Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-08 / 1-2. szám
zúg fel a jobbszárnyak, Sebesültek vánszorognak a költözőhelyek felé. S a meri« csak ellát, végtelen áradat» ban özönlik a cári sereg. De Bem vitézül tartja magát, tüzérei, ezek a fiatal, szinte még suhanc pattantyúsok úgy dolgoznak, mint fűtök a pokolban, Bem ott biceg közöttük. Az egyik mozsárral megcélozza a vezért. S talál. Roham. Ádáz kézitusa új Ja és megint. Mindenütt halottak, hasmánt, vagy hanyatt feküsznek, összekuporodva, vagy elnyúlva, elgu. mit csákók, elejtett fegyverek közt. A cári had szétnyílik szem. tüzéreivel átvág a megpattant gyűrűn. — Mire bealkonyodik, vége... — gondolja a költő, a eltűnődik. Júliát látja, kurta hajával s a bölcsőben fiát, Zoltánkát. S nem veszi észre*, hogy hirtelen megbomlott minden rend. őrült kavargásban menekül mindenki. Megölte valaki magát. Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában. A napszámos, napszámos«« Tüsköt fűrészel és hasit. Daróc pólyában gyermekük A s télvésszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, kis számlálgatja lépteit: Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszúlábú drótostól Kopott gubáját ceneli. Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándorszínész Egy falutól a másikig. Meleg ruhája nincs ugyan. De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? barátságos meleg szobában. Mire észbekap, már hátában varrnak a cár dzsidásai. Megpillant egy kukoricást, az országút mentén. Arra jut. —• Jönnek, jönnek! — ordítják körülötte, menekülve, halálfélelemben. Már csak elvétve durrannak a puskák, süvítenek a golyók, mint vadászaton. Már tudja, hogy nem éri el a kukoricást. A nap egészen a földre ült, két kukoricaszár közé. Ezt látja még, hökkentem csodálkozva, aztán a dárda csodálatosam fekete, csillogó nyelét. Erős, tompa ütést érez a szíve táján, elvágódik. Foltokat lát, s ugyanazt érzi minden porcikája, azt a sejtelmesen boldog zsztpongást, amit valaha, a bölcsőben. S abban a pillanatban, hogy a cár dzsidája ledöfte, csillaggá változott, a szabadság csillagává. Körössényi János Hát a cigány? ... vacog foga A rongyos sátorok alatt. Kopogtat a szél és bemegy. Bár a cigány nem szól, szabad! Ho! a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Szigeti Pista egy ideig szólni sem tudott. Csak állt, gyönyörködött, bámulta Jóska kezében a szép, színes képet. —■ Igazán te csináltad? kérdezte végül kicsit vágyakozva, sóhajtva, kicsit talán irigykedve is. — Én. Minden nap festettem belőle valamit. Legnehezebbek a lovak voltak — magyarázott boldogan Jóska, s közben mind a két kezével fogta, szorította a rajzlapot, nehogy a bolondos utcai szél elrabolja tőle, és mégis meglett a baji Mert Pista, nagy-nagy vágyakozásában, hogy legalább néhány percig kezében tarthassa, elfeledkezett mindenről. Mozdult egyet és megragadta a festményt. — Add már ide!... A következő pillanatban mozdulatlanná merevedtek. A papír kettészakadt , most mindketten egy-egy fél festményt szorongattak. A lovak fej, vagy láb nélkül vágtattak a pusztán s a csikósbojtár karikása és pörgekalapja is gazda nélkül úszott a levegőben. Nyincses Jóska szeme Ikerekre nyílt. Hihetetlen volt, amit is látott, először azt is gondolta, hogy csak káprázat játszik vele. Aztán lángok, villámok gyúltak fel ebben a két fekete szemgolyóban. A felnőttek, ha ott lettek volna, bizonyára visszaemlékeznek, hogy valamikor régen, ugyanilyen tüzek lobogtak idős Kincses József szemében is, amikor vasárnapi jókedvében zavarni merte valaki a csárda udvarán. De ezt persze Pista nem tudta. Pirulva, dadogva, bocsánatkérő hangon fordult barátjához: — Ne haragudj, igazán nem akartam, .. Csak úgy véletlenül ... . — Véletlenül??! Jóska karja meglendült s tenyere nagyot csattant Pista arcán: —• Neszei Ez is csak olyan véletlen volt! — Aztán lihegve hozzátette: — Még egyszer be ne tedd a lábad hozzánk, mert a Sajóval zavartatlak ki. Megfordult, elment. Patkós csizmája csattogott, kopogott a keskeny járdán. Hosszú, nyúlánk alakját csakhamar eltakarták a jövő-menő nagy kucsmas férfiak, köcös asszonyok, Szegény Pista ott maradt egyedül, fel-feltörő könnyeivel bírkózva. Aztán lassan megindult hazafelé. Mintha ólomból lett volna a lába, olyan nehezen lépkedett. Egyre csak Jóska járt az eszében. Látta őt, újra hallotta a hangját, amint együtt mókáztak, játszadoztak, tanultak, az elmúlt évek soksok délutánján. is ilyen nagyot, jóízűt nevetett mindig, amikor Szigeti bácsi is mesélt háborús emlékeiről. Néha majdnem leesett a padkáról is, annyira rázta a kacagás. De a kikben meg nem állt a keze egy pillanatra sem, csak úgy pattogtak a szemek a kukoricacsőról. Aztán ők ketten kilopakodtak, a hideg konyhába, bekenték magukat korommal, felöltöztek maskarának, * mentek kántálni azokhoz a házakhoz, ahol disznót vágtak* Hej, micsoda riadalmat csaptak sok helyen, milyen kutyaháborúkat rendeztek a kapuk előtt! Felsóhajtott, s megtapogatta zsebében a ceruzavédőt. Ezt is Jóska adta neki tavaly télen, cserébe a kis mágnespatkóért. Aztán kapott még tőle egy olyan brugattyút is, aminek csodájára jártak a hatodikosok minden szünetben. Megsimogatta égő, tüzelő arcát. Nem volt tükre, de azért látta önmagát, látta a Jóska ujjainak nyomát. Kiegyenesedett.— Jól van Jóska, jól.. . Eltelt három nap. Csikorgó hideg köszöntött a világra, zúzmarába öltöztek a fák, bokrok, a tiszaparti füzek. A csendes, hideg napsütéses délutánon messzire hangzott a szekéry nyikorgás, jókedvű emberi kurjongatóé. Jóska■ korcsolyázni készülődött. Jó szorosan nyakába csavarta salját, fülére húzta kucsmáját s beszólt a konyhába. • Lemegyek a jégre, édesanyám!