Pajtás, 1981. szeptember-december (36. évfolyam, 20-34. szám)
1981-09-03 / 20. szám
HÁROM SZÓ „A körny, amelyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk.” Levelek. Tíz, száz, ezer? Ki tudja. Amennyi megmaradt, annyiból nem lehet tudni, hogy mennyi volt. A fenti sorokat mindenesetre az első, Szatmárcsekén írt levélben rótta papírra Kölcsey Ferenc, a reformkor egyik előkészítője. Mi minden volt még az 1790-ben született és fiatalon, negyvennyolc évesen elhunyt Kölcsey ? Mondják, feljegyezték, és vallotta, hogy író, politikus, kritikus, gondolkodó. De mindenekelőtt (s ez már személyes, de hiszem, sokakkal együtt vallott véleményem): a világ egyik legszebb, legfelemelőbb nemzeti himnuszának, a magyar Himnusznak költője. AZ ÖRDÖGGEL CIMBORÁLT? Nagyon szerette Csekét — életének csaknem felét e faluban töltötte —, bár nem itt született. Az egykori Közép-Szolnok megyei Sződemeteren látott napvilágot. Hatéves, amikor meghalt az édesapja, tizenegy, amikor elveszti édesanyját. Debreceni kollégista lett, megtanult latinul és franciául, később görögül majd németül. Olvasmánynaplói (nemrég kerültek elő) tanúsítják, hogy kedvelte a különböző tudományágakat, otthonos volt még a természettudományokban is. De mit tudnak róla a mai esekei gyerekek ?— Nem volt túl szép férfi — mondja Heiszter Tímea. — Magas, de gyenge testalkatú emberként írják le az egykori feljegyzések. Úgy hallottam, a megyében nem nagyon szerették. — Persze, hogy nem — vágja rá dühösen Mindák Sándor. — Mert rajongott a tisztaságért, fürdőszobát építtetett. Viszont megvetette az italozást, iszonyodott a durva szótól. — Könyvtárában válogatott görög, római, angol, francia, német és magyar remekírók kötetei sorakoztak — teszi hozzá Kovács Brigitta. — A falujában azt terjesztették róla, hogy az ördöggel cimborái. Ebben nincs sok meglepő. A Tiszaparti, hatalmas erdőségektől körülvett Cseke lakói elmaradott, félénk emberek voltak. Hol a török, hol a tatár, hol a járványok vagy az árvizek tartották rettegésben őket. De legfőképp a határ, a falu urai: a Darahyak, a Báthoriak, a Werbőczyek. S a Kölcseyek is, akik között Ferenc fekete báránynak számított, mert embersége nem tűrhette, hogy „bírják a vármegyét 11 grófi, 7 bárói, 1 hercegi, s nagyszámú nemesi famíliák...” . . . Akiket a jobbágyok ezrei tartottak el. A gazdagok kastélyai mellett süppedtek a földbe a nincstelenek nádfedelű kunyhói. Amikor Kölcseyt felkérték, hogy gyűjtsön előfizetőket Kazinczy munkáira, keserűen válaszolta itt senkinek sincs pénze könyvet venni, és legalábbis félszázad alatt senkinek sem leszen.” Így, ilyen körülmények között írta meg harminchárom évesen a Himnuszt, melyben a szegényeknek kért Szatmárcseke művelődési otthonában — amelynek helyén egykor a költő háza volt — rendezték be a Kölcsey-emlékszobát .