Pajtás, 1972. január-június (27. évfolyam, 3-26. szám)
1972-01-27 / 4. szám
A szerkesztő jegyzete „VESZÜNK MÁSIKAT"? Ugye jó érzés új ruhában feszíteni vendégségben, vagy az ünepségeken? Ugye nagyszerű naponta a frissen mosott, vasalt öltözékben menni iskolába? S milyen jó közérzetet ad, milyen nyugalmat biztosít az órákon, ha minden iskolai felszerelés teljes, rendes, kifogástalan! És mégis, hányszor elhangzik ilyen és ezekhez hasonló kérdés, sóhaj esténként, száz és száz családban, vacsora után: „Már megint leszakadt a köpenyed zsebe — varrhatom újra!...” „Te jó ég, már megint oda a fél pár kesztyűd — vehetünk másikat...!” „Rácsöppent a tinta a szürke nadrágomra — most mit csináljak, anyu? . . .” „Elveszett a tolltartóm, sehol se találom, kérek másikat, apu!" A tiszta, rendes megjelenéshez tehát nem elég, ha szüleitek megvásárolják a szükséges holmikat — vigyáznotok is kell rájuk! Mert könnyű odaállni apu elé, hogy: „vegyél nekem egy másik cipőt, mert ez már ronda, és különben is el van szakadva” — édesapának már nem ilyen könnyű előteremteni rá a pénzt, különösen, ha több gyermekről kell gondoskodnia, játszani persze jó, s az önfeledt időtöltés közben - különösen szabadban — könnyen történik „baleset”. Nem is akarlak én lebeszélni benneteket a játékról, a gyermekkor egyik legnagyobb kincséről, de azt beláthatjátok: nem mindegy, hogyan folyik a játék! Fölösleges például „csak úgy” heccből, cselezés közben a tócsa közepébe ugrani, vagy kényelemből — pálca helyett — cipőnk orrával meghúzni a gólvonalat a kavicsos talajon ... És az sem mindegy, hogy miben futkározunk, kergetjük a labdát, rádlizunk! Iskola után célszerű átöltözni a használtabb otthoni ruhába, cipőbe. A más holmiját meg különösen kímélni kell. Egyesek jó tréfának tartják, ha bagolyát csempésznek padtársuk kabátzsebébe, homokot raknak tornazsákjába, vagy haragosuk születésnapra kapott új gyapjúsálját összecsomózzák .. . S a végső tanulság: ne feledjétek soha, hogy szüleiteknek minden forintért fáradozniuk kell. Ne intézzétek el tehát egy vállrándítással a dolgot és ne mondjátok ki olyan könynyen, ha valami tönkremegy: „Semmiség, majd kapok másikat! . . ." A ma embere a térdét csapkodva kacag, ha varázsszavakról hall. Nos, vállaljuk a gúnykacajt, és kijelentjük: varázsszavak vannak ! Persze nem valamiféle abrakadabrára, vagy holmi hókuszpókuszokra gondolunk. Ezek helye a mese. De a kellő pillanatban és helyen kimondott őszinte, emberi szónak valóban varázsereje van. — A sors egy időben úgy hozta, hogy égető szükségem volt egy sereg jó osztályzatra. Különösen történelemből álltam gyengén, év vége előtt osztályzataim öszszege is alig érte el az ötös számot... Apu is besegített, hogy ne érezzem egyedül magam a küzdelemben. Egyrészt egy csomó kedvezőtlen dolgot ígért bukás esetére — azt hiszem, a felsorolásban a testi fenyítés is szerepelt! —, másrészt ígért egy tízest. Minden ötösért! A két ígéret együtt rendkívül serkentően hatott. Szépen javítottam minden tárgyból, gyűltek a tízesek is. Ha Apu későn jött haza, hagytam az asztalon egy cédulát. Másnap reggel ott feküdt mellette a tizes. Ez elég sokszor megtörtént, szokássá vált. — A történelem azonban továbbra is elérhetetlen maradt számomra. Míg egyszercsak abból is sikerült ötösre felelnem. Legszívesebben féllábon ugráltam volna hazáig. Nagy dobás volt ez részemről, igazi hőstett. Mintha egy egér széttépné a macskát... Alig vártam, hogy Apuval találkozzam. Amikor megtudtam, hogy későn jön haza, kissé elszontyolodtam, de ez nem sokáig tartott. Írtam neki egy diadalittas levelet, melyben négyszer is aláhúztam a „történelem” szót. Alig vártam a reggelt. Kíváncsi voltam a hatásra. — Kirohantam a szobából. Az asztalon ott feküdt a levelem, mellette egy tizes. És semmi egyéb. Éppen úgy, mint máskor. Pedig otthagytam a ceruzát is. És a cédulán bőven volt még hely néhány szó részére. Ennek jobban örültem volna — még a tízesnél is ... Azóta sem szereztem ötöst történelemből. Ami érdekes, sőt szomorú: kellő hely és pillanat rengeteg adódik, mégis egyre ritkábban „varázsolunk". Pedig nem boszorkányság ...