyász szakorvos lesz, s választhat az általános praxis, a klinikai-kórházi belgyógyászati munka és a specializálódás között. Az utóbbi a nyolcvanas években már nem vonz akkora tömegeket, mint a múlt évtizedben még világszerte, de főleg az Egyesült Államokban (80% a hetvenes, már csak ,50% a nyolcvanas évek közepén). Európában nem alakultak ki az ottani torz arányok. A specializálódást a medicinában bekövetkezett döntő változások jól magyarázzák. A belgyógyászat az alapismereteket és a részterületeket illetően is hatalmasan megnőtt. Ehhez járult a biomedicinális technika, a klinikai kémia, a radiológia, a nukleármedicina stb. rohamos fejlődése. A tudásanyag és az információ az egyes ember számára már áttekinthetetlen és reprodukálhatatlan, de ez nemcsak az általános belgyógyászokra, hanem a specialistákra is érvényes. A gastroenterológus vagy jó endoscopos szakember vagy immunológus, esetleg endokrinológus vagy membrán-transzport specialista. A beteg a bajával a specialistákat látogatja sorba, a koordináló orvos, aki az egész ember ellátásáért felelős volna, egyre gyakrabban hiányzik. Az orvosi praxis 70%-a — bizonyos felmérések szerint — belgyógyászati természetű, s a jól képzett belgyógyász a betegek 80%-ában az anamnézis, a fizikális és az általánosan elérhető kiegészítő vizsgálatok segítségével legalább csoport-diagnózishoz jut. Az is figyelemre méltó megfontolás, hogy