Pápai Hirlap, 1888 (1. évfolyam, 4-34. szám)

1888-09-16 / 19. szám

Pápa 1888. Előfizetési árak: Egész évre . . . írt­­ kr. Félévre . . . 3 „ — 1 Negyedévre . . 1 „ 50 . Egyes szám ára I •". kr. Kiadóhivatal : Pápa. Közép-utc­a 91. sz. hová az el­­őfizetések és a lap tétküldésére von­atkozó felszó­l­amlások intézendí>k. Megjelen minden vasárnap. I. évfolyam, 10-10 s/11111. Vasárnap, szeptember 16 Szerkesztési iroda : l­ápa, Közép-utcza !)1. sz. 11. > v; í a lap szellemi ilVte m­in­den­ köz­lemény­ része: intézendő. Kézi átok vissza nem adatnak Hirdetések és nyiltterek a kiadóhivatalban­­ vétetnek fel. Egy petit-sor (i kr. Nyi­tt £r petitsora 20 kr. Kincstári ille­ték külön 30 kr. A megyei ünnepségek után.­­ Pápa, szept. 15. A pezsgők durrogása elhangzott a veszprémi püspöki palotában, a de­vecseri népünnepség muzsikaszava is kihalt. Minden ugy van, mint régen volt: csendben, egyszerű monotonsá­gában, h­anem ha figyelemmel kintünk a lezajlott ünnepségek visszate­után, önkénytelenül gondolkodóba esünk történtek felett. Pedig a pezsgőpalacz­a­kok üressége mellett kevesen szoktak a lemult, szép napokról gondolkod­ni. A veszprémi egyházmegye a ko­mor gyászt kedélyes vidámsággal cse­rélte fel, egy világiasan gondolkodó, a kultúrának és társadalomnak áldo­zó főpap foglalta el püspöki székét. Egy élte delén levő ember, akit igazán megillet e kifejezés, teljes nemes értelmében véve. Látnoki jóslattal, ifjusága hevé­vel beszélt, szemeiből látszott az öröm, a jövőbe vetett remény, és hit. Ez egy igazi ember beszéde volt. Sokáig, emberöltőn keresztül hang­zani fog az a világias szózat, mely a minap a veszprémi szószékről röppent a lelkipásztorokhoz. Szivből jött szavak ezek, minden­­ mondat szententia, mely közvetlen­ségével talált, jellemző és szívhez szóló. Igy még nem beszélt püspök ma­gyarhonban, ilyen világiasan még nem gondolkodtak abban az ősi püspöki palotában. Az a sok szép üdvözlet, a múlt­ban gyakorolt nemes tetteinek cse­kély elismerése volt. Mert, aki ugy gondolkodik és érez, miként Hornig báró, az önér­zettel kormányozza azt a szeg­ény, el­íirvult egyházmegyét, melynek jól fog esni egy kis boldogulás. olyan Hornig báró kezébe tették le ez óhajukat s nekünk erős meggyőző­désünk, hogy nem fognak csalódni. Leeh­et, hogy a bíboros székben nagyon furcsán tetszik ez a hang. De hát azt nem lehet rosz néven Nem szoktak ott e hangot, nem venni, hall­o •­t­ják soha, mert nem szeretik halla­ni. Míg itt az egyikre hazafiságot akarnak diktálni, agyonbeszélik, hogy nincs nálánál kitűnőbb hazafi, addig a másikról hallgatnak, de az a másik beszél, világosan látnoki ihlettséggel, bámulatra ragadva a lelkeket, a haza­fias szellemet. És midőn az egyházmegye még ünnepet ü­l a székvárosban, ugyanak­kor Devecser városa is ünnepi ölt magára és keblére szoritja a szint leg­népszerűbb magyar embert: József főherczeget. Szép két megyei ünnepség volt ez. Jelen voltunk mindketten, közvet­­len szemlélői voltunk a lelkesedésnek, mely diadalát ülte mind a két he­­­lyen. Egyszerű, de magában véve is fontos erkölcsi tanúságot vontunk le az ünnepségekből. Hogy még a mi vármegyénk l át­kosaiból nem aludt ki a szép, nemes és igaz iránti lelkesedés szikrája, hogy az anyagi gondok küzdelemteljes Sa­haráján pompásan feltalálják és élve­zik lelkesedéssel az enyhülést nyujtó párt. A mi p­o­l­gár­s­águnk m­é­g tud lelkesülni ! És ez elnyomott, viszonyaink között örvendetesen kon­statálható körül 111 ény. Mert ez tartja fenn a szivet az ezernyi küzdelmek közepette, ez ad erős fár­ad­almai­n­k­b­a­n. Ne hagyjuk kialudni ezt a szik­rát soha, mert még szükségünk lesz reá. Legyünk tisztában önmagunkkal, lelkiismeretünkkel, mert nem tudhat­juk, hogy mit rejt a jövő. „PÁPAI HIRLAP" TARCZAJA. Azok az ingatag poéták. Azok az ingatag poéták ! Biz azok furcsa emberek. Sok Szenvedély, álom, rajongás Fér küzködő szivükbe' meg. Mindez dicső s te is galambom Szeretted annak idején A szenvedélyt, álmot, rajongást. Hanem csak ugy, ha •• költemény. Reviczky Gyula. Dal. Kedves leány, ugy­e azt képzeled, A sziv, ha f.ij, valóban megreped, Mint egy pohár, mely még kezünkben ép, S h­a földre ejtjük, már csupán cserép ! Ne hidd! A sziv oly könyen nem törik, S eltörve, mint épen, verése vig. Borral, má flórral tölti szerelem, S hogy már oda — nem tudja maga sem !... Bartók Lajos. Féltékenység. — A „Pápai Hirlap" eredeti tárczája. — írta: Hevesi József. A nagy brit költő hatalmas alkotását, a velenczei mór megrázó tragikumát néztük vé­gig a nemzeti színházban. Az előadás kitűnő volt s Othello szen­vedélyes kitörései, Dezdemona szerelmének, bánatának zengő szózata és Jado daemoni kaczagása sokáig, sokáig a lelkünkben cseng­tek. Igazi shakespeari hangulattal távoztunk a színházból és mikor a szomszédos étterem­ben egy sarokasztal mellett helyet foglaltunk, még mindig nem tudtunk kibontakozni abból a borongásból, melybe a tragikum fensége lelkünket ringatta. Hárman voltunk. Egy miniszteri titkár, egy ismert ügy­véd és én. Az ügyvéd volt köztünk legkevésbbé szentimentális és egy pohár sört rendelt. Én követtem példáját. Az étlap prózája aztán csakhamar lecsalt bennünket a magasabb régiókból , csak a tit­kár ereszkedett le lassan a sh­akespeari ma­gaslatból. Szórakozottan forgatta kezében a konyha hivatalos orgánumát és félhalkan, mintegy álmodozva dörmögte fogai között: „Oh őrizd a féltéstől szivedet Zöldszemü szörny az, mely játékot űz A vérrel, a­mel­lyel táplálkozik . Tehát egy véres heatsteaket ennek az urnak 1 szólt az ügyvéd az utolsó verssorra czélozva és nagyot húzott sörös poharából. Mindketten felkaczagtunk és Shakespeare szellemének varázsa meg volt törve. Hanem azért vacsora közben mégis csak Othello dominált és a giardinetto diói között csak egy akadt­, melyet feltörni: a féltékenység! sehogy sem tudtunk kemény dió! Vájjon mi hát az a „zöldszemü ször­nyeteg?" II. — A szerelem láza! — próbálgatá meg­fejteni a regényes hajlamú miniszteri titkár. Én Shakespearet idéztem: „ — — Szörny, mely önmagától Fogantatik, mely önmagát szüli." Az ügyvéd fitymálva intett kezével: — Eh, frázis ! — A hiúság paroxi­zalisa, az önzés, az önimádás netovábbja. Meg vagy győződve ró­la, hogy egy nő szeret: ez hizeleg hiúságod­nak; rájösz, hogy te szerelem megszűnt: hiú­ságod, önszereteted meg van bántva, föllázadsz, féltékeny vagy. — És mi adja kezembe a fegyvert, hogy öljek? Nem csalódott szerelmem? vejem el­len.. — Nem bizony! Csak megbántott a hiú­ságod. — szólt az ügyvéd. A szerelem nem gyilkol, hanem megbocsát. — De hát vájjon miféle hiúság vezérel­hette a rút, fekete Othellót, hogy Desdemonát megölje? — kérdezem hitetlenül. — Ugyan, ugyan! — rázta fejét az ügyéd. — Hát nem hiúság szól-e a mór min­den kitöréséből ? Vájjon miért fojtja meg Desdemonát? Talán meggyőződött hűtlenség Mai számunk 8 oldalra terjed,

Next