Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1929
I. Győri Gyula. Irta: Szűcs Dezső gimn. tanár
I. Győri Gyula. 1863—1930. Irta: Szűcs Dezső gimn. tanár. Gyászlobogó jelent meg a Főiskola ormán Junius hó végén. A gyásznak, veszteségnek hirét hozta a távirat azoknak, akik junius hó 29-én 20 éves találkozójukat bensőséges örömmel ünnepelték és várták . . . várták erre az örömünnepre a régi vezért, a szerető szivü, meleglelkű mestert, Győri Gyulát! Hiába! Míg itt, a Főiskola falai között, az egykori tanítványok kedves várakozással s egy felemelő találkozás és az ősi főiskola szent hagyományaitól átszőtt testvéri összejövetel édes reménységével gyülekeznek, addig Győri Gyula lelkének látásai vannak, s készül feleletet adni a mennyei hivó szózatra. De előbb megírja levelét egykori tanítványainak, 20 esztendős találkozójukat ünneplőknek s köszönti őket meleg közvetlenséggel és az égbe induló lélek csendes megnyugvásával írja, hogy aligha jöhet többé kollégiumi találkozóra, majd áldást kér reájuk Attól, akinek hívó szavára megrezdült lelke legtisztább hangja. Amikor június 28-án este a 20 éves találkozóra jött egykori tanítványok sietnek baráti ölelésre, kézszorításra azzal a nemes elhatározással, hogy újra felvértezve magukat, induljanak további szent szolgálatára Istennek, Hazának és Tudománynak, akkor bontakozik ki Győri Gyula lelke az arasznyi lét korlátai közül, s elindul az örökkévalóság ösvényén és megpihen az örökkévaló Isten kebelén! Pihenni tért az Alma Maternek hűséges munkása, aki 35 évi szolgálatából 28-at (1895—1923) szentelt intézetünknek. Elköltözött vele innen ennek a sok-sok viharban vergődő magyar életnek egy kemény harcosa, aki szomorú szívvel, búsongó lélekkel látta a magyarság életfája gyökereinek pusztulását, koronája leomlását s csonka, vérző törzsének új életért való nehéz tusakodását. Habár 1923-ban nyugalomba vonult is, de állandóan fűtötte lelkét az intézethez való őszinte ragaszkodás, tanítványai iránt minden lehető alkalommal megnyilvánuló meleg szeretet, s emésztette szivét magyar hazájáért, magyar fajtájáért való féltő aggodalom, keserű vívódás. Ezért érzi a veszteség erős fájdalmát az Alma Mater, ezért sajog szive az egykori tanítványoknak, ezért siratja elköltözését a magyar nemzeti kultúra, a magyar nemzeti élet. *