Pannonhalmi Szemle 1942
1. szám - TANULMÁNYOK - Blazovich Jákó: Homo Christianus
Időnk szeret relativálni, mindent a fejlődés misztériumából kimagyarázni. Ez a történetszemléleti szenvedély a Krisztus-hívőt is szeretné szerves ízként beilleszteni a vallástörténeti fejlődés folyamatába mint a homo religiosus, azaz a lényünkben gyökerező vallási igényeket tudatosító ember legtökéletesebb típusát. Eszerint a Homo Christianus testvére a Konfucius-, Buddha-, Oziris-, Dionysos-, Baldur-hívőnek, legközelebbi őse a Jehova-hívő. Lényege szerint nem egyéb mint a zsidó, görög és római homo religiosus történelmi egybeszövődése. A fejlődés vonala vele sem zárul le — máris hallunk neochristianizmust, új kereszténységet emlegetni. A Krisztus-hívőnek a vallástörténeti fejlődés vonalába való beerőszakolása a kereszténység lényegének, lelkének teljes félreismerésén alapszik. Ha majd sikerül ez utóbbiba benyomulni, nem lesz nehéz meggyőződni, hogy a Krisztus-hívő nem vallástörténeti fejlődésből kitökéletesedő típus, hogy lényegében sem ősei, sem testvérei nincsenek: őstelen, példátlan, egyszeri történelmi valóság. Még az igaz Istent imádó ószövetségi zsidó sem őse, hanem csak útjövetes történelmi előkészítője. A Krisztus-hívő vallási életének külső megnyilvánulásában, rituális berendezkedésében, hitigazságainak kiaknázására, rendezésére irányuló theológiai eszmélődéseiben kereshetünk idegen vallástörténeti hatásokat, de lényege, lelke szerint a Krisztushívő ,,nova creatura", új teremtmény, tehát valaki valami, aki-ami addig nem volt. Nem mitologikus fejlődés, nem névtelen, irracionális történelmi erők alakították ki, hanem amiként az idők kezdetén Isten az embert, akként az idők teljében Krisztus a Krisztus-hívőt hívta létre. Pontosan ismerjük ennek az új teremtésnek idejét, helyét, körülményeit. A Krisztus-hívő Keletről jött, de nem Kelet lelkét hozta. Történelmi jelentkezése idején a Földközi-tenger körüli kultúrvilágot — a görög-római szellem pikumenéjét — az elkeletiesedés veszélye fenyegette. Hogy ez a terület a maga egész kultúrállományával, szellemével nem lett a kaotikus, nirvánás eszmélődésekben elmerülő Kelet martaléka, az elsősorban a kereszténység elévülhetetlen művelődéstörténeti érdeme. Az az szellemi, lelki dinamizmus, amely a görög-római kultúra örökségével párosultan a nyugati kultúrvilágot megteremtette, a Krisztus-hívő lelkiségének kisugárzása volt. ,,A kereszténység a hellenisztikus világot nem mélyebben Kelethez, hanem újra önmagához vezette vissza. Éppen az a tény, amit a kereszténységnek ma oly gyakran szemére hánynak, hogy t. i. hűen kitartott a kinyilatkoztatás könyvei mellett, hogy dogmákban fektette le a maga hittartalmát. . . hárította el a legnagyobb veszélyt, amely a Földközi-tenger körüli világot fenyegette, nevezetesen az India példájára kialakult elerőtlenítő misztikában való elmerülést" — állapítja meg az antik világ egyik kitűnő ismerője, H. W. Russel. A Krisztus-hívő nem hatalmi vágytól fűtve, politikai célzattal, forradalmi szándékkal lépett a világba. Nem hozott sem új állameszmét, sem új társadalomszemléletet, sem forradalmi gazdasági reformokat. Egy új ország polgárának vallotta ugyan magát, de ez