Pápai Közlöny, 1893 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1893-03-26 / 13. szám
Harmadik évf. Pápa, 1§93 jul iczius KÖZÉRDEKU FÜGGETLEN HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGÉSZ ÉVRE 6 FRT. NEGYEDÉVRE I FRT 50 KR. — EGYES SZÁMÁRA 15 KR. — HIRDETÉSEK És NYILT TEREK FELVÉTETNEK A KIADÓHIVATALBAN. — KÉZIRATOK VISSZA NEM ADATNAK. 13. SZÍ 1111. Egy kalap alatt. Nem régibben megkoczkáztattunk már egy két szót annak sora, hogy városunkban egy bebizonyítókör« alakítása, milyen üdvös »Irodalmi és szép eszme volna. Igyekeztünk példákkal tani, terveket és számításokat megvilágít elhozni, melyek erősen a mellett vallottak, hogy városunkban sőt bátran mondhatjuk, hogy megyénkben is fontos missiót teljesíthetne— egy irodalmi kör. Hisz egy irodalmi kör, nem csupán az irodalom és művészet fejlesztésére van hivatva, hanem nagyobb lendületet adni a társadalmi életnek, terjeszteni a magyarosodást, ott ahol a nép felfogása és elvei gátolják meg azt. Pusztán, viszhang nélkül talt el a szavak, érveinket és hangzattanácsainkat elmosta a rút közönyösség. Gyakran, nagyon gyakran gondolkoztunk még azután is azon vájjon, mi lehet az oka, hogy irányadó köreink, günk, értelmiségünk nem látja közönsége az irodalmi kör célszerűségét és szükségességét ? És csupán arra a meggyőződére jutottunk, hogy közönségünk a különböző hitvallású vagy intenziójűtekben való részvétel által nagyon egyrekimerül, igen igénybe van véve. Ez legvalószínűbb és legelfogadhatóbb érv. Az sincs azonban kizárva, hogy a kezdeményezés dicsőségét nagyon sokan szeretnék úgy maguknak vindkálni, hanem a toborzás feladata mindenkit visszariaszt, pedig régi dolog, csak az első lépés nehéz. Akkor hogy kezdene csak a hiúság, becsvágy és önérzet ébredezni, ha már kezébe vette valaki a zászlót, nagyon sokan lennének aztán, kik szorosan a zászlórúd árnyába szeretnének jutni. Önkénytelenül elfog bennünket az önvád, mikor halljuk, olvassuk, hogy itt meg itt ebben és ebben a városban az »Irodalmi kör« fényes matinét, díszgyűlést rendezett mert oly sürün vesszük vagy kell tudomást vennünk erről, hogy szinte abba a hiedelembe jutunk, hogy a közeljövőben jótékonysági egyesületet nem is fog az emberiség alakítani, hanem az egész művelt világirodalmi köröket fog szervezni. Hazánk majdnem minden gensebb városában, mint például vitelli-Pozsonyban, Szegeden, Győrött, Sopronban, Pécsett, Debreczenben, Nagyváradon, Szatmárt, Kassán stb. van már az irodalom úttörőiről és bajnokairól elnevezett egy egy irodalmi kör. Csak városunk nem akar jó példával elől járni, illetve a haladásban versenyt tartani más városok műveit közönségével, pedig ha valaki fáradtságot venne magának, hogy összeírja mindazokat, kik részint veterán bajnokai az irodalomnak részint az irodalmi kísérletek tűzpróbáján már átestek továbbá kik a zene, zeneírás, ének és szavalat gyakorlatában érvényesítik tehetségüket, oly meglepő számot nyerne, mely kétségen kívül biztosítani tudná városunkban az »irodalmi kör« létjogát és életképességét. Nagyon sok olyan egyesület van városunkban úgy is, melyek külön külön nem tudják elérni azt az erkölcsi sikert, nem gyakorolhatják magukat a zászlajukra irt nemes czélok fejlesztésében és pedig a közönség érthetetlen közönyössége részvétlensége miatt. Vegyük csak azokat a testületeket akik a téli évad unalmas egyhangúságát felolvasó estélyekkel és hangversenyekkel igyekeztek megtörni. Dacára, hogy nem sűrűen egymásután rendezték mulatságaikat, ártottak egymásnak és kimerítették a közönséget. Ha akadna valaki, ki teljes hévvel, ügybuzgósággal törekednék arra, hogy azok az apróbb egyesületek, melyek egy »Irodalmi kör« keretébe beleillenének beolvadjanak abba egy fokkal előbbre vinné az »Irodalmi kör« megvalósulásának eszméjét. Az irodalmi kör különböző szakosztályokból állana. Művelnék a szépirodalom minden ágát, zene, ének, felolvasások és szavalatok tartoznának ressortjához. Feleslegessé válna a különböző felolvasó testületek külön külön működése. Az »Irodalmi kör« feladata lenne, hogy úgy a maga erős be élésére és fejlődésére mint a közönség szórakoztatására a téli és nyári évad alatt egy a TÁRCZA. Népdal. Szellő kel a hegyoldalon, Kitekintek ablakomon. Idebenn úgy fáj valami, sem lehet azt kimondani. Ha lehetne, se mondanám, Úgy se hallgat senki se rám. Nincs szeretőm, se barátom, Minek élek e világon ? Esküvő van a faluban, Idebenn meg temetés van. Boldogságom, szép életem Siratgatom, temetgetem. B . . . i A bakfis. Enyhe tavaszi szőlő csókolja, rezgő napsugár beszél neki keleti tündérmeséket, alárakta a fészkét a madár s dalával költögeti s . . . a bimbó felpattant . . . Cseppentett vér szirmainak mosolygó szélei, elhomályosítják a mellette pompázó kinyílt rózsát. Ez már élt, szirmai pár nap elhullanak, ő most született új életre, múlva szerelemre boldogságra ! Neki fénylik a nap, annak halál minden sugára ; neki susog az enyhe jég, ennek halál minden csókja . . . Ilyen rózsabimbó volt Ilonka, tizennégy tavasznak mosolygó gyermeke. Fényes fekete hajacskája göndör gyűrűkben omlott le vállaira, minden szála egy-egy gyémánt szál, fekete szemei ragyogó fényben mindenkire mosolyogtak, mindenkire kacsagtak piczi cseresznye ajkaival együtt fáradhatlanul, mintha csak azért lettek volna teremve, hogy elűzzék mindenkinek, ki ránézett arczáról a borút. Sohasem nyugodott. Most itt majd amott tánczoltak apró lábai, most itt majd amott csengett kaczaja, vidám dala pillangóról, virágról, kis madárról. Ezek voltak az ő világa, boldogsága. Ártatlan gyermekkor kedves naivsága . , , A család mosolygó angyala volt Ha a papa komor arczczal ült székében, ha a mama kezében megállott az örök kötés, ha idősebb nővére véletlenül sóhajt szalasztott ki ajkain ott volt ő. Addig furakodott, addig csevegett kedves ostobaságokat, hogy lett az egész család, újra visszatért gyermek a mosoly, a papa adomázott, a mama víg lett. Margit dalolt. Egyszerre csak mindez megváltozott. Mintha kicserélték volna a csacsogó meket, komoly kis leány lett. Órákig gyerekült egy helyen. Máskor nyugodni nem tudó kezei ölébe pihentek. Kereste a magányt. A kert legelrejtettebb zugolyaiból hívta elő a család szava az asztalhoz hol pedig máskor ő volt az első. A czukortartó nem látta többé ezelőtt gyakorta hívatlan vendégét, a konyhában sem volt látható a kis kóstolgató. A czícza, a czirmos miczi, melyet ezelőtt ő öltöztetett naponként piros vagy kék nyakszalagba, hiába dorombolt, hiába dörzsölödött hozzá, a mopszli hasztalan ugrándozott, hasztalan csóválta a farkát. Nem játszott többé velők Ilonka. Ilonka szomorú volt. Azon a tavaszi majálison még mindig kaczagott s midőn a mama megengedte, hogy egy csárdást tánczolhat, a szöszke Pistával ki már érettségit