Pajtás, 1965. január-július (20. évfolyam, 1-29. szám)
1965-01-07 / 1. szám
Az Arhangaj ГГ I Ff*, rfl őserdőitől a Góbi sivatagig MOLNÁR GÁBOR mongóliai riportja Mint szép, színes, csodálatos, gazdag új világ tárult ki előttem Mongólia. A füves puszták, kialudt vulkánokkal teli északi придан táj, és növénynélküli déli homoktenger, a Góbi sivatag. Napfény és délibáb, kristálytiszta hegyi levegő, sivatagi forróság. A festői főváros, Ulan Bator 1300 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. A több mint 3500 kilométer Mongóliát járó utunkon egyszer sem ereszkedtünk alacsonyabbra. Mongólia óriási. Területe tizenhétszer akkora, mint ha — 3500 KM TEREPJÁRÓ GÉPKOCSIN. — AZ EZERESZTENDŐS TEKNŐSBÉKA. — MIK AZOK A GEREK? — LÓHÁTON AZ ISKOLÁBA. — A I R T A J A Mongol írók Szövetsége terepjáró gépkocsiján indultunk feleségem, munkatársam, Megmér mongol író kíséretében, Cerendendev gépkocsivezetővel Ulan-Batorból. Pusztákon, mocsarakon keltünk át Harhorin, Dzsongiz kán ősi városa, a régi Karakorum irányába. A még fellelhető alapkövek mellett, régit idéző az ezeresztendős, kőből faragott óriás teknősbéka, az örökkévalóság jelképe, az áldozatul reádobott kövekkel. Kiépített úthálózata nincs Mongóliának. Ez még a jövendő feladata. A gépkocsik, teherautók vágta ösvényeken, csapásokon jutunk előre. Nagy esők zúdultak indulásunk előtt a tájra, sokhelyütt mocsárrá változtatva a máskor vízről csak álmodó pusztát. Négyszáz kilométeres út után értük el a Kis Hudzsirte várost,, miközben egyetlen zöldelő fával sem találkoztunk. Csak puszta, fű és domb, ritkán teve és tehéncsordák, zánk. Lakossága viszont egymillió. Erőfeszítésük hősi. Az egymillió mongol — negyedrészük városlakó — az 1921-es felszabaduláskor tört ki a számolatlan századok rájukrakta bilincsekből. Füves puszták, százkilométeres embernélküli távolságok, roppant ménesek, teve és jakcsordák, tízezres birkanyájak. Az őserdőkön és a sivatagokon sokszáz kilométeren átvezető magányos telefonvezeték. Mindenütt kéklő égbolt, délen a délibáb ragyogó csalóka pompája. A jurták, a gerek nemezkúpjai alatt a szép mongol jövendő virágzik, ménesek, birkanyájak, később már északabbra jakcsordák. Köztük elszórtan gerek, a régi pásztorhagyományokat őrző nemezsátrak. A víz ritka kincs a végeláthatatlan, ötven-száz kilométerre is belátható pusztán. Nyáron a víz mellett építik fel sátraikat- gerjeiket a pásztorok. A zord tél beköszöntével már az új élet kialakította szövetkezeti központokba költöznek. A gyerekek? Nagyszerű kis legények, lányok. 10—12 kilométerről naponta lovon járnak a szumum, a járási központ, vagy brigádszállás iskolájába. Találkoztunk lovát kézzel-lábbal hajtó mongol fiúval, aki csak úgy vágtatott az iskolába. — Ez a legény alighanem csengetés után érkezik — derültem. — Színes, zöld, kék, piros déljeikben — ez a neve nemzeti viseletüknek — kedves látványt nyújtanak a mongol gyerekek. Halkak, barátságosak, természetükből fakad az udvariasság, a jólneveltség, és elmondhatom, soha olyan iskolában nem jártunk, — váratlanul érkezve sem — ahol rivalgó „indián” üvöltés fogadott volna bennünket. Horogban, az őserdős, vulkanikus alakulású tájon, ötszáz tanulót befogadó új, éppen csak felépült iskolában tettünk látogatást. Ide a legközelebbi szumum (járási központ) kétszáz kilométerre fekszik. Ez bennlakásos, emeletes gyereknevelő intézet, ahol nincs ilyen nagy iskola például a Horogtól kétezer kilométerre levő Gogi Ovorban, a Góbi sivatagban, ott gerekben rendezik be az intézetet. Egy-egy gerben hét Molnár Gábor és felesége az ezeresztendős karakórumi kőteknős mögött .