Pajtás, 1987. január-május (42. évfolyam, 1-19. szám)
1987-03-26 / 12. szám
A gyerekekről is hírt adott az a szovjet felderítő, aki 1944 szeptember 23-ának reggelén lovas kocsin áthajtott Battonyán. Állomáshelyére visszatérve ezt jelentette parancsnokának: — A csendőrökre, a helyőrség katonáira nagyon ráijesztettünk, mert egy szálig elmenekültek. A település, katonai szemmel nézve, békésnek tűnik. Jövő-menő, az eseményeket izgatottan tárgyaló felnőtteket, iskolatáskás gyerekeket láttam az utcán. Az egyes számú parancsban is szerepelt Filip Gyenyiszovics Kiva szavait erősítette meg egy szemtanú, Palotai Béla nyugalmazott iskolaigazgató felesége is: — Felszabadulásunkat 1944. szeptember 23-tól, attól a perctől számítjuk, amikor a Vörös Hadsereg a határunkban magyar földre lépett. S bár a szovjet katonák csak 26-án vonultak be községünkbe, mi már szabadoknak tekintettük magunkat. Úgy emlékszem, hogy a gyerekek 23-án és az azt követő napon is jártak iskolába. Természetesen „tantervük” egy kicsit módosult: a félelem, a háború befejezése, a szabadság volt a beszédtéma, hiszen őket is az foglalkoztatta, mint miniket felnőtteket. Javaslatára felkerestem férje régi munkahelyét, az 1-es számú iskolát, ahol legalább tizenkétezer olyan írást, okmányt gyűjtöttek össze, őriznek, ami az iskolák életével foglalkozik. Pedagógusok, gyerekek közreműködésével sikerült nyomára bukkanni annak a jegyzőkönyvnek, amelyik a felszabadulás első tantestületi üléséről készült. Ez pontosan rögzíti, hogy az 1944—45-ös tanév szeptember 9-én kezdődött, s folyamatos volt mindaddig, amíg „az ellenséges belövések, légiriadók”, az iskolák katonai szállásá alakítása miatt nem rendeltek el szünetet. Láttam Szergej Georgijevics Beljajev alezredesnek, Battonya volt szovjet katonai parancsnokának 1-es számú rendeletét, amit múzeumi tárgyként őriznek. Sorai között helyet kapott az iskolai élet gyors újraindítása is. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért e nagy sietség, hiszen annyi más gond is van, azt válaszolta: — A gyermekzsivajtól hangos utca maga az élet, a béke jelképének tekinthető. Aki a háború megpróbáltatásai után iskolába engedi fiát vagy lányát, az már hisz a jövőben, abban, hogy itt senkinek sem eshet bántódása. A holnap különben is a gyerekeké! Minden mulasztott nap őket rövidíti meg. A már említett jegyzőkönyv a tanítás újrakezdését október 31-én jelöli meg. De kezembe került egy anyakönyvként használt napló, amiben azt olvastam, hogy az 1-es számú Általános Iskola elődje, az állami elemi iskola egyik tanyasi részlegében már október elején tanítottak. Igaz, volt olyan osztály, amelyikben csupán egyetlenegy gyerek jelent meg. A többi cipő, ruha és tanszer hiányára hivatkozva távol maradt. Barna Lajos tanító szívszorító képet fest tanítványairól. Jelentésében leírja, hogy a gyerekeknek csupán húsz százaléka táplálkozik megfelelően, nyolcvan százaléka gyengén, örökké éhes. Tíz közül csak háromnak van megfelelő ruhája, lábbelije. A többinek folt hátán folt a nadrágja, a cipőjéből kilátszik a lába. Hiányzik a tanszer is. Van olyan gyerek, akinek még füzete sincs. A szemfülesebbek csomagolópapírt szabdalnak szét, cérnával öszszefűzik és arra írnak. Lószerismerettel kezdődött Találkoztam hajdani iskolásokkal is. Deth Imréné, a tanács igazgatási csoportjának vezetője, második osztályos volt 1944-ben, és a mostani 2-es számú iskola épületében tanult. Sok minden kihullt már az emlékezetéből, de a felszabadulás első tanítási órájának élménye nem. Lőszerismerettel kezdtük a foglalkozást. Pontosabban: azt mutatták be nekünk, hogy mihez nem szabad nyúlni. Még a padok alja is tele volt lövedékekkel. A nevelők és a nagyobb gyerekek gyűjtötték össze őket. A polgári és a mi iskolánk közötti téren egy gödörbe hordták. Az egyik fiú megfeledkezett arról, hogy amit visz nem játékszer, s ahelyett, hogy óvatosan bánt volna vele, a többi közé dobta. Fülsiketítő dörrenés rázta meg a környéket. A nagy ijedségen kívül szerencsére se neki, se nekünk nem esett bajunk. Akkor diák volt, most az iskola igazgatója Sipos Péterné. Ő sem felejti el soha a robbanás pokoli hangját. — Betörtek a környező házak ablakai. Csaknem teljesen használhatatlanná vált a szomszéd iskola emeleti része. Mi gyerekek papírt szereztünk és azzal pótoltuk a hiányzó üvegeket — mesélte. Leckeírás számítógéppel kanyarodjunk vissza az 1-es számú iskolához. Most számítógépek szolgálják a gyerekeket. Gazdájuk a számítástechnikai szakkör, de nyílt napokon eléjük ülhet bárki. Játszhatnak, leckét írhatnak velük. — Néhány gyerek, mint például a nyolcadikos Borsodi Jancsi vagy Lovász Csaba már „súgó” programokat is készít. Olyat, ami megoldja a mértan-, a matematika-, a fizikapéldákat. De a magyar irodalomból is tud „súgni” — magyarázta Bauerné Halasi Erzsébet, a szakkör vezetője. Ami az első lőszerismereti óra, a csomagolópapír-füzet és a komputeres leckeírás között végbement, az a mi büszkeségünk, az új Magyarország történelme. Faragó György