Pajtás, 1982. január-május (37. évfolyam, 1-20. szám)

1982-01-07 / 1. szám

MENTSÜK MEG A VIDÁMSÁGOT! Vitéz néni azonnal mutatta, miként lehet a csuhéból, kukoricabajuszból a csutkababának hajat fonni A kiáltást nevetés követ­te. Boros Jutka észrevette, hogy a világító fogú alak mögül Timári Zsolt, a Ka­lóz őrs vezetője kukucskál ki. — Jaj, de megijesztettél! — Én? — Te bizony! — Csak az riadozik, aki­nek nem tiszta a lelki isme­rete. — Tökfe j. — Úgy ahogy mondod — kuncogott a fiú és kivájt, kifaragott tököt emelt a magasba, amelyben gyer­tya égett. — A tettes va­lóban ő volt. Ha hozol egy tréfát, beléphetsz! Egy őrsnyi gyerek és egy idős házaspár jóvoltából ifjúkorom derűs pillanatai elevenedtek meg Hajdúná­náson. A farsangi mulat­ságnak is beillő kukorica­fosztó délutánok, ahová a vendégek tréfával, dallal válthattak belépőt, s ahol a seprűvel gyakorolt tánc­órák után, már lányokat sergethetett-forgathatott a kislegény is. A csuhéfosztás olyasmi a kukoricatörés rendszeré­llyet már nem lehet látni! De valaha hasonló szekéren szállították a kukoricát, közlekedtek a helybéliek ben, mint a társastánc. Többen kellenek hozzá és az a jó, ha a lányokat fiúk is kísérik. Vitéz Istvánék portájára а II. számú is­kolából is vegyes csapat érkezett segíteni. Két fiú szárhegedűt kapott, s csak azután ülhettek a kukori­cás kas mellé, miután cin­cogás kísérete mellett el­énekelték, hogy: „Ez a tábla kukorica de sárga! / Ügy látszik, hogy esőben lett kapálva, / Esőben lett, mégis megnőtt magasra, f Most vagyok a szerelmem­mel haragba...” Harmadik társuknak pe­dig úgy kellett „elbújnia” a lányok elől, hogy közben állandóan forgatta a kezé­ben a kereplőt. — A bolondozás elvá­laszthatatlan a fosztó ösz- sze jövetelektől. Gyermek­koromban is tudtuk, ha sö­tétedni kezd. megjelennek majd a tökálarcosok, a ko­rommal kikent-kifent krampuszok, marcona be­tyárok, de amikor meglát­tuk őket, visongásunkkal fellármáztuk a környéket, különben nem lett volna értelme a legényeknek maszkot ölteni. Ha nem vi­gyázott az ember, könnyen kibabráltak vele a vacso­ránál is. .4 morzsolt, főtt kukorica közé biztos, hogy becsempésztek néhány szem fövetlent is — mesél­te Vitéz néni. Újjé - csuhé! Csakhogy ő a tréfálko­záson, csínytevésen kívül mást is megtanult ezeken a meghitt, közös délutáno­kon. Kétszázötven népdal szövegét tudja kívülről. Több kötetre való mesét is­mer, és még ma. hatvan­évesen is eltáncolja a Haj­dúság legszebb táncait. Vitéz néni a csuhéfonás mestere, a népi játék mű­vésze lett. Ruháskosarakat, szakajtókat, dísztáskákat, lábtörlőket, szőnyegeket, falvédőket készít. Kezében egy ág, egy apró dísztök, mákfej, egy darab kukori­caszár vagy csutka rögtön játékká formálódik. — A szebb csöveken hagyjatok néhány szál hé­jat — mondta a gyerekek­nek és máris mutatta, mi-

Next

/
Thumbnails
Contents