Pajtás, 1981. január-május (36. évfolyam, 1-19. szám)
1981-01-08 / 1. szám
ártál már műteremben? Érezted a nedves agyag, a száradó gipsz illatát? Kiss István szobrászművész műterme inkább egy lakatosműhelyre emlékeztet. Szerszámok, vázlatok, hegesztőberendezés, fúrók, reszelek láthatók a munkapadon. A helyiség óriási. Mint a mester legtöbb alkotása, amelyek nem csak méreteikben, hanem mondanivalójukban, ábrázolástechnikájukban is óriások. Ebben a műhelyben készült a Béke 1980 nevet viselő szoborkompozíció is, amelyet a művész ajándékba adott a Balatoni Úttörővárosnak. Kiss István VIT-, SZOT-, Munkácsy- és Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze. Alkotásai hetven hazai köztéren és tíz külföldi nagyvárosban találhatók meg, ezért olyan büszkék a zánkaiak, hogy hozzájuk került, hogy a gyerekeké lett a csodálatosan szép, felröppenő galambcsoport, a Béke 1980. Kiss István szerényen, csendben beszéli el, miként született meg a gondolat, hogy mi is a galambcsoport készítésének története: ♦ * * „Mint tudjátok, a Balatoni Úttörővárosban néhány év óta nyáron szabadtéri szoborkiállítás látható. Az 1979. évi kiállítást én nyitottam meg, s ezen szerepelt egy vázlatom, amely a dunaújvárosi Béke-szoborhoz készült. A gyerekek kérték, hogy hagyjam e kis szobrot a városnak. Nézegettem az előtte álló betonépületet, s arra gondoltam, hogy ha a galambokat nagy méretben készítem el, harmonikusabb lesz a táj, mert feloldja a toronyépület hatalmasságát. Fölajánlottam, hogy elkészítem, s féléves munka után négy társam segítségével be is fejeztük. Hogy miért kellett segítség? S hogy kik segítettek? Ugyanazok az emberek, akik a többi munkámnál. Hiszen hatalmas súlyokat kell emelni, sokféle szakmához kell érteni. Jómagam is büszkén mondhatom, hogy a fa, a fém, az elektromosság, az üveg, a műanyagok, a beton technológiája a kisujjamban van, lehet, hogy lassabban dolgoznék, mint egy hivatásos hegesztő, de jobban. Régi autós vagyok, és a kocsimhoz szükséges karosszérialakatos munkákat is elvégezném, ha lenne időm. Mert egyszerre mindig több munkán dolgozom. Most a kecskeméti Széchenyi-lakótelepen felállítandó szoborkompozíción dolgozom. Széchenyit a nagy közgazdászt ábrázolja majd, amint kezeivel rátámaszkodik az asztalra terített Földabroszra (így hívták régen a térképet), hazánk térképére. Szabadság-fának nevezik a tarjániak azt a tölgyet, amely már vagy négy-ötszáz éves. Sajnos, ez a fa elpusztult, s szoborba építve, bazaltba merevítve megmentem a következő nemzedékeknek. Harmadik munkám kapcsolódik a hármas számhoz, a három tavasz ünnepét formázom meg Jánoshalmának ivókút formájában. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne ábrázolni a három ünnep összetartozását másként, új módon. Ekkor jutott eszembe a kútötlet. Egy-egy katona jelképezi az 1848-as, az 1919-es és az 1945-ös eseményeket, az akkori forradalmárokat. A kút vize három helyről ered, de inni már csak e három keverékéből lehet, így elegyedik a legfontosabb folyadékban — a vízben — jelképesen a három tavasz gondolata, amelyet ugyanúgy nem lehet szétválasztani, mint a kút vizét. Aki iszik a kútból, aki nem , az összefüggést megértheti. Egyébként a gyerekek mindig könnyebben közelítik meg szobraim tartalmát, mondanivalóját. Őket nem zavarja a forma, a külső megjelenés. Talán azért is volt olyan jó a galambcsoportot készíteni, és a gyerekeknek adni. Mert ahol gyerek van, s az mindenütt van —, ott békének kell lenni.” * * * Sokszor megyek Zánkára. Amióta ott van ez a szobor, azóta még a röpködő madarakból is mintha több lenne, mintha a krómacél galambok is megelevenednének. Szebb lett a táj. És arra gondolok, hogy az az igazi nagy művész, aki érti és szereti a gyerekek világát. Kiss István ilyen művész. Forrai G. János A hét méter magas szobor átadási ünnepségénkészült felvétel a Balatoni Úttörővárosban A VI. szabadtéri szoborkiállítás megnyitóján Kiss István szobrászművész az őt ünneplő gyerekek között