Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)
1983-09-01 / 20. szám
céljába. Ott összeesett, néhányan lábra állították. Mosolygott. Nem sokkal előtte felnőtteknek is dicsőségére való eredménynyel győzött magasugrásban. — Voltaképpen utálok futni — árulkodott Altauszuk már a zánkai úttörővárosban, a Balaton partján üldögélve. — De még csak nem is a magasugrás a szenvedélyem, hanem a röplabda! Szüleim röplabda-edzők, s maga a sportág afféle népi játék odahaza. Nálunk a diákok nem focizni szaladnak iskola után, hanem odaállnak a háló elé... De hát más az, amit az ember szeret, meg más, amiben eredményt érhet el. Úgy néz ki, hogy az én sportom mégiscsak a magasugrás. Az iskola után majd elmegyek egy sportegyesületbe, testnevelőtanárnak tanulok és olimpiai bajnok leszek. Közben pedig, csak úgy kedvemre, röplabdázom. Megleshettem az edző boldogságát is. Lipták Gyula dunaújvárosi testnevelő évek óta a Barátság versenyen induló magyar csapat irányítója. Különös ember. Mondják róla, éveken át vetkőzni tanította csapatát. — Hogyan, tanár úr? Vetkőzni? — Ahogy mondom. Mert egy csapatnak nem elég, hogy tud valamit. Az sem mindegy, hogy hogyan adja elő ezt a tudását. Megnézek egy társaságot, látom, milyen fegyelemmel, igyekezettel vetkőznek le a bemelegítéshez és megmondom, mire képesek. Egy jó kiállású csapat fél győzelem. ÁLOM — Mondd csak, Tóbiás Laci, ki volt a legjobb? — Ki? Hát a kubai! Úgy fut az a fiú, mint a szarvas! A „szarvas'’ ott állt előttem magasan, feketén, mosolygósan. Cedogan Jimenez Modestónak hívták, három számban győzött Veszprémben. Futása, nincs ebben semmi túlzás, szilaj száguldás a salak fölött. — Egy kis kubai faluból származom — mesélte —, hatan vagyunk testvérek. Szüleink nem tehetős emberek, gyerekkorunkban nem nagyon akaffi más örömünk, mint a futás. Ma sem a győzelemre hajtok. A futás öröméért futok. — Van példaképed? — Hogyne, Juantorena. — Mi az álmod? — Az olimpiai bajnokság. Nem jövőre, de a következő olimpián ott lehetek nyolcszázon. Meg aztán: szeretnék gimnáziumba menni, leérettségizni. A mi családunkban nem volt szokás a tanulás. Tóbiás Laci leengedte két kezét. A taps visszhangja is elhalt. — Én is atletizálok — mondta a veszprémi hetedikes. — Most csak kisegítő voltam ezen a versenyen, de egyszer talán még én is indulhatok. — Egészen biztosan így lesz — mondtam neki. S aztán összecsattanó tenyerére gondoltam, s erősen kívántam, hogy a taps egyszer majd neki is szóljon. Major Árvácska Fotó: Karasz—Szalay