Pajtás, 1984. szeptember-december (39. évfolyam, 21-35. szám)
1984-09-06 / 21. szám
A Bebek őrs adta az őrséget. Eszenyi Nóra és Tordai Judit 22 óra 30 perckor körútra indult. Melléjük szegődtem. Tiltakoztak, mert ez szabálytalan és zavarom őket. Szerencsémre az őrs egyik felnőtt tagja — Dobosiné Krajcsik Erzsébet, ózdi városi úttörőelnök — meggyőzte őket, mondván, engedjétek, addig sem lopja el a zászlót ■ • • . A táborban mindenki gyanús volt, mivel a „Nagy Játékban ’ egyaránt részt vettek a gyerekek, a két és félévestől a gimnazistáig és persze a szülők. Egyenrangú félként természetesen, ezért például mindenki mindenkivel tegeződött. És bárki bohóckodhatott. Egy fontos szabályt viszont kikötöttek: a jó tréfa miatt, csattanják bárkin, nem szabad megsértődni. Nóra és Judit életében ekkor volt először tábori őrségben, de mintha öreg katonák lettek volna, úgy csinálták. Mivel kerítés nem volt , csak körülöttünk a Cserehát éjszaka igazán sötét erdeje, szemben az Óvártető, mögöttünk a Bene-bérc a Bebek-vár romjaival —, az ellenség vagy egy rosszindulatú ember könynyen bejuthatott. Szóval kellett vigyázni. Ráadásul az is nehezítette a dolgukat, hogy a sátrakra nem világíthattak rá, nehogy zavarják a bennük lévők álmát. Fél órával éjfél előtt magukra hagytam őket. Láttam még, ahogy bátran vonultak tovább, s elnyelte alakjukat az éjszakai sötétség. S még nem volt éjfél, amikor izgatott suttogást, futkosást észleltem. Egy vékony hang szólt: eltűnt a zászló! Rohangászás. Újabb hang ijedten: eltűnt a tábor bejáratához állított őr! (Éppen Eszenyi Nóra, akit előbb még kísérgettem.) Kiáltás: eltűnt Pongó bácsi! Nincs meg a szakács! (Pongó László, a tábor és a budapesti Fórum étterem szakácsa.) Riadó! Riadó! Kürt harsant, majd jelzőrakéta szállt a levegőbe. (A rakétát a táborparancsnokság kérésére a határőrök lőtték fel.) PÁNIK NÉLKÜL Nóri szülei is futkároztak. Az édesanya kétségbeesetten kiabálta: hol a lányom?! Olyan élethűen csinálta, hogy azt hittem, nem tud semmiről. Megnyugtattak, hogy a játékban ők is részt vesznek, s ha a gyerekek komolyan veszik a tábor elleni támadást, akkor a szülők sem vonulhatnak előkelő idegenként félre. Az édesapa aztán annyira beleélte magát, hogy amikor az erdőben kerestük Nórát, megszállottként rohant, rohant, s egy fagyökérben elvágódott ... Volt egy kis fejlesztettség, de aztán Dombóvári Péter táborparancsnok, az ózdi városi KISZ-bizottság munkatársa határozott fellépéssel megelőzte a pánik kitörését. Azonnal megszervezték és megindították a kutatást. Egyébként emlékezetes kutatás, loholás volt ez. Az erdőben a fák az arcunkba vágódtak és mindenütt kiálló gyökerek, rengeteg gödör, s az ember lába közé akadó száraz ág. De megérte: meglett Nóra, meg a szakács is. És megkerült a zászló. Rögtönzött zászlófelvonás, majd nyugovóra tért a tábor. Az őrség őrködött tovább. Ezen az éjszakán már újabb különös esemény nem történt — jegyezhették be naplójukba. Tábortüzet is rendeztünk. Hasonlított a régihez, amilyent a mostani szülők — úttörőként a környéken táborozva — raktak, de mégsem lehetett olyan. Nem, mert itt családok voltak együtt. Egy-egy, csak a táborozás idejére alakult őrsben a szülők és csemetéik természetesen a tisztségeket is becsületesen elosztották. A tábortűznél a Bumeráng őrs kezdte a műsort. Őrsvezető: Dombóvári Péter. (Nem a már emlegetett, hanem a fia, a harmadikos ifjú Dombóvári.) Péter sorra bemutatta a Bumeráng őrs tagjait, majd cigarettával kínálta a hozzá legközelebb ülő férfit. Tüzet is adott, de fura „öngyújtója” vizet spriccelt... Péter mondta is, hogy ő így küzd a dohányzás ellen . .. Következett a Dollár őrs. Csatakiáltásuk: „Huj, huj, előre, / ide jövünk jövőre / is!” A két és féléves Fürjes Péter verset mondott. A siker óriási volt, s ezen az ifjú legényke úgy felbátorodott, hogy többször is szót kért. Harmadiknak a Vak őrs, majd végül a Bebek őrs szerepelt. HUSZONHÉT ÉVE Dombóvári Péter, akitől a közös családi táborozás ötlete származik, és aki a szervezés oroszlánrészét vállalta, mesélte: — 1957 nyarán, mint az ózdi Gyár úti iskola úttörői, itt táboroztunk, valamivel rosszabb körülmények között. A sátraink kisebbek és huzatosabbak voltak. A főzéshez a nyersanyagot nem autóval szállítottuk, mint most, hanem lovaskocsival. A táborrend és a program viszont hasonló volt. De nem az a célunk, hogy csak emlékezzünk, hanem az, hogy egy természeti környezetben lévő igazi táborban együtt legyünk a gyerekeinkkel. Legalább itt közös úttörőéletet éljünk. S ha elkezdjük, márpedig elkezdtük, akkor úgysem lehet abbahagyni. Ezek a szülők otthon is szívesebben mennek majd el a csapat, a raj és a gyerekeik őrsének rendezvényeire. Sőt, feltehetően ők is kezdeményezni fognak különféle összejöveteleket. Itt van közöttünk egyébként a hajdani táborparancsnokunk, Tusay László is, aki most Ózdon a Bem úti iskola igazgató-helyettese. Neki is, nekünk, régi tanítványainak is nagyszerű élmény újra együtt lenni. Így, hogy a gyerekeink velünk vannak! Az „öregek” persze emlékeztek is. Ücsörögtünk a tűz körül és hol ez, hol az kérdezte: emlékeztek? ... — Emlékeztek a nagy jégesőre? — kérdezte Tusay László. Egymást kiegészítve mondták el, milyen félelmetes volt: még másnap reggel is marékszám szedték a diónyi jégdarabokat. A jégeső most szerencsére elmaradt, de az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Hűvös volt, ami a környező hegyeknek köszönhetően itt csak fokozódott. Sokat esett, gyakran órákig szemerkélt az eső. De ez bennünket nem zavarhatott. Már Ózdon szó volt róla, s a táborban aztán sokszor előhozták, hogy annak idején Bukóék (igazi nevén Hoffmann Endre) felfedeztek egy barlangot... Aggtelek és Jósvafő környékén nem ritkaság a barlang, de a saját felfedezésűre azért mégiscsak büszke lehet a halandó ember. Bukó bácsi (maradjunk ennél a névnél, mivel az ifjú táborlakók így szólították) szerény ember, sirult-pirult, de csak úgy tessék-lássék utasította vissza az elismerést. BARLANGKERESŐBEN Keressük meg azt az egyedülálló barlangot! — döntött a tábori nép. Felkerekedtünk. A legkisebbek is jöttek. Térképekkel, tájolóval felszerelve vágtunk neki az útnak. Mentünk végig a Ménes-patak völgyében. Az út az eső után sáros volt, de ezzel senki sem törődött. Bámultuk a kékes színű párába vesző hegycsúcsokat, csodáltuk a szép tájat. Aztán be az erdőbe. Darabig még volt út, aztán csak ösvény, majd csak a fák között baktattunk. Nem találtuk meg a barlangot, de közben tanulmányozhattuk az erdő fáit, a csúcs felé közeledve a hatalmas fenyvest. Gombát szedtünk, s a köztünk lévő két orvos rögtönzött kiselőadást tartott a mérges gombákról. Olyan színpompás „galád” galócára is bukkantunk, amilyen csak a mérges gombákat bemutató színes könyvek ábráin látható. A fáradtság és a „kudarc” sem vette el kedvünket. Ugrattuk Bukó bácsit, hogy talán csak álmodta azt a barlangot, ő azonban halkan, de határozottan kijelentette: addig nem nyugszik, amíg újra fel nem fedezi. A sátor felállításához szükséges szakértelemben nem volt hiány