Orvosi Hetilap, 1988. január (129. évfolyam, 1-5. szám)
1988-01-03 / 1. szám
Az újraindulás ötödik évtizedének küszöbén Az Orvosi Hetilap a nagymúltú sajtótermékek sorában is, a legrégibb ma is létező orgánum hazánkban és egyike a világ legrégibb orvosi közlönyeinek. Az 1857-ben alapított lap megjelenését a második világháború megszakította és egy ideig úgy tűnt, hogy a nemes hagyományokat őrző hetilap a háború veszteséglistájára kerül. A háború lezárultával azonban viták indultak a lap azonnali újraindítása körül, hiszen a régi világ forradalmi hevületű felszámolása, az új szenvedélyes akarása olykor a múlt kétségtelen értékeit is megkérdőjelezte. Gondoljunk csak arra, hogy később a szélsőségesen balos kultúrpolitika hogyan állított tilalomfát — hogy csak a legriasztóbb példákat említsük — Bartók Csodálatos Mandarinja, Madách Tragédiája és más kiváló magyar alkotók művei elé. Visszatekintve, híven a történelmi valósághoz, meg kell állapítanunk, abban, hogy az említett vita végül is a lap újraindítása javára dőlt el, része volt a negyvennyolcas centenárium ünnepi közhangulatának. Hozzá kell mindehhez tenni, hogy a tapasztalat szerint a valódi értékeket képviselő alkotások a legszövevényesebb történelmi útvesztőben is felszínre törnek. Mind jobban finomodó múltszemléletünk és szocializmusfelfogásunk eredményeként pedig nap mint nap észlelhetjük, hogy a korábban elfogult, olykor torz értékelést, az elfogulatlan, az igazságos váltja fel. Mindezt azért mondjuk el ilyen részletességgel, mert még ma is felmerül, mi okozta a Hetilap pályáján a három éves kiesést és hogy az 1857-ben alapított lap 1988-ban miért lép „csak” 129. évfolyamába. Amikor negyven év előtt a lap szerkesztői az Orvosi Hetilapot újjáélesztették, az úttörő Markusovszky Lajos szellemét követték, aki kora orvostársadalmának legjobbjaival elindította a magyar orvostan felvirágzását. Az újraindítók követték és folytatták a nagy örökséget, de nem folytathatták ott, ahol a lap élete 1945 januárjában megszakadt. A kontinuitás felelősségteljes vállalása nem jelenthetett egyet a puszta újjáélesztéssel. Eleget kellett tenni a radikálisan megváltozott kor követelményeinek, mindazoknak a tennivalóknak, melyeket a nagy társadalmi átalakulás, a tudományos haladás fejleményei, az orvostudomány továbbfejlesztése és a népegészségügy megteremtésére irányuló erőfeszítések esedékessé tettek. E sokasodó feladatokra figyelmeztetett a lap első számában az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, amikor azt írta: „...alkotni többet, jobbat, maradandóbbat annál, ami mögöttünk van... példára, áldozatra is készen kell ezt vállalniuk azoknak, akik ennek a lapnak a jövőjét kezükbe vették..A nagy korszakváltás idején az Orvosi Hetilap az orvostudományi publicisztikában egy ideig osztozott az Orvosok Lapjával, mely utóbbi már korábban megindult, a legnehezebb időben teljesítve az orvosi sajtó feladatát. 1950 után, amikor az Orvosok Lapja megszűnt, az a feladat hárult az Orvosi Hetilapra, mint központi orgánumra, hogy profilját a magyar orvostársadalom valamennyi rétegének és szükségleteinek figyelembe vételével alakítsa ki, olyan időszakban, amikor a háború utáni helyreállítást követően mind nagyobb tömegekre terjedt ki a társadalombiztosítás és az egészségügy elvileg és szervezetileg új alapokra helyeződött. A medicina nagy korszakát élte: a penicillin és streptomycin már meghonosodott, megszületőben volt a poliomyelitis elleni vakcina és a genetika sok évezredes korlátait kezdte ostromolni. A felgyorsult tudományos haladás eufóriájában a Hetilap következetesen szemléletorientáló tevékenységre törekedett: miközben széles teret adott mindennek, ami új, korszerű, helyeselve az észszerű specializálódást, figyelmeztetett annak súlyos árnyoldalaira, az ismeretek enormis megnövekedésére, áttekinthetetlenné válására és a közlési morál meglazulására. Mindez természetesen nem a közléssel szemben állított tilalomfákban jutott kifejezésre, hanem a nagyfokú igényességben, amelyet igyekezett a szerzőkben felszítani. Ez a megkövetelt igényesség kiterjedt a dolgozatoknak, írásoknak mind a tartalmi, mind a formai, szerkezeti részére, nyelvezetére, az ortográfiára. A Hetilap szerkesztéspolitikai elveinek és gyakorlatának középpontjában már kezdetben a „legyen minden kutatóorvos egyben a lapszerkesztés aktív tagja” felszólítás állott és a „szerkesztő-nevelés” munkája tette lehetővé szerzők, lektorok, recenzorok nemzedékeinek toborzását, az utánpótlás folytonosságának biztosítását. A szerkesztés nagy gondot fordított a képességek kibontakoztatására, a tehetségek kiemelésére. A többi között ennek szolgálatába állítottuk az 1962 óta kiosztott Markusovszky-díjakat, majd 1978 óta a Markusovszky Emlékérmet és a jó munka elismerésének más formáit. Markusovszky egészségpolitikus és reformer volt. Nevével forrott össze a hazai medicina igazi reformkora, a múlt század második felében. Ma, amikor a reformeszme — merőben más korban, más összefüggésben — otthonosan cseng fülünkben, hiszen nagy társadalmi, gazdasági, tudati megújulás van napirenden országunkban, a lapalapító olyan intelmével zárjuk sorainkat, amely ugyan az orvosi elméletek értékelésére vonatkozik, de benne a jelenben élő, az önelégültséget elutasító és a jövőbe mutató géniusz szólal meg: „... minden theória csak nézet az igazságról, melyet az emberiség időszerinti ismeretei alapján magának alkot. De midőn ezt teszi, azon tudattal kell tennie, hogy ezzel a búvárlal lezárva nincs, hogy nem az övé az utolsó szó”.