Pajtás, 1954 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1954-01-27 / 3-4. szám
Falusi úttörők leveleiből Kormányunk hatalmas tervet dolgozott ki mezőgazdaságunk fejlesztésére. Falusi pajtásaink leveleiből kitűnik, hogy szüleikkel és idősebb testvéreikkel együtt az út- t törők is igyekeznek, erejükhöz mértensegíteni ezt e hatalmas, boldog jövőt építő tervet. IVÁDY SOTO SÁNDOR ÍRJA A VADRÓL: összekiástuka növénye- . két Micsurin,kertünkből. Szép termést értünk el. Öntözéses gazdálkodással fog- • lakkoztunk egész nyáron, hordtuk kertünkre a vizet. Most azongondolkodunk, hogy jövőre csatornát építünk és azon vezetjük a vi-zet. Hadd legyen a mi keretünk is korszerű, hadd lássa : mindenki, hogy a tudományos módszerek hasznosak. BAG LAJOS ÍRJA HAJÓSRÓL: Szüleim földművesek. Az idén szépen takarítottak be minden terményből, a be- ladást 100 százalékra telje- J I sítették jövőre még jobb | I eredményeket szeretnének el- | érni, hogy nekünk is, de az | I egész országnak jobb le- | I gyen. Én is segítek, amit tu- | | dok. Abrakot készítek a ló- | | nak, aljazót a ló alá, malacok alá. Ezt a munkát na-gyon szeretem és tudom, hogy az állattenyésztés mi- Ilyen fontos. KOLLÁRLÁSZLÓ ÍRJA: VÉNEKRŐL: \' I .Az erdészet kérte tavaly, s hogy gyújtsunk makkot. Mi , s nekilátunk. Reggelenként az \ ! Aranyken tele volt úttörőéves. Összeszedtünk tizenhét : 1 mázsa makkot, át ig adtulk j, de hetek múltak el és csak többszöri sürgetésre kaptuk í meg az árát. (Még Gönyűre is bemenhét pajtás az erdészhez, sürgetni.) Azt mondtuk, hogy többet nem gyűjtünk. Dehogynem! Most gyűjtünk csak igazán, hiszen ezentúl még jobban megbecsülik munkánkat. A falusi úttörők kötelessége, hogy segítsenek, ahol csak tudnak. L:_________________________ !( Puha, süppedős hótakaró feküdt a földeken. A szekérzörgést is felfogta. A szekéren két fiú ült, nyakig betakarózva a jó meleg subába. — ... Nézd csak — szólalt, meg a suba alatt Biró Ernő —, a szarvasok agancsát belepte a hó. Hallod? Farkasok üvöltenek. Micsoda út! ... Ember még nem járt északnak ezen a csücskén. — Az eszed csücskén — kacagott a suba alól Biró Gazsi. —Hiszen ez a Vörös Csillag téesz tehenészete... • — Hallgass, hunyd be a szemed. Rövidesen a sarkon leszünk. — Már ott is vagyunk, te sarkkutató. A verecki sarkon. Kiszállás! Megérkeztünk a tanyára! — szólt Gazsi és kibontakozott a subából. — Itt a kutatóállomás — kiáltott Ernő. — Ha még néhány lépést teszünk, új világrészt fedezünk fel. — No megállj, te kutató — nevetett Gazsi. — Majd felfedezet te itt egyetmást, ha nem is az északi sarkot! Bíró Ernő Budapesten jár iskolába, már nyolcadik éve. Gazsi is nyolcadikos, de ő ott nőtt fel a tanyán. Ernő sok érdekes könyvet olvasott a sarkkutatókról, meg a moziban is érdekes filmeket látott, azért játszik most sarkkutatót. — Gyere, nézzük meg a „szarvasokat” — mondta Gazsi ebéd után. — Micsodát? — érdeklődött Ernő. — A tehenészetet, no — nevetett Gazsi. — Te nevezted őket szarvasoknak! Vagy inkább a lovakat néznéd? Az istállóban kellemes szénaszaig terjengett. A jó melegben vígan rágcsáltak a lovak. Gazsi szakértelemmel magyarázott: — Látod, ez itt a Csillag. Almásszürke. Éppen annyi idős, mint te ... — Honnan tudod? —■ — Nyisd ki a szádat Csillag — szólt Gazsi és megfogta a ló fejét.— Nézd meg, alsó fogsoráról már eltűnt a kupanyom, a felsőn még ott van. Tehát tizennégy éves. Ernő elcsodálkozott. — Hogy te mi mindent tudsz!? —■ Városi ember azt nem tudhatja — magyarázta Gazsi. — Meg lehet azt tanulni — vitatkozott Ernő. — Ez per — mutatott egy vörösbarna lóra. Be akarta bizonyítani, hogy ő is ért valamit hozzá, ha városi, akkor is. Gazsi nevetett. — Azt már nem! Nézd csak meg jól! — simogatta meg a ló hátát, az meg odadörzsölte vállához nedves orrát. — Azt mondtad arra a lóra, amelyik a szekeret húzta, hogy pej. Hát ez is olyan. Gazsi kacagott. — Idefigyelj, te szakértő: a pej csak akkor pej, ha a farka, meg a lába fekete. Elismerem, jól pedzed, hogy a vörösbarna hasonlít a pejhez. De ■ mit tudsz te ehhez!... Ernő egy kicsit megsértődött és otthagyta Gazsit. Átment a kisborjakhoz. Olyan kíváncsian nézegette az állatokat, hogy megfeledkezett a sarkkutatásról. Gazsi utána settenkedett. — Bocskám, kis botom ... — ajnározta a fiatal borjút. — Látod, ez az én nevelésem... — Hát te ehhez is értesz? — nézett tisztelettel unokatestvérére Ernő. — Születése óta én gondozom — magyarázta Gazsi büszkén.— Azaz hogy nemcsak én, hanem őrsünk. Úgy határoztunk, hogy felneveljük a borját és kiállításra küldjük. Balázs bácsi, a főtehenész megengedte. Gazsi megmosdatta ügyesen, aztán megetette a bocit. — Mi ez, amit adsz neki? — érdeklődött Ernő. — Ezt te nem érted, hiába is magyaráznám. — De igenis, hogy megérteném, ha megmondanád — duzzogott Ernő. Bíró nagyapa lépett csendesen az istállóba. Leverte bundájáról a havat, aztán fehér köpenyt vett magára. — No, tetszik a gazdaság? — veregette hátba Ernőt. -- Mit ért ez hozzá — gúnyolódott Gazsi. — Azt se tudja, melyik a per, melyik a kese, de még ha jól megy, a kisborjút is újkapunak nézi... Ernő felháborodott: ■— Ha akarom, lehetek én is szakértő, ugye nagyapa? — Lehetsz bizony — felelte nagyapó. — Ugyan nagyapám! Ez az aszfaltszagú Ernő soha, de soha nem érthet úgy az állatokhoz, mint mi — mondta Gazsi és magához ölelte a kisborjút. — Tévedsz Gazsi! — felelte nagyapó. Balázs bácsi évekig gyárban dolgozott, azután hazajött a tanyára és most főtehenész. És neked is tanulnod kell még Gazsi, hogy igazi szakember legyen belőled. Gazsi hallgatott. — Azért is zootechnikus leszek — felelte Ernő. — Nem sarkkutató? — nevette el magát Gazsi. Aztán kiszaladtak az udvarra hógolyózni. Kuttner Lidia . « .... 1 OO W ✓ * A vonat tovapöfögött, hangját is elnyelte már a messzeség. Csak a foszladozó, fekete füstfelhőcske jelezte útját. Ács Kata ott állt a kis állomás épülete előtt. Nézte az ismeretlen, új tájat. A dombokká szelídült hegyek beleolvadtak a síkságba. Különös gépszörnyek és roskadásig megrakott teherautók motorjainak dübörgése töltött be mindent. De a levegő — akárcsak falujában — tele volt a tavasz édeskés illatával. Egy pillanatra behunyta szemét, s azt képzelte, otthon van, ott áll földecskéjük végében, a virágzó cseresznyefa alatt. Menynyire szereti ő azt a lapos síkságot, szülőföldjét! De sokat csetlett-botlott, ahogy az eke elé fogott teheneket vezetgette, s hallgatta édesapja keserű szavait: . — Silány, sovány ez a föld. Nem ér semmit. Kiszedte ennek a zsírját az uraság, amíg az övé volt. Jó lenne egy kicsit meghízlalni! De mivel? Se jószág, se műtrágya nincs elég ... Árkokon, buckákon, téglahegyeken kellett átvergődnie, amíg az irodáig ért. Közben minduntalan megállította Valami csodálatos látvány. Hol a földgyalu, hol a hernyótalpas ekszkavátor, vagy az árokásógép ejtette ámulatba. Végül mégiscsak odaért ahová indult: a kilométer hoszszan elhúzódó építkezés irodájához. — Hát te miért jöttél ide kislány? — kérdezték tőle az irodán. — A föld miatt — mondta csendesen, bátortalanul. — Miféle föld miatt? — Ami otthon van. Nagyon sovány. Meg kellene hizlalni. — Hizlalni? — nevettek az irodán. — Igen, műtrágya kellene neki, de nincs. — No, azt mi sem tudunk adni — mondta az egyik férfi. Kata ijedten emelte fel a szemét. Nem itt építik a gyárat? — Dehogynem. De mikor gyárt az még műtrágyát! Látod, még csak az alapozásnál tartunk. És tudod, hogy milyen nagy házakat kell nekünk itt építenünk?? — Nem, nem tudom — mondta Kata zavartan. — De úgy gondoltam, én is segítenék, hogy hamarabb kész legyen, aztán küldhessem édesapámnak a sok műtrágyát, hadd hizlalja meg a mi sovány földecskénket. * így került Ács Kata a Kazincbarcika mellett épülő Borsodi Vegyiművek építkezéséhez. Csaknem egy éven át hordta nagy, kékzománcos kannában a munkásoknak a vizet, télen meg a forró teát. Egyszer aztán az igazgatóhivatta. Leültette a nagy piros fotelbe és azt kérdezte tőle: — Sovány-e még a földetek Kata? " — Bizony az, — mondta a lány és csodálkozva nézett az örökké mosolygószemű igazgatóra, aki annyi sok gondja, baja között az ő gondját is számontartja. + " A beszélgetés után Kata öszszecsomagolt és másnap elment. Csak egy év múlva került ismét vissza. De akkor már, mint végzett laboráns. Még kitüntetést is hozott magával a jótanulásért. Én már így találkoztam vele. Tiszta, fehér köpenyben állt a laboratóriumi asztal előtt, s rendezgette a lombikokat, kémcsöveket. Az ablakon át csaknem az egész gyártelepet látni lehetett. A hatalmas, vörös téglaépületeket, a magasba nyúló, óriási vízhűtőtornyokat és az Európaszerte párját ritkító sóraktárt. Három évvel ezelőtt itt még csak egymásra hajigált téglakupacok voltak. És maholnap megindulnak a gépek, ontják a műtrágyát, s ahány sovány föld van az országban, azt mindmind meghízlaljuk. Ács Kata falujának, az ország valamennyi falujának jut majd belőle elegendő. ■ László Gyula SzPingv«»"1