Orvosi Hetilap, 1988. szeptember (129. évfolyam, 36-39. szám)

1988-09-04 / 36. szám - Széll Kálmán: A műtéti biztonság növelésének lehetőségei az ezredforduló időszakában

Remény lehet számára a nagy számok törvénye alapján várható statisztikai valószínűség. Sajnálatos igaz az a mondás, hogy adott esetben egy körömlevételbe is bele lehet halni. Esetenként az a — Wallace Lee-nek tulajdo­nított — ironikus mentség is helytálló lehet, hogy „a műtét sikerült ugyan, de a beteg azt nem bírta ki.” Érthe­tő tehát, hogy amióta csak létezik sebészet, a műtéti- és társszakmák közös célja az, hogy a műtét biztonságát növeljék, a halálozást pedig csökkentsék. A műtét biztonsága növelésének legfontosabb feltéte­lei Hangsúlyozva a hagyományos belgyógyászati és di­agnosztikai háttér fontosságát, a következőkben csupán néhány fontos kérdés érintésére szorítkozhatunk. 1. Leg­fontosabb feltétel a jó sebész, akinek a. megfelelő klini­kai-orvosi képzettséggel, b. helyes sebészi-orvosi szemlé­lettel kell rendelkeznie, c. és jól kell tudnia operálnia. Ez teszi képessé, hogy a megfelelő beteget, a megfelelő időben és a megfelelő módszerrel műtsön meg. Mit sem ér tehát az a tudós sebész, aki nem tud operálni, de önmagában a kézügyesség sem elegendő ahhoz, hogy valaki jó sebész­nek mondhassa magát. 2. A jó anaesthesiologus szerepe sajnos még sebészi szakkörökben sem eléggé elismert, hiszen a szakmát kez­detben műtősök és műtősnővérek művelték, ezáltal nem tűnik hiánynak az, amit jóformán még meg sem szoktak. A narkózis szükséges rossz!! Legtöbb narkózis többé­­kevésbé deprimálja a cardiorespirációs rendszert, meg­változtatja a vascularis tónust, rontja a védekező rend­szer működését, csökkenti a celluláris anyagcserét és 02-felhasználást (V02). Utóbbi egy postoperatív 02- adósságban (V02-reboundban) bosszulja meg magát. Legalább annyira nem közömbös tehát, hogy az érzéste­lenítést ki és hogyan végzi, mint amennyire nem kö­zömbös a sebész személye sem, hisz az anaesthesiolo­­gia — csakúgy mint a sebészet — csak részben tekinthető rutinmunkának. Már Mac­Intosh is hangsúlyozta, hogy nem az számít elsősorban, hogy mivel altatják a beteget, hanem hogy ki és hogyan? Számos statisztika és felmérés bizonyítja, hogy a jó anaesthesiologus, a jól előkészített beteg optimális érzéstelenítése révén, a műtéti eredmé­nyek szignifikáns javítására képes. Sajnálatos, hogy szinte már beletörődtünk abba, hogy hazánkban az anaesthesiologia mostoha helyzetben van (7) . A nem kis számban kiképzett szakorvosok zöme időközben más szakmába vándorolt, mert a hiányszakma rendkívüli fizikai és szellemi megterheléssel jár, ugyanakkor a hálapénz hiánya miatt — a nemzetközi viszonyoktól eltérően — az anaesthesiologia anyagi hátrányba került a többi szakmával szemben. Ezzel világ­­viszonylatban is egyedülálló helyzetet tűrtünk el akkor, amikor a jelek szerint kapituláltunk egy olyan probléma előtt, amit valamennyi szocialista országnak sikerült már megoldania. Az NDK-ban 8 éve már csak orvos végezhet érzéstelenítést, 11 tanszékük van. Ugyanakkor — 51 évvel az első oxfordi és 29 évvel az innsbrucki tanszék megalakulása után — Európában szinte egyedülálló módon — a budapesti (Semmelweis nevét vise­lő!) és a debreceni egyetemeknek ma sincs tanszéke. Az anaesthesiologus orvoshiányt nálunk egyesek úgy kívánják megszüntetni, hogy az anaesthesiologus orvost főiskolát végzett nővérekkel javasolják helyettesí­teni. Ez azonban feltétlenül nemzetközi visszalépés vol­na. Elismerés illeti anaesthesiologus asszisztenseinket, 1904 akik felelősséggel és lelkiismerettel igyekeznek a rutin­munka elvárásainak eleget tenni. Erősen megkérdőjelez­hető azonban, hogy az e feladatra ki sem képzett nővére­ket — akikre ráadásul többnyire egy, a szakmához náluk már kevésbé értő orvos csak névlegesen felügyel — meddig terhelhetjük olyan munkával, ami tudásukat és feladatu­kat meghaladja? Önkéntelenül is felvetődik a kétely, hogy az, ami 30 évvel ezelőtt még szükségmegoldásból fakadó, helyes átmeneti gyakorlat volt, ma vajon nem bűnös mulasztás-e ? Az érzéstelenítési munka 10—30%-a a legkomo­lyabb orvosi tudást, felkészültséget és gyakorlatot igény­li, amit még fogorvosok sem végezhetnek. Korántsem tekinthető sikeres érzéstelenítésnek az, ha a beteg azt pusztán túlélte. Éppen a mintegy 20%-nyi kockázatos beteg képezi a műtéti eredmények reális javíthatóságá­­nak ígéretét. Nem tekinthetünk tehát el az orvosi előkép­zettségtől, mert elsősorban a beteg, s rajta keresztül éppen a sebész elemi érdeke, hogy az érzéstelenítésben megfelelő szaktudású orvospartner (szakorvos) legyen jelen. Ha ha­zánkban a tényleges anaesthesiológiai munkában csak a teljes munkaidőben foglalkoztatott szakorvosokat vesz­­szük figyelembe, akkor kiderül, hogy a szakmát gyakor­latilag szakorvosjelöltek és asszisztensek művelik, és ha­zánk e tekintetben a világ egyik legrosszabb — ha nem a legrosszabb (!) — helyzetében van. Amíg ezen kérdés a beteg érdekében megoldást nem nyer, addig a műtéti ered­mények egyik legjelentősebb javító tényezőjéről tudottan le kell mondanunk. Az anaesthesiolgiai felszerelés sem közömbös. Ha­zánk mindenekelőtt a műtét közbeni monitorozás műsze­res lehetőségeiben van elmaradva, pedig ezek a műtét biztonságának elengedhetetlen eszközei. Itt említhető meg az anaesthesiológiai ellátás egyik — külföldön igen népszerű — szervezési egysége az ébredő szoba, aminek előnyeit és biztonságát hazánkban általánosan még nem ismerték fel. Pedig az ébredő szobában az intenzív megfi­gyeléssel biztosított kritikus ébredési szakasz feltétlenül a jobb eredményekben kamatozik (17). 3. Megfelelő intenzív betegellátás. A sebészeti inten­­zív betegellátás az intenzív medicina egyik legősibb és kétségtelenül ma is egyik legeredményesebb ága (14). Egyes műtétek elvégezhetősége egyenesen az intenzív be­tegellátás függvénye, amit a súlyos sérültek sem nélkülöz­hetnek (19). Az intenzív betegellátás azonban csak akkor (és oly mértékben) képes feladatának eleget tenni, ha (és amennyire) annak személyi és tárgyi feltételei biztosítva vannak. Az elmúlt 30 év azt mutatta, hogy az ebben tett kényszerű (vagy oktalan) engedményeket ill. ésszerűtlen takarékosságot a rosszabb eredményekkel már eddig is drágán kellett megfizetnünk. Nevezetesen: a szűk teret és a nyitott osztályokat a növekvő számú hospitális fertő­zéssel, a hiányos normából, valamint a legális hiányzá­sokból adódó személyzethiányt a magasabb mortalitás­sal, a korszerűtlen felszerelést a terápiás lehetőségekben tett engedményekkel. Nálunk anakronizmusnak tűnik a túlműszerezett intenzív medicina antihumánus voltáról siránkozni, hisz nincs elég mennyiségű és minőségű mű­szerünk, hazai (vagy KGST) gyártmányú fogyóanya­gunk. Műszeriparunk többnyire beérte a fejlődő orszá­gokhoz adaptált műszerek előállításával. Ezen kényelmes patópáli nemtörődömség árát betegeink isszák meg. Egyik legnagyobb gondunk éppen az, hogy napjainkban a meglévő műszerállományunkat már szinten­ tartani sem tudjuk. Minden intenzív kezelés előtt — átadónak és átve­vőnek — a következő kérdésekre kell felelnie: 1. Várha-

Next