Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)

1969-10-09 / 40. szám

Széna és gyümölcs illata lebeg a mezők felett. És békés nyugalom. Messziről traktor dohogását hozza az őszi szél. Vetik a jövő évi kenyérnek valót — az életet — ahogy errefelé mondják. Az úton, ahol huszonöt évvel eze­lőtt a szovjet hadsereg a szabadságot hozta — staféta fut. A magyar út­törők hálastafétája. Csapattól csa­patig megy. Magával viszi azokat a történeteket, krónikába foglalt ne­mes tetteket is, amelyeket a felsza­badulását ünneplő Endrőd és Közép­halom úttörői gyűjtöttek s hajtottak végre. Az endrődi pajtások, szemta­núk, az események főszereplőinek elbeszélései nyomán jegyezték fel Sméri István, Mészáros Frigyes és Varga Margitka igaz történetét. ZÁSZLÓ A KAPUFÉLFÁN Sméri István a földhöz szorította fülét, így egészen tisztán hallotta a dübörgést. — Hamarosan itt lesznek az oro­szok — közölte feleségével. — Bárcsak igazad lenne — sóhaj­tott fel az asszony. Idegesen figyelte a kiskaput. Tud­ta, hogy férje a feketelistán szere­pel, s a csendőrök nem sajnálják­­ majd a golyót, hogy végleg leszámol­janak a 19-es katonával, a vörös ku­bikussal, aki a börtönt is vállalva biztatta kitartásra sorstársait. Már 1938-ban azt mondta: „Olyan ország­utat kell Endrődön építeni, hogy el­bírja a szovjet tankokat”. A férfi, mintha csak kitalálta vol­na felesége gondolatait, megszólalt: — Nincs már idejük a leszámo­lásra. — És ha mégis visszajönnek? — Szembeszállok velük a baráta­immal. Erre azonban nem került sor. Tol­­buchin marsall katonái rombolás nél­kül igyekeztek elfoglalni Endrődöt. 1944. október 6-án délután három órakor meglepetésszerűen törtek be a faluba. Megjelenésük váratlanul ér­te az ellenséget. A kommunista ku­ltikus saját készítésű vörös zászlóját a kapufélfára tűzte, ő pedig kiállt a hársakkal szegélyezett útra, köszön­teni a csillagos sapkásokkal érkező szabadságot. AZ ÉLET MEGY TOVÁBB Mészárosék féléves kisfia igen be­teg volt, a fején nagy sebek éktelen­kedtek. Hiába kezelték ezzel is azzal is, nem segített semmi. Sokat sírt a kis Frigyes. Akkor már szovjet harckocsik jár­tak a felszabadított Endrőd utcáin. Egy reggel két fiatal orvoshadnagyot szállásoltak be Mészárosékhoz. Egyi­kük feltűnően szótlan, szomorú em­ber volt. A kisfiú sírására is csak pár nap elmúltával figyelt fel. Odament hozzá és elgondolkodva nézegette. Másnap reggel korábban kelt a szokottnál. Elment otthonról, s ami­kor visszatért, rózsabogyót szedett elő a zsebeiből. — A határban szedtem — hang­zott a szűkszavú válasz Frigyes bá­csi kérdésére. Aztán a hadnagy sze­menként tisztítgatta a bogyókat, ösz­­szetörte és valamilyen kenőcsbe ke­verte bele. Mindennap — reggel meg este — ölbevette a kisfiút és végte­len nagy türelemmel kenegette ke­nőccsel a fejét. Szépen gyógyultak a sebek, nem sírt már annyit a kis Frigyes,­sőt egyik este amikor megint ölbevette a hadnagy, hangosan nevetett és ját­szani kezdett a katonazubbony fé­nyes gombjaival. És akkor egyszer csak sírva fakadt a katona. Valami nagy keserűség tört fel belőle. — Nagyon szerettem a felesé­gem ... pár nap választotta csak el a szüléstől, amikor a fasiszták elfog­lalták a községünket, és felakasztot­ták őt... Mondják az emberek, hogy kisfiúnk lett volna ... PISTA BÁCSI ZÁSZLÓJA EGYSZERŰ VOLT, DE SZÍVBŐL JÖVŐ SZERETETET TOLMÁCSOLT

Next