Pápa és Vidéke, 1920 (15. évfolyam, 1-113. szám)

1920-08-01 / 53. szám

XV. évf. 53. szám. Vasárnap — Pápa, 1920 augusztus 1. Ára 80 fillér. Pályaudvaron 1 korona melöfizetés: w­­ herlesztény politikai napilap Szerkesztőség és kiadóhivatalt Török Bálint u. 1. §e Telefon 11. Figyelő. Augusztus elseje a keresztény sajtó ünnepe mindenütt a Csonka-Magyarországban. A sors rendelése, hogy ez az ünnep egybe­esik egy másik ünneppel, a proletárdiktatúra buká­sának évfordulójával. És igaza van a sorsnak:­­ a kettő között szors összefüggés van, szinte azt mondhatni, hogy mai győzedelmes keresz­tény sajtót a proletárdiktatúra termelte meg. Voltak ugyan — kevés számban — a proletár­diktatúra előtt is keresztény sajtóorgánumok, de olvasótáboruk kicsiny volt és így szavuk a pusztába kiáltóknak szava volt, amelyre nem adott visszhangot a társadalom. A keresztény társadalom bűne és szégyene volt az, hogy egy kilencvenöt százalékban keresz­tény országban a sajtóorgánumok kilencven­nyolc százaléka nem keresztény kézben volt. A keresztény társadalom bűne és szégyene volt az, hogy míg a keresztény eszmékért küzdő lapok olvasótábor hiányában csak alig-alig tengődtek, addig a keresztény esz­méket úton-útfélen gyalázó, sárbatipró zsidó lapok meghíztak a keresztény olvasótábor filléreiből. Meghíztak és kezükbe vették a magyar közélet irányítását, a maguk emberei­ből csináltak vezető embereket a politikában, a társadalomban, a tudományokban, az iro­dalomban, a művészetekben, égen és földön, szárazon és vizen — mindenütt. Aki az ő szektájukhoz tartozott, az — lehetett bár olyan kis kaliberű ember, mint egy porszem — nagy ember lett, mert vállaikra emelték; aki a mi emberünk volt, lehetett bár az egész ország és az egész világ által hódolattal tisz­telt óriás, azt letörték és belé fojtották a szót A városházán és a képviselőházban, a közigazgatásban és kereskedelemben és min­denütt, ahová a kezük csak elért, megterem­tették embereikből a klikk-uralmat, amivel prostituálták az egész országot. Mikor már ennyire jutottak, megkezdték a nyilt támadást kereszténységünk és magyarságunk ellen és nyakunkra hozták az ő vérük gyümölcsét: a Károlyi forradalm­at és a proletárdiktatúrát. A Pesti Napló hozta az őszirózsás forradal­m­at, az Est már decemberben megváltó Krisztusnak hirdette Kun Bélát, a Világ nyakunkra hozta a szabadkőműveseket, Népszava a szocialista­ kommunistákat, a Nap a és Az Újság és a többiek pedig üvöltöttek nekik és ellenünk. A proletárdiktatúra után, amely alatt még a lélekzetünket is elnyomták, rájöttünk arra, hogy keresztény sajtó nélkül nem élhetünk egy pilanatig sem. Megterem­tettük a romokból, erőssé tettük. De ma — mintha újból kezdenénk a régi nemtörödöm­séget. Magyarok, hát elfelejtettük, mit köszön­hetünk a zsidó sajtónak? Ha nem, akkor csak a keresztény sajtót támogassuk, mert ha ezt elmulasztjuk, az újra munkához látott ellenséges sajtó terrorsiúk kezére és kötelére ad bennünket újból az utolsó csecsemőig! A kommün bukása után tele szájjal kiál­tottuk: „le az élősdi zsidó sajtóval" és tüntetőleg csak keresztény lapokat olvastunk. Ma pedig hány keresztény ember kezében lehet látni a forradalom levitézlett lapjait! Hát m­i még a magunk kárán sem Vagy megint szalmaság volt csak tanultunk? minden? Hétfőn, augusztus másodikán lesz egy éve, hogy megbukott a magyar tanácsköztársaság­nak nevezett proletár-diktatúra. Egy esz­tendeje annak, hogy az ország megszabadult attól a söpredéktől, amely jólétet és meg­váltást ígért, de csak terrort és nyomort hozott s az ország nyakára hozta a romá­nokat és a gyalázatos neuilly-i békét, amely sírba temette az integer Hungáriát, az egy­séges Magyarországot. Egy éve ennek s ma, amikor egy moz­galmas, eseményekben gazdag év távlatából nézünk vissza a letűnt proletárdiktatúrára, önként kell, hogy fölvetődjék bennünk a kér­dés : mi történt azóta és ha látjuk, hogy sok minden, aminek már régen meg kellett volna történnie, még mindig késik, nyugtalanul kér­dezzük magunktól: mire várunk még? Ha nem is foglalunk el a mai kormánnyal szemben ellenzéki álláspontot, hanem a józan várakozás álláspontjára helyezkedünk, meg kell állapítanunk, hogy a forradalom által felszínre dobott négy fontos gazdasági ter­mészetű kérdésben, amelytől az ország nyu­galma és konszolidációja függ, lényegesebb lépés nem történt. Ez a négy égetően fontos kérdés: a munkás-, a zsidó-, a tisztviselő-és az agrár­kérdés.­­ Az októberi forradalom nemzeti forradalomnak indult ugyan, de az őszi rózsa és a háromszínű trikolór csak pár napos függvénye és külsősége volt ennek a forradalomnak, amelynek hátteréből egyre jobban kibontakozott a szociális forradalom képe. Az öt esztendős háború rokkantá tette a társadalmi osztályokat a fronton és ide­haza egyaránt, megszenvedett a munkás, a tisztviselő, a földmives és a zsidóság egy része is, azonban a zsidóság túlnyomó része a háború alatt a hadseregszállítás, a papír­bakancs, a papirposztó, a rossz koszt, a sózott marhák, az uzsorás kórházi kedelem és egyéb zsiros üzletek révén keres­ma­gához ragadta a pénzt és a vele járó jó­a­létet és hatalmat. Azok az osztályok, amelyek háború alatt elvéreztek, ökölbe szorított kézzel látták ezt és itt kezdődött a zsidó kérdés. Az októberi forradalmat a háborúban meg­szenvedett osztályok örömmel fogadták, mert meghozta az ötéves szenvedésük alatt annyi­szor áhított békét. Ki gondolt akkor arra, hogy ennek nagy ára tesz? A falu haza­ment, kifáradt a háborúban, elfásult. A mun­kás hazament, egyenesen bele a szociál­demokrácia karjaiba, amely — híven lét­feltételéhez : aratni a nyomorból — a háború alatt me­gerősödött és hatalomra törekvő vezérei biztatására elvetette nyíltan bevallott gazdasági céljait és teljes erejével titkolt politikai céljainak elérésére törekedett, amely­nek gyümölcse a kommunizmus, a proletár­diktatúra, Kun Béla és Szamuelly uralma lett. Ebben az uralomban jelentős szerepet vitt a zsidóság aljas söpredéke, amely nyíl­tan keresztényellenes terrort fejtett ki. Ez új­ból hatalmas lökést adott az antiszemitizmus­nak, amely most már észrevétlenül átsiklott az általánosítás mezejére: a gazdagokat a hadimilliók, a söpredéket a proletárdiktatúra miatt vádolja és a zsidóság becsületes ré­szével sem tesz kivételt. A proletárdiktatúra a munkásság jogi céljait tönre tette, sárba tiporta, gazda­tönkre tette a tőkét és a termelést és ma itt áll kevés munkaalkalommal és bérrel a nagy drágaságban, kétségbeesve — szóval egy új szociális forradalom előestéjén. Hasonló a helyzete a tisztviselőknek is. Itt az ideje tehiit, hogy rendezzék a munkás és tisztviselő kérdést. A munkáskérdést csak a legszélesebb szociá­lis alapon lehet rendezni — ez a legjobb ellenszer a kísértő bolsevizmus ellen — de azokkal a munkásvezérekkel, akik osztály­harcot, a többi társadalmi osztály letörését, kiirtását hirdetik még a bolsevizmus tanul­ságai után is, azokkal a kormány nem tár­gyalhat, azokat kíméletlen kézzel el kell söpörni, ha megint nem akarja megfojtatni magát a nemzet. Szociális reformok­­ kellenek sürgősen, a munkásnak meg kell adni min­dent, ami megilleti, de emellett olyan szocia­lizmust lehet csak megtűrni, amely a társa­dalmi osztályok harmonikus együttműködését hirdeti, az osztályharcos szociáldemokráciának még az írmagját is ki kell irtani: ez a munkáskérdés tengelye. A tisztviselőkérdésről már eleget beszéltek és irtak és irtunk mi is, de helyzetüket a letűnt kormányok nem iparkodtak orvosolni. Nyomoruk ma az utolsó stádiumban van, a segítségnek soká késnie nem szabad és nem lehet. A tisztviselő kérdés megoldásánál is kettős szempontnak kell érvényesülnie: a megbízható, becsületes tisztviselőnek bizto­sítani kell az anyagi függetlenségét garantáló megélhetést, a megbízhatatlanokat pedig — mert sok ilyen van még ma is pozíció­ban— el kell távolítani helyéről, hogy többet ne árthasson. A legkényesebb kérdés: a zsidókérdés. Itt két merőben ellentétes elfogult álláspont áll egymással szemben: a zsidók és az anti­szemiták álláspontja. A két merőben ellen­tétes álláspont között, mint két malomkő között a búzaszem, az igazság szétmorzsoló­dik, anélkül, hogy ez a súlyos gazdasági és faji természetű kérdés megoldást nyert volna. Pedig elsikkasztani azzal, hogy csak az Ergerbergert huzatjuk pezsgő mellett (és azt is zsidó kávéházban) nem lehet, sem szemet hunyni fölötte, mert akkor mindennaposak lesznek azok a kirobbanások, amely­eknek legutolsó sajnálatos példája a Lipót körúti vérengzés, így egy gazdasági és faji kérdést elintézni nem lehet, hanem csakis úgy, ha gazdasági téren először törvényes gátakat vetünk a zsidóság aránytalan túltengésének, emellett pedig a keresztény elemnek ezen a téren való előnyomulását elősegítjük társa­dalmilag és intézményes törvényekkel; faji szempontból pedig: ha a nemzetgyűlés magyar faj arányszám szerinti szupremáciá­­­ját a közélet minden terén törvényekkel biz­tosítja. Azzal, hogy a becsületes zsidóságot is megvádoljuk azzal, amit a zsidóság vedéke követett el, a kérdést előbbre sep­nem visszük semmivel. Természetesen ez esetben a zsidóság becsületes részének le kell mon­dania arról a faji összetartásról és együtt- egy évvel a diktatúra bukása után. A munkás-, a zsidó-, a tisztviselő- és az agrár­kérdés.

Next