Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)

1983-09-01 / 20. szám

céljába. Ott összeesett, né­­hányan lábra állították. Mosolygott. Nem sokkal előtte felnőtteknek is di­csőségére való eredmény­nyel győzött magasugrás­ban. — Voltaképpen utálok futni — árulkodott Al­­tauszuk már a zánkai út­törővárosban, a Balaton partján üldögélve. — De még csak nem is a magas­ugrás a szenvedélyem, ha­nem a röplabda! Szüleim röplabda-edzők, s maga a sportág afféle népi játék odahaza. Nálunk a diákok nem focizni szaladnak isko­la után, hanem odaállnak a háló elé... De hát más az, amit az ember szeret, meg más, amiben eredményt ér­het el. Úgy néz ki, hogy az én sportom mégiscsak a magasugrás. Az iskola után majd elmegyek egy sport­egyesületbe, testnevelőta­nárnak tanulok és olimpiai bajnok leszek. Közben pe­dig, csak úgy kedvemre, röplabdázom. Megleshettem az edző boldogságát is. Lipták Gyu­la dunaújvárosi testnevelő évek óta a Barátság ver­senyen induló magyar csa­pat irányítója. Különös em­ber. Mondják róla, éveken át vetkőzni tanította csapa­tát. — Hogyan, tanár úr? Vetkőzni? — Ahogy mondom. Mert egy csapatnak nem elég, hogy tud valamit. Az sem mindegy, hogy hogyan ad­ja elő ezt a tudását. Meg­nézek egy társaságot, lá­tom, milyen fegyelemmel, igyekezettel vetkőznek le a bemelegítéshez és megmon­dom, mire képesek. Egy jó kiállású csapat fél győze­lem. ÁLOM — Mondd csak, Tóbiás Laci, ki volt a legjobb? — Ki? Hát a kubai! Úgy fut az a fiú, mint a szarvas! A „szarvas'’ ott állt előt­tem magasan, feketén, mo­solygósan. Cedogan Ji­­menez Mod­es­tónak hívták, három számban győzött Veszprémben. Futása, nincs ebben semmi túlzás, szilaj száguldás a salak fölött. — Egy kis kubai faluból származom — mesélte —, hatan vagyunk testvérek. Szüleink nem tehetős em­berek, gyerekkorunkban nem nagyon akaffi más örö­münk, mint a futás. Ma sem a győzelemre hajtok. A futás öröméért futok. — Van példaképed? — Hogyne, Juantorena. — Mi az álmod? — Az olimpiai bajnok­ság. Nem jövőre, de a kö­vetkező olimpián ott lehe­tek nyolcszázon. Meg az­tán: szeretnék gimnázium­ba men­ni, leérettségizni. A mi családunkban nem volt szokás a tanulás. Tóbiás Laci leengedte két kezét. A taps vissz­hangja is elhalt. — Én is atletizálok — mondta a veszprémi hete­dikes. — Most csak kisegí­tő voltam ezen a verse­nyen, de egyszer talán még én is indulhatok. — Egészen biztosan így lesz — mondtam neki. S aztán összecsattanó tenye­rére gondoltam, s erősen kívántam, hogy a taps egy­szer majd neki is szóljon. Major Árvácska Fotó: Karasz—Szalay

Next