Pannonia, 1899. április-június (28. évfolyam, 75-147. szám)

1899-04-01 / 75. szám

2. oldal. PANNÓNIA 1899. április 1. ébredt. Ki tudja ébredünk-e mi elég jókor ? Mi? Igen, mi. Társadalmunk se­bes léptekkel halad azon az uton, mely nemzetünk elnéptelenedéséhez fog vezetni. Ha így haladunk, ak­kor csakhamar, talán már egy em­beröltő múlva elérünk oda, hogy már késő lesz az ébredés. Mi, akik úgyis „oly kevesen vagyunk.“ Mert mi nemcsak hogy nem is­merjük a gyermek értékét, nem sze­retjük, nem érdeklődünk iránta, nem törődünk vele, hanem félünk tőle. Hajdanában Isten áldásának te­kintették a gyermekeket. Ma? Fé­lünk a gyermekektől s igyekezünk minél kevesebbet részesülni Isten­nek ezen áldásában. Hajdanában büszkék voltak a szülők, ha szép, egészséges gyermeksereg vette őket körül, míg az, ki ezzel nem dicse­kedhetett (a szó szoros értelmében véve a dicsekvést) sajnálkozás tárgya volt, szerencsétlennek érezte magát, fájó szívvel és irigykedve nézett ama boldogokra. Ma? Bizonyos restelke­­déssel és nagyon lehangolva vallja be a „szerencsétlen flótás“, hogy: bizony népes a családom. Nem is menekül bizonyos szánalommal ve­gyült lenézéstől és több vagy keve­sebb gúnyos megjegyzéstől. Míg el­lenben mindenki irigykedve nézi azo­kat a „szerencséseket“, vagy „oko­sakat“, kiknek alig, vagy épen nem jutott a gyermek­áldásból. Fél nálunk a gyermektől, a nép­­­­től kezdve a középosztályon keresz­tül a társadalom minden rétege, az egész társadalom. Sajnos azonban, hogy a társada­lomnak legalább a fele, ha nem a nagyobb részénél, magyarázatot lehet találni arra nézve, mi idézte elő ezt a természetellenes jelenséget. Nehéz dolog a mai viszonyok, a mai igények mellett népesebb csalá­dot fentartani, gyermeket felnevelni, ha vagyon nincs, hanem egyedül a családfő keresménye áll a család rendelkezésére. Nézzük csak a népet. A­hol gyermek nincs, ott férj és nő kön­­­nyebben élnek, valamivel zsírosab­ban esznek, rendesebben ruházkod­­nak. Valamit megtakaríthatnak, sze­rezhetnek, mely által öregségüket biztosíthatják, esetleg nagyobb ön­állóságra, függetlenségre, minden­esetre azonban bizonyos tekintélyre tehetnek szert. Ellenben azok, kiknek gyerme­keik vannak, nehéz munkával élnek, sok nélkülözésnek vannak kitéve. Megtakarításról, természetesen­­ min­dig csak az általánosról és nem a kivételekről beszélve) szó sem lehet. Nehéz munkávál teljes élet után szegénység, sokszor nyomorúságos öregség az osztályrészük. És ha jó­ságuk, melyet nem ritkán különös mértékben feltalálhatni a népnek épen a legszegényebbjei között, vagy más szép lelki tulajdonságaik által még úgy megérdemlenék is, bizony nem örvendenek tekintélynek, tiszteletnek, mint amazok. A középosztály túlnyomó több­ségénél, a vagyonnal nem bíróknál ugyanezeket a vonásokat találjuk fel, csakhogy sokkal élesebben kidom­borodva. Itt is gondot, sok esetben bajt, nélkülözést, nyomorúságot hoz magával a gyermek. Többnyire már akkor beköszönt a gond, a baj a családba, mikor a nő nem tehet ele­get a házi teendőkben, a háztartás rendetlen, a férj kedvtelen, durva emiatt. Lehangoltság, ridegség köl­tözik a szerény lakásba. No, de biz­tatja őket a reménység, hogy majd minden jobbra fordul a kis vendég megjelenésével. Azonban nem igen fordul bi, az jobbra azután sem, sőt rosszabbra. Az anya nem részesülhet a kellő ápolásban, nincs meg a kellő táp­láléka az erőgyűjtéshez, a kellő ideje a gyógyuláshoz. Még teljesen fel sem épülve kell újra dologhoz, erejét meg­haladó dologhoz fognia, hogy a ház­tartásban újra némi rend álljon be. Természetesen, hogy ez kínosan megy s az eredmény nem kielégítő. A „PANNÓNIA“ TÁRGYÁJA. Moliére typusai. Dr. Strache Tivadar felolvasása a tanári körben. (Folytatás) 2 »Megmutattam Önöknek — mondja Moliére maga — hogy a szív jogait eltipró zsarnokság nem győzhet, el kell buknia; jó szerencse, ha még az esküvő napja előtt éri az illetőt a kudarcz, nem pedig később.« A családi élet után áhítozó kéjencz agglegényeknek sikerült typusát adta Mo­liére a »Le mariage forgé« (A kényszerült házasság) cz. darabjának hősében. Sgana­­rellenek hívják itt is a „vén bűnöst“, ki egy ifjú szép leányka szivét kész volna feláldozni önzése oltárán, s ki aztán, midőn észreveszi, hogy tulajdonkép őt fogták meg, gyávaságában nem bír menekülni. Leendő sógora u. i. mézes-mázos szavak kíséretében páholja el s rábírja arra, hogy nyakát odanyujtsa a házasság jármába, melyben már előre érzi neni rémséges szavait. A fin de siécleben ez a typus talán még gyakoribb, mint a múlt századokban. Sardou a jelen század Moliére-je nem is késett, a férfiak ezen genré­t színpadra hozni. »Az agglegények« cz. darabjában Mortimert, a megtestesült reuét valóságos carricaturának állítja a nézőközönség elé. Múltjától visszaborzad ő maga is; most belátja, hogy szerepét már félig-meddig (de talán már egészen is) lejátszotta, a társadalomban teljesen lejárta magát, as­­szonyok, leányok egyaránt undorral for­dulnak el tőle, nős barátjai a világ minden kincséért sem hívnak egy barátságos va­csorára, ekkor érzi ő is az egyedüllét át­kát s bár nagy lelki tusán megy keresztül, mégis élettársat választ magának. De nem is szükséges Sardouhoz, vagy Bissonhoz fordulnunk, hogy ily agglegények­kel találkozzunk ; eleget látunk mindennap az utczákon járni-kelni; arra pedig száz eset van, hogy ily kiélt Sganarelle urak — Moliére hőséhez hasonlóan — végső napjaikra megházasodnak , persze rendesen nem nagy szerencséjükre ! Elismeréssel adózunk Moliérenek ma is az iránt, hogy »Tartuffe« cz. darabjában a társadalmi életnek egy oly typusát állí­totta pellengérre, mely talán a legveszedel­mesebb az államra, vallásra és a családi életre nézve egyaránt s mint ilyen meg­érdemli, hogy a vígjáték irók és satiriku­­sok a társadalom ezen »mételye“ ellen röpítsék mérges nyilaikat. Tartuffe — a róla elnevezett víg­játéknak hőse — a legnagyobb hypochrita, azaz álszenteskedő, milyenek csak úgy hemzsegtek a Moliére korabeli ájtatos sa­­lonokban ; ezért írja maga a költő a ki­rályhoz intézett folyamodványában, hogy a képmutató szenteskedés e század vétkei közt kétségkívül egyike a leginkább gya­korlottaknak. Tartuffe úr, „a testet öltött, emberi formába öltözött ördög“ egyszerre veti ki hálóját a családfő leányára, vagyonára és még nejére is. Gazságának műve ránehe­zedik egy becsületes családra, melynek­­ nyugalmát feldúlta, s boldogságát veszély­­lyel fenyegeti. Midőn ott annyira befész­kelte magát, hogy most­ már kinyújtani hiszi kezét »az érett gyümölcs után,­ ak­kor álcrázza le a gazembert a család fia, ki már régóta leste a kedvező pillanatot, hogy rácsaphasson, mint a keselyű az ő prédájára. A­ki ismeri az antik drámairodalmat, látni fogja, hogy a Tartuffe alakja nem teljesen a Moliére által megteremtett új typus, sőt Plautusnak egyik kedvelt alakja az álszenteskedő parasita, ki egy család nyakán élősködik, s aljas szándékait a leg­szebb parasisokba burkolja; az olaszok színpadján sem volt ismeretlen, sőt száza­dok óta kedvelt typusuk, a­melyiktől egy­­egy vonást átvett a franczia vígjáték. E kölcsönzések daczára Tartuffe alakja határozottan a legeredetibb alkotások egyike, mert amott az élősdiek még nem mindig álszenteskedők s ha azok, akkor is csak inkább grotesk alakok, melyeken mulatni lehet, akár csak Bisson Coulisset után, ki potyonczkodásával a légynek sem árt. Molierénél azonban Tartuffeban benne van a mások minden gonoszsága s azon­felül még a magáé ; ezért nem akar e da­rabjában mulattatni, hanem inkább óva­­kodásra int. A „juste milieur morálját hirdeti ő e darabjában, vagyis azt, mely nem az erény maga, hanem a jó szokások, jó modor, tisztességes viselkedés vegyüléke. Moliére óta a Tartuffe-féle typus köz­mondásossá lett az egész világon, s manap is, ha valakinek igen rosszat akarunk mon­dani, azt vágjuk a szemébe, hogy hallgass te második Tartuffe ! Moliére majd minden darabjában a moralista álláspontját foglalja el; személyei-

Next