Pajtás, 1986. január-május (41. évfolyam, 1-19. szám)
1986-01-09 / 1. szám
Вквнпляи, az ifjú történészek akadémiai székfoglalóján ülünk, hanem a Zápor utcai iskolában. VÁLASZTANI KELLETT A hetedikes Gál Pista a padra könyököl, még a kézmozdulata is megfontoltságról árulkodik: — A szakrajhoz nem osztályon belül alakulnak ki csoportok, hanem érdeklődési kör szerint, így olyanok is összeismerkedhetnek, barátságot köthetnek, akik nem egy osztályba járnak. Eddig, ha egy őrsben valakit a kémia érdekelt, a másikat a magyar, nem tudtak megegyezni. Többnyire ordítozás lett a vége. A magatartásunk is gyökeresen megváltozott. Az őrsvezető az osztálytársunk volt. Vagy volt tekintélye, vagy nem. Azt csinálhattunk, amit akartunk. Most merje valaki Laci bácsit lehurrogni ! A korkülönbség miatt megtanulunk alkalmazkodni egymáshoz. Igaz, ez hátrány is, különösen, ha nyolcadikosok és hatodikosok jönnek össze. Biztos, hogy az idősebbek nem hagyják szóhoz jutni a kisebbeket, s nem fogadják el véleményüket. A focimeccsen még a csapat közelébe se kerülhetnek. Szerencsésebb eset, ha nincs ekkora korkülönbség a tagok között. Mint nálunk a történelem szakjaiban, amelyben csak hetedikesek és nyolcadikosok vannak. A hagyományos „felállásban” viszont még osztályon belül is féltékenység volt az őrsök között, és nem került szóba semmi érdekfeszítő téma. Tétován egy kéz emelkedik a magasba. — Igaza van Pistinek. A szakrajban a nagyobbak hajlamosak lekezelni minket, kisebbeket. Ők a hangadók. Az is igaz, hogy az őrsben engem állandóan cikiztek, és az őrsvezetőm nem védett meg — mondja az ötödikes Trencsényi Klára. Aztán még hozzáfűzi: — A raj egyáltalán nem erősíti az osztályközösségeket. Azok eddig sem voltak túl egységesek, de így még jobban szétforgácsolódtak. De hát választani kellett. HÁRMAN KIZÁRVA Klári sebtében föltűzi a haját, feje búbjára pirinyó koronát biggyeszt. Nagy Fruzsina, a mesemondó, nyugodt. Neki nem kell jelmez. Éppen eléggé izgatott viszont az öreg Pázmán lovag szerepében Horváth Arnold. Arany János vígballadáját, a Pázmán lovagot próbálja az Arany János balladai szakraj, amely két klubból áll. A hetedikesek és nyolcadikosok feldolgozzák, előadják, montázsokat készítenek a balladákból; az ötödikesek és hatodikosok ismerkednek a rímmel, a ritmussal, a mozgással, a színjátszás alapvető fogásaival, s persze ők is feldolgoznak könnyedebb hangvételű balladákat. És természetesen elő is adják a szülőknek, mint most a Pázmán lovagot. A „Záporban” a kísérleti év után 12 osztályból 11 a szakrajra szavazott, ezért a tanári kar további öt évre emellett döntött. Addig végleg eldől az életképessége, s javítani lehet a hibákat is. Esetleg kiderül, hogy mégsem ez az igazi, s ki lehet találni valami mást. A „bakancsosok” sport szakmájában például vannak rádióamatőrök, túrázók, lovaglók, teniszezők, jógázók ... Mert a szakmainak az a célja, hogy lehetőleg mindenki felfedezhesse, miben tehetséges. Fizikában, színjátszásban, sportban, főzőcskében, francia nyelvben, esetleg riporterkedésben, netán vegyészetben. Lehet választani! Sőt. Ha valaki, mint például Trencsényi Klári, tagja a főzőcske szakjainak, ugyanakkor még látogathat egy klubot, történetesen Arany János verseinek világát. S ez már az útkeresés újabb állomása. Lehetőség, hogy valaki több területen is kipróbálja önmagát. Mégsem találja meg mindenki a helyét. A megbízott csapatvezető, Széplaki Katalin mesélte: év végén huszonkét úttörő tagságát fölfüggesztették. Olyanokét, akik nem dolgoztak rendesen. Mert a szakmai óriási előnye, hogy nem lehet meghúzódni, észrevétlennek maradni. Rögtön látni, ki dolgozik, ki nem. Aki novemberig bizonyított, maradt. Hármat azonban kizártak. Mert a Zápor utcai iskolában ezt is komolyan veszik. Persze, ha megemberelik magukat, újból kérhetik fölvételüket. Kovács Szabolcs a szakvajosok nevében ítélkezik: — Az őrsben nem csináltunk semmit. Unatkoztunk, verekedtünk. Most kedvünkre választhattunk. Többé nem kötelező, ami nem érdekel. Megtárgyaljuk, mit csináljunk, hová menjünk. Feladatokat kapunk, dolgozunk, s éppen abban bizonyíthatunk, ami amúgy is kedvünkre való. Tarpai S. Anikó Fotó: Wagner Margit