Pajtás, 1979. január-június (34. évfolyam, 1-22. szám)
1979-03-15 / 11. szám
AZ ŐRSVEZETŐ: r-*^'n nincs olyan diák, aki ne ismerné Petőfi Sándor nevét. Élete, költészete messzire is világít, egyszeri és megismételhetetlen. Nevének nincs jogos örököse és ma már rendelet tiltja a felvételét is. Az ilyen fényes, nagy nevek védettek. Néha mégis előfordul a névrokonság. Ami nem jelent rangot, megkülönböztetést, kiváltságot. Az embert mégsem hagyja nyugodni a kíváncsiság: hol él, mivel foglalkozik, milyen is az a Petőfi, akiről mindenkinek a költő jut az eszébe? Petőfi Sándor, az akasztói általános iskola hatodik osztályos tanulója eleven, élénk, mozgékony gyerek. Nem nőtt túl magasra, ezért hívják társai kis Petőfinek. A zord nevű községet néhány kilométer választja el Kiskőröstől, Petőfi szülővárosától. Érdekes véletlen. Mint az is, hogy majdnem egy napon születtek: a költő szilveszter éjjelén, névrokona január 3-án és persze 144 évvel később. Vezetéknevét még apai nagyapja magyarosította Petőfire. — Aput is Petőfi Sándornak hívják — magyarázza —, az ő nevét örököltem. Nem lát ebben semmi különöset. Ettől még nem különb, érdekesebb másoknál. Több kell ahhoz, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltse, ők „leg”-ekben gondolkodnak, és arra néznek fel, aki a legokosabb, a legjobb tréfákat eszeli ki, a legjobban focizik. Sanyi azt már elérte, hogy őt választották őrsvezetőnek. A bizalom a személyének szólt, nem a nevének, pedig az sem érdektelen, hogy éppen a Petőfi Sándorról elnevezett úttörőőrs vezetését bízták Petőfi Sándorra. Barátkozó természetű, haragosa nincs az osztályban. Igazi, komoly barátság mégis három fiúhoz fűzi: Tóth Csabához, Baltás Csabához, Balogh Gáborhoz. Jóban-rosszban öszszetartanak. Sokat sakkoznak, fociznak, nyáron együtt járnak horgászni a Dunavölgyi Főcsatornához. Sanyi nem csinál titkot belőle, hogy az élővilág jobban érdekli, mint a költészet. Kivétel a „János vitéz”, ezt még az Operaházban is megnézte. Szereti a matematikát, a természetet és rajong az állatokért. Lótenyésztőnek készül. — Meglepően határozott elképzelése van a jövőjéről — mondja elismerően Mészáros Béla, az iskola igazgatója. — Ritkaság ebben a korban. Azt is megérdeklődte, hogy Bábolnán van ilyen szakiskola, ha nálunk végzett, ott akar tovább tanulni, csutakolást senki sem végzi nagyobb örömmel nála. Kezére áll a kefe, érzéssel dörzsöli fényesre, simára Bandi szőrét. Bandi, Miska nagybácsi lova még azt is eltűri, hogy Sanyi felmásszon a hátára. — Megbízható jószág, csak nem lovaglásra idomították — beszélget velünk „lóhátról”. — Idegesíti, ha ülnek rajta. Engem azért megtűr. Érzi, hogy szeretem. A lovak nagyon ragaszkodnak ahhoz, aki jó hozzájuk. Meséli, hogy volt a faluban egy ló, a Gergő bácsi tudja, ezt annyira megkedvelte, hogy amikor az utcán találkoztak, rányerített. Köszöntötte. Sanyit elsősorban a lovak érdeklik. Nyeregbe is szívesen képzeli magát — még sohasem ült igazi hátaslovon. — Nincs neki érzéke az ilyesmihez — tiltakozik unokája pályaválasztása ellen Király Pali bácsi. — Nem is olyan fazonú gyerek, hogy gyorsan fel tudna pattanni a lóra. Sanyi megfeszül, mint az íj. — Akkor is lovász leszek! — közli eltökélten. Nagyapja engedékenyebb hangot üt meg. — Bánom is én! Csak legalább ne olyan messzire. Bábolnára! Bugac közelebb van, lovakkal ott is foglalkozhat, ha annyira odavan értük. Vesződhet velük, pucolhatja őket, én tudom mi az, volt lovunk nekünk is. Örültem, mikor megszabadultam tőlük. Tyatyó nagyapa — Sanyi ragasztotta rá a becenevet — mondja a magáét. Árván nőtt fel, cselédsorban, nehezen nyugszik bele, hogy az unokáját csak a lovak tudják lekötni. „Különb” sorsot szánna neki. Sanyi közben kinyargal az udvarra, vizet hoz a kútról, majd lekucorodik az ablak mellé és falja a betűket. — Ez a mindene. Az olvasás — korholja szelíden a nagymama. — Van olyan könyv, amit hatszor is elolvasott. Néha még álmában is nevet valamelyik vidám történeten. Olvas meg tanul. Más dolga nincs falu. Sanyi egész nap szaladgálhat, fára mászhat a kertben, sorra látogathatja kedvenc lovait. Nyitott, tágas ez a világ, egybeolvad a természettel. — Mit tudsz Petőfiről? — faggatom, amíg Kiskőrös felé igyekszünk. Sorolja, amit megtanult az iskolában. De a költő szülőházának kapuján úgy szalad be, mintha hazatérne. Nem először jár itt, számára a hely nem idegen. A nádfedeles kis ház, a megfeketedett, öreg, falusi bútorok, a csöpp ablakokban zöldellő rozmaringágak szoros rokonságban A Petőfi Múzeum emlékönyvébe íródnak Petőfi Sanyi sorai .