Pajtás, 1986. január-május (41. évfolyam, 1-19. szám)

1986-01-09 / 1. szám

Вквнпляи, az ifjú történészek akadé­miai székfoglalóján ülünk, hanem a Zápor utcai isko­lában. VÁLASZTANI KELLETT A hetedikes Gál Pista a padra könyököl, még a kéz­mozdulata is megfontolt­ságról árulkodik: — A szakrajhoz nem osz­tályon belül alakulnak ki csoportok, hanem érdeklő­dési kör szerint, így olya­nok is összeismerkedhet­nek, barátságot köthetnek, akik nem egy osztályba jár­nak. Eddig, ha egy őrsben valakit a kémia érdekelt, a másikat a magyar, nem tudtak megegyezni. Több­nyire ordítozás lett a vége. A magatartásunk is gyöke­resen megváltozott. Az őrs­vezető az osztálytársunk volt. Vagy volt tekintélye, vagy nem. Azt csinálhat­tunk, amit akartunk. Most merje valaki Laci bácsit le­hurrogni ! A korkülönbség miatt megtanulunk alkal­mazkodni egymáshoz. Igaz, ez hátrány is, különösen, ha nyolcadikosok és hatodiko­sok jönnek össze. Biztos, hogy az idősebbek nem hagyják szóhoz jutni a ki­sebbeket, s nem fogadják el véleményüket. A foci­meccsen még a csapat kö­zelébe se kerülhetnek. Sze­rencsésebb eset, ha nincs ekkora korkülönbség a ta­gok között. Mint nálunk a történelem szakjaiban, amelyben csak hetedikesek és nyolcadikosok vannak. A hagyományos „felállásban” viszont még osztályon belül is féltékenység volt az őr­sök között, és nem került szóba semmi érdekfeszítő téma. Tétován egy kéz emelke­dik a magasba. — Igaza van Pistinek. A szakrajban a nagyobbak hajlamosak lekezelni min­ket, kisebbeket. Ők a hang­adók. Az is igaz, hogy az őrsben engem állandóan ci­kiztek, és az őrsvezetőm nem védett meg — mondja az ötödikes Trencsényi Klá­ra. Aztán még hozzáfűzi: — A raj egyáltalán nem erősíti az osztályközösségeket. Azok eddig sem voltak túl egységesek, de így még job­ban szétforgácsol­ód­tak. De hát választani kellett. HÁRMAN KIZÁRVA Klári sebtében föltűzi a haját, feje búbjára pirinyó koronát biggyeszt. Nagy Fruzsina, a mesemondó, nyugodt. Neki nem kell jel­mez. Éppen eléggé izga­tott viszont az öreg Páz­­mán lovag szerepében Hor­váth Arnold. Arany János vígballadáját, a Pázmán lovagot próbálja az Arany János balladai szakraj, amely két klubból áll. A he­tedikesek és nyolcadikosok feldolgozzák, előadják, montázsokat készítenek a balladákból; az ötödikesek és hatodikosok ismerkednek a rímmel, a ritmussal, a mozgással, a színjátszás alapvető fogásaival, s per­sze ők is feldolgoznak könnyedebb hangvételű bal­ladákat. És természetesen elő is adják a szülőknek, mint most a Pázmán lova­got. A „Záporban” a kísérleti év után 12 osztályból 11 a szakrajra szavazott, ezért a tanári kar további öt évre emellett döntött. Addig végleg eldől az életképes­sége, s javítani lehet a hi­bákat is. Esetleg kiderül, hogy mégsem ez az igazi, s ki lehet találni valami mást. A „bakancsosok” sport szakmájában például vannak rádióamatőrök, tú­rázók, lovaglók, teniszezők, jógázók ... Mert a szakmai­nak az a célja, hogy lehető­leg mindenki felfedezhesse, miben tehetséges. Fiziká­ban, színjátszásban, sport­ban, főzőcskében, francia nyelvben, esetleg riporter­kedésben, netán vegyészet­ben. Lehet választani! Sőt. Ha valaki, mint például Trencsényi Klári, tagja a főzőcske szakjainak, ugyan­akkor még látogathat egy klubot, történetesen Arany János verseinek világát. S ez már az útkeresés újabb állomása. Lehetőség, hogy valaki több területen is ki­próbálja önmagát. Mégsem találja meg min­denki a helyét. A megbízott csapatvezető, Széplaki Ka­talin mesélte: év végén hu­szonkét úttörő tagságát föl­függesztették. Olyanokét, akik nem dolgoztak rende­sen. Mert a szakmai óriási előnye, hogy nem lehet meghúzódni, észrevétlennek maradni. Rögtön látni, ki dolgozik, ki nem. Aki no­vemberig bizonyított, ma­radt. Hármat azonban ki­zártak. Mert a Zápor utcai iskolában ezt is komolyan veszik. Persze, ha megem­berelik magukat, újból kér­hetik fölvételüket. Kovács Szabolcs a szak­vajosok nevében ítélkezik: — Az őrsben nem csinál­tunk semmit. Unatkoztunk, verekedtünk. Most ked­vünkre választhattunk. Többé nem kötelező, ami nem érdekel. Megtárgyal­juk, mit csináljunk, hová menjünk. Feladatokat ka­punk, dolgozunk, s éppen abban bizonyíthatunk, ami amúgy is kedvünkre való. Tarpai S. Anikó Fotó: Wagner Margit

Next