Pajtás, 1949 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1949-01-01 / 1. szám
Petőfi Sándorról, minden úttörő példaképéről írni nem kell különösebb időszerűül g. Móra Ferenc kis írása még közelebb hozza szívünkhöz azt, akinek güfon sok sora frgszebb örökségünk a magyar múltból. Mégis hadd emlékeztessünk rá, hogy vanalami a kileniszeressége a szabadságharc nagy költőjéről közölt írásnak: Petőf, tudvalevőleg január 1-én szillett és 1849-be halt meg. Ezért gyújtunk emlékezetének kis mécsest ebben a számban, amelynek keltezése: 1949 január 1.A történet úgy kezdődött, hogy a minap kaptam én ajándékba egy első kiadású Petőfit 1844-ből valót. Igazság szerint nem is az én személyemnek szólt ez az ajándék, hanem egy liliomos nőszív áldozata volt a Petőfi-oltáron. Írtam egy verset a költői cigánylányról, az megríkatott valahol, ibolyás falusi kertben egy öreg tanító nénit — nem csinált belőle titkot, hogy öreg, nem bántam meg vele, ha kiírom és úgy akarta meghálálni a tiszta könnyeket, hogy elküldte nekem a Petőfi-könyvet, az orgonakoszorúcskákkal együtt, amiket talán még a nagyszülője préselt bele menyasszonykorában. Ismerte-e, nem-e a könyv értékét, nem tudom. De én ismertem s mindjárt tisztában voltam vele, hogy én ezt meg nem tarthatom. Szegény ember vagyok én ahhoz, hogy ekkora kincset őrizgessek a könyveim közt. Meg Vörösmartyt se bánthatom meg vele, akit a télen el kellett adnunk, mikor elfogyott a szenünk. Hát nekiadjuk a Petőfi-könyvet annak, aki még minálunk is szegényebb: a városi közkönyvtárnak. Annak úgy sincs ilyen s az én életemben már nem igen bír venni, ha a jó időben nem vett Úgyis ki volt készítve egy nyaláb bevinnivaló könyv a jegesre, odatettem felülre a kincset is egy kultusrminiszteri borítékban, amelyikben az adatott tudtomra, mennyi a könyvtárunk idei államsegélye. A segély rendesen annál kisebb, minél nagyobb a boríték. Az idei boríték különösen nagy volt, kényelmesen belefért Petőfi, még rá is csavarhattam a tasak száját. S mivel éppen Petőfi-ünnepre kellett valahová utaznom, csak telefonon hagyhattam meg a könyvtárszolgának, hogy jöjjenek ki a könyvekért. Persze én a Jánost kértem meg. János az Andrásnak adott parancsot. András az Imrének adta tovább az ordrét, a vége az lett, hogy senki se jött ki a könyvekért. Amikor hazaértem, még mind ott találtam a jegesen, csak éppen a Petőfi könyv nem volt ott a hegyükben. Ki vitte el? Bizonyosan a markoláb, mert nem akadt tudója senki. Házam népe a vállát vonogatta, ők nem is MÓRA FERENC, láttak. Ki járt itt, míg én odavoltam? Egy költő, egy nemzetgyűlési képviselő, meg a gázgyár pénzbeszedője. Eh, bolondság, azok nem élnek Petőfivel. — Nekem volna valakire voksom — mondja mindentudó Borisunk. — De azért megharagszik a tekintetes úr. -- Ki vele, Boris néni! — Hát a varas-béka rógint itt ténfergött valamelyik reggel- az töltötte. De tudom, hogy nekem nem hisznek addig, még a szemüket is ki nem lopja a rongyélus. A vara--béka és a rongyélus alatt nem olyan mithológikus állat értendő, mint a markoláb. A kis újságosgyereket tiszteli így Boris néni, akivel a télen keveredtünk barátságba. Az istenadta karácsonykor is mezítláb hordta az újságot. Megszántuk, adtunk neki egy pár rossz cipőt, — hát negyednapra megint csak mezítláb gázolta az összekásásodott havat, jeget. — Hát te, te, hova tetted a cipőt? — Neki adtam a Jani bátyámnak. Ő külső munkára jár a gyárba, neki jobban kell. Kerítettünk még egy pár rossz cipőt a magunkéból, aztán a jobb szomszédunktól is koldultunk egy párt, a bal szomszédunktól is — hiába, csak nem tudtunk a gyereken segíteni. Annyi bátyja és nénje van neki, hogy azt az egész ucca se győzné meg cipővel, így aztán, ha már fölruházni nem tudtuk a fiút, legalább tápláljuk. De amit kap, azzal el kell neki bánni a helyszínen, mert máskép azzal is az atyafisága töltözne. Hát ilyen római jellem a varasbéka. Rá is mordultam Borús nénire, hogy a római jellemet ne sértegesse. Hanem ha a könyv elő nem kerül, akkor én mindenkinek leharapom a fejét a házban. A könyv nem került meg, hanem harmadnapra találkozom a kapuban a varas békával. Pattogatott kukoricát markol ász egy papirstamicliból. Tulajdon abból a kultuszminiszteri borítékból, amely a Petőfi-könyvnek szolgált védőburkul. — Nini — csapok le rá hirtelen — hát ezt hol vetted ? — Maguknál találtam a jegesen — tömködte be sebesen a maradék csemegét. Azt hitte a csacsi, azt akarom elvenni tőle. De amúgy eszébe se volt tagadni. Hiába, csak római jellem ez. A rómaiak voltak a világ legarcátlanabb tolvajai. — Hát a könyv, ami benne volt? — A könyv ? Szép vers-olvasmányok voltak benne. — Úgy? hát aztán melyik volt a legszebb, te? Nem vettem volna rossz néven a varas-békának, ha azt mondja, hogy az, amelyik így kezdődik. Úgy jóllaktam, hogy még... De azt mondta, hogy a Farkasok dala volt a legszebb. Hát erre már egészen meg kellett enyhülnöm. A régi barát hangján kérdeztem meg tőle, hol van a könyv. — Odaadtam két kifliért a péknek, aki a sarkon árul. A péket lefüleltem még aznap, csakhogy a könyv már ő nála sem volt. Eladta a sógorának, a cipőpucolónak kétszáz koronáért. — Ejnye, de sietett tőle megszabadulni, Gondolta, úgy-e, hogy lopott jószág? — Nem gondoltam én, kérem, semmit- de mikor láttam, hogy olyan rettentő szép versek vannak benne, no, mondok, ez jó rossz a sógornak, mert az igen tanulmányos ember, nótákat is szerkeszt, mióta a Zurálhegybül meggyütt. Mert ott raboskodott, az kérem, három álló esztendeig. Mindjárt gondoltam, hogy ezzel a tanulmányos férfival baj lesz. Lett is, mert csak egy hét múlva sikerült elcsípnem, akkor is a huttyánban, ott is borközi állapotban. Nem akart a könyvről tudni sehogy sem. Azt mondta, hogy ha versre van szükségem, mond ő nekem ingyen, barátságból olyan daldarabot, hogy az másnak ötven koronát kóstál. És mindjárt el is mondta a Petőfikönyvből azt a népdalt, amelyik így kezdődik: Elvennélek én, csak adnának ... — Szép daldarab ez, kérem, már két kocsislegénynek is leírtam. Az egyik városi kocsis, a másik meg a csontgyárba van hivatalban, ha ismeri. — Azt mondja meg inkább, hol az a könyv, amiből ezt a szép daldarabot kiírta? — Ezer koronát adott a könyvért a póker. Nem tudom a nevét, de megtanulhatja a vasútnál arról, hogy csikaszomé van neki. Ő is be vót rúgva, tudja, mikor megvette, meg én is. Minek ez egy pakernek? mondok. Mert a paker is van annyi ember, mint a cipőpucoló, aszonygva, így oszt addig huzarkodtunk, még az övé lett a könyv, enyim az ezres. Ugyan most már az se az enyim, hanem azé a jó emberé, aki ezt az egedetlen jó bort méri, venné el az isten a tavit, de útról útra, annak a tőkének, aki termette. Egy hét múlva megkerült a csókaszemű póker. És amit ő mondott, az a leghihetetlenebb ebben a történetben. Mert azt mondta, hogy ötezer koronáért adta el a könyvet egy alsóvárosi paprikás gazdának. Ő nevet is mondott, de azt én nem írom ki, mert hátha büntetésül nagyobbra mérik az adóját ennek az ősi virtusból elfajzott magyarnak. Pedig nem akarnék neki kárt tenni, mert nagyon jó szívvel volt hozzám, mikor elmondtam neki, ki vagyok, mi vagyok, miben járok. — Hát aztán igaz-e, hogy ötezer koronát adott azért a könyvért? — Igazaiak, igaz — restelkedett egy kicsit. — Talán becsapott vele a póker? — Nem, nem csapta be. De hát nagy pénz az mégis. — Hát úgy mondta, hogy annak az az ára, mert nagyon jeles írnok volt az a Petőfi. Verka látta a moziban is, nem győzte beszélni, hát azért vettem meg neki a könyvet, mert nagyon lepködi az esélét, mióta az iskolából kitollasodott is. — Akkor hát én nem is kaphatom már vissza a könyvet? Ugyan nem is én, hanem a könyvtár. Az a nagy ház a Tiszaparton. — Tudom, a Kultúrpalota. Voltam már benne én is. Láttam az Árpád apánk képét is. Szép az, hallja, csak lesekélylöm. Hiszen Árpád apánknak a kisujja is vastagabb lehetett, mint egy mostani kapitánynak a dereka. No, mondom, majd máskor esztétizáljunk, most hallgassuk ki Verkát, mi szándékban van a könyvvel. Elvörösödött a lány, mind márt láttam, hogy itt szerelem van jelen. Verka ismerte a valóságos írnok urat, az államot szolgálja és ezt még Petőfinél is nagyobb írnoknak tartja. Verka még virágvasárnapján nekiadta a könyvet emlékbe az írnok úrnak. Kedves derű fénylett föl az apa Szemében, ahogy elbúcsúztam tőle: — Hát ilyenek a fiatalok, kérem, mink is voltunk valaha ebbe a napba. Az írnok urat már a hivatalában kerestem föl és úgy beszéltem vele, mit literátus emberrel. Ő is úgy válaszolt nekem: — A kislánnyal már tisztában vagyunk, kérem. Az öregek se ellenzik. Húsvétra is oda voltam hiva ebédre. De hát, hogy menjek? Tisztviselőszövetet csak kapunk, de azt meg is kell varratni. Aztán nem volt egy tisztességes nyakkendőm, a gallérom, a kézelőm kirajtolva. Éppen itt a hivatalban olvasta valaki az újságban, milyen nagy ára van most az ilyen régi Petőfi-könyvnek. Hát eladtam, kérem, pedig majd elsüllyedtem szégyenetemben Harmincezer koronát kaptam érte, abból ruházkodtam ki húsvétra. — Kinek adta el? — A paprikás Bergernek. Az ám, mingyárt gondolhattam volna. A paprikás Berger csinál ilyen bolondokat. Pénze is, szíve is van hozzá. Nagy gyűjtőszenvedélem van benne, aminek a könytár is látta már hasznát. Épp azért, itt nem lehet ajtóstól rontani a házba. Ide diplomácia kell. Összehívtam a hivatali munkatársaimat s elmondtam nekik a történetet, hogy mindenki beleadhassa az eszét. Hogy kell lábáról levenni a paprikás Bergert? Ahogy tanácskozunk, jön a János szolga és jelenti, hogy keres egy úr. Farkast emlegettünk, kert alatt járt. Ahogy kimegyek, a paprikás Berger nyújtja felém a hetek óta kergetett kincset. — Direktor úr, vettem valamit a könyvtáruknak. Elsőkiadású Petőfi, ennek itt a helye. És igy került a halhatatlanság fényében tündöklő első magyar verskötet a falusi ház tájékáról a városi nagy könyvtárba, miután megitatta szépségesei úr paraszt, proletár,mesterember, kereskedő, kontruktív, destruktív lelkét. A búvölő szabad gazában szabad emberkém akar élni! _________