Pápai Közlöny, 1893 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1893-03-26 / 13. szám

Harmadik évf. Pápa, 1§93 jul i­czius KÖZÉRDEKU FÜGGETLEN HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGÉSZ ÉVRE 6 FRT. NEGYEDÉVRE I FRT 50 KR. — EGYES SZÁM­ÁRA 15 KR. — HIRDETÉSEK És NYILT TEREK FELVÉTETNEK A KIADÓHIVATALBAN. — KÉZIRATOK VISSZA NEM ADATNAK. 13. SZÍ 1111. Egy kalap alatt. Nem régibben megkoczkáztattunk már egy két szót annak sora, hogy városunkban egy bebizonyító­kör« alakítása, milyen üdvös »Irodalmi és szép eszme volna. Igyekeztünk példákkal tani, terveket és számításokat megvilágí­t elhozni, melyek erősen a mellett vallottak, hogy városunkban sőt bátran mondhatjuk, hogy megyénkben is fontos missiót tel­jesíthetne­­— egy irodalmi kör. Hisz egy irodalmi kör, nem­ csu­pán az irodalom és művészet fejleszté­sére van hivatva, hanem nagyobb len­dületet adni a társadalmi életnek, ter­jeszteni a magyarosodást, ott a­hol a nép felfogása és elvei gátolják meg azt. Pusztán, viszhang nélkül talt el a szavak, érveinket és hangzat­tanácsa­inkat elmosta a rút közönyösség. Gyak­ran, nagyon gyakran gondolkoztunk még azután is azon vájjon, mi lehet az oka, hogy irányadó köreink, günk, értelmiségünk nem látja közönsé­ge az irodalmi kör célszerűségét és szüksé­gességét ? És csupán arra a meggyőződ­ére jutottunk, hogy közönségünk a külön­böző hitvallású vagy intenziójű­tekben való részvétel által nagyon egyre­ki­merül, igen igénybe van véve. Ez legvalószínűbb és legelfogadhatóbb érv.­­ Az sincs azonban kizárva, hogy a kezdeményezés dicsőségét nagyon so­kan szeretnék úgy maguknak vindk­álni, hanem a toborzás feladata mindenkit visszariaszt, pedig régi dolog, csak az első lépés nehéz. Akkor hogy kez­dene csak a hiúság, becsvágy és önér­zet ébredezni, ha már kezébe vette va­laki a zászlót, nagyon sokan lennének aztán, kik szorosan a zászló­rúd ár­nyába szeretnének jutni. Önkénytelenül el­fog bennünket az önvád, mikor halljuk, olvassuk, hogy itt meg itt ebben és ebben a városban az »Irodalmi kör« fényes matinét, dísz­gyűlést rendezett mert oly sürün ves­­szük vagy kell tudomást vennünk erről, hogy szinte abba a hiedelembe jutunk, hogy a közeljövőben jótékonysági egye­sületet nem is fog az emberiség ala­kítani, hanem az egész művelt világ­irodalmi köröket fog szervezni. Hazánk majdnem minden gensebb városában, mint például vitelli-Po­zsonyban, Szegeden, Győrött, Sopron­ban, Pécsett, Debreczenben, Nagyvára­don, Szatmárt, Kassán stb. van már az irodalom úttörőiről és bajnokairól elnevezett egy egy irodalmi kör. Csak városunk nem akar jó pél­dával elől járni, illetve a haladásban versenyt tartani más városok műveit közönségével, pedig ha valaki fáradtsá­got venne magának, hogy összeírja mindazokat, kik részint veterán bajnokai az irodalomnak részint az irodalmi kí­sérletek tűz­próbáján már átestek to­vábbá kik a zene, zeneírás, ének és szavalat gyakorlatában érvényesítik te­hetségüket, oly meglepő számot nyerne, mely kétségen kívül biztosítani tudná városunkban az »irodalmi kör« létjogát és életképességét. Nagyon sok olyan egyesület van városunkban úgy is, melyek külön kü­lön nem tudják elérni azt az erkölcsi sikert, nem gyakorolhatják magukat a zászlajukra irt nemes czélok fejlesztésé­ben és pedig a közönség érthetetlen közönyössége részvétlensége miatt. Vegyük csak azokat a testületeket a­kik a téli évad unalmas egyhangú­ságát felolvasó estélyekkel és hangver­senyekkel igyekeztek megtörni. Dacára, hogy nem sűrűen egymásután rendezték mulatságaikat, ártottak egymásnak és kimerítették a közönséget. Ha akadna valaki, ki teljes hévvel, ügy­buzgósággal törekednék arra, hogy azok az apróbb egyesületek, melyek egy »Irodalmi kör« keretébe beleille­nének beolvadjanak abba egy fokkal előbbre vinné az »Irodalmi kör« meg­valósulásának eszméjét. Az irodalmi kör különböző sza­kosztályokból állana. Művelnék a szép­irodalom minden ágát, zene, ének, fe­lolvasások és szavalatok tartoznának ressortjához. Feleslegessé válna a különböző felolvasó testületek külön külön mű­ködése. Az »Irodalmi kör« feladata lenne, hogy úgy a maga erős be élésére és fejlődésére mint a közönség szórakoz­tatására a téli és nyári évad alatt egy a­ TÁRCZA. Népdal. Szellő kel a hegyoldalon, Kitekintek ablakomon. Idebenn úgy fáj valami, s­­em lehet azt kimondani. Ha lehetne, se mondanám, Úgy se hallgat senki se­ rám. N­incs szeretőm, se barátom, Minek élek e világon ? Esküvő van a faluban, Idebenn meg temetés van. Boldogságom, szép életem Siratgatom, temetgetem. B . . . i A bakfis. Enyhe tavaszi sző­lő csókolja, rezgő napsugár beszél neki keleti tündérmeséket, alárakta a fészkét a madár s dalával költö­geti s . . . a bimbó felpattant . . . Csep­pentett vér szirmainak mosolygó szélei, el­homályosítják a mellette pompázó kinyílt rózsát. Ez már élt, szirmai pár nap elhullanak, ő most született új életre, múlva sze­relemre boldogságra ! Neki fénylik a nap, annak halál minden sugára ; neki susog az enyhe jég, ennek halál minden csókja . . . Ilyen rózsabimbó volt Ilonka, tizennégy tavasznak mosolygó gyermeke. Fényes fe­kete hajacskája göndör gyűrűkben omlott le vállaira, minden szála egy-egy gyémánt szál, fekete szemei ragyogó fényben minden­kire mosolyogtak, mindenkire kacsagtak piczi cseresznye ajkaival együtt fáradhatla­nul, mintha csak azért lettek volna teremve, hogy elűzzék mindenkinek, ki ránézett ar­czáról a borút. Sohasem nyugodott. Most itt majd amott tánczoltak apró lábai, most itt majd amott csengett kaczaja, vidám dala pillangóról, virágról, kis madárról. Ezek vol­tak az ő világa, boldogsága. Ártatlan gyer­mekkor kedves naivsága . , , A család mosolygó angyala volt Ha a papa komor arczczal ült székében, ha a mama kezében megállott az örök kötés, ha idősebb nővére véletlenül sóhajt szalasztott ki ajkain ott volt ő. Addig furakodott, addig cseve­gett kedves ostobaságokat, hogy lett az egész család, újra visszatért gyermek a mo­soly, a papa adomázott, a mama víg lett. Margit dalolt. Egyszerre csak mindez megváltozott. Mintha kicserélték volna a csacsogó meket, komoly kis leány lett. Órákig gyer­ekült egy helyen. Máskor nyugodni nem tudó ke­zei ölébe pihentek. Kereste a magányt. A kert legelrejtettebb zugolyaiból hívta elő a család szava az asztalhoz hol pedig máskor ő volt az első. A czukortartó nem látta többé ezelőtt gyakorta hívatlan vendégét, a konyhában sem volt látható a kis kóstol­gató. A czícza, a czirmos miczi, melyet ez­előtt ő öltöztetett naponként piros vagy kék nyakszalagba, hiába dorombolt, hiába dör­zsölödött hozzá, a mopszli hasztalan ugrán­dozott, hasztalan csóválta a farkát. Nem ját­szott többé velők Ilonka. Ilonka szomorú volt. Azon a tavaszi majálison még mindig kaczagott s midőn a mama megengedte, hogy egy csárdást tán­czolhat, a szöszke Pistával ki már érettségit

Next