Pápai Közlöny, 1911 (21. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

dolgoztunk, mutatja munkánknak ered­ménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai Közlöny" utat tört magának városunk és megyénk közönségéhez, hanem tény az is és erre önérzettel hivatkozunk, hogy a „Pápai Közlöny" számot tesz és álta­lánosan elismerik, hogy a vidék leg­nagyobb és legjobb hetilapja között foglal helyet. Évek nehéz, következetes, önmeg­tagadó munkájába került ez eredmény, de meghoztuk, mert közönségünkért tettük, hivatásunkért áldoztuk. Jól esik tudnunk, hogy közönségünk, ha szeret is kritizálni, de mégis méltatja fárado­zásainkat. Ám e téren megállapodás, meg­nyugvás nem lehet. A célok, melyek­ért lapunk küzd, az évekkel, az elért eredményekkel növekednek. És ha a „Pápai Közlöny" a vidéki hírlapiroda­lom terén ma már valami, bevalljuk őszintén, hogy szeretnénk még több, még nagyobb lenni. És hogy ezt elér­hessük, fordulunk az újév beáltával a közönséghez, az olvasóhoz azzal a ké­réssel, hogy ne elégedjenek meg lapunk megkritizálásával, hanem mindenki, aki csak megteheti, tartsa kötelességének azt szellemileg és anyagilag is támo­gatni. Bátran elmondhatjuk, hogy becsü­lettel megszolgál az előfizetés fejében, ön­zetlenül, ambícióval, jóakarattal, felvilá­gosult hazafiasággal, idegsorvasztó ernye­detlen munkával. Hogy ily végeszakadatlan munka közben olykor félrecsúszik a toll, vájjon ki háborodnék föl ezen ! Nem a hibán kell örökké rágódni, tekinteni kell a végzett munkát, hanem A sajtó minden független orgánu­mának csak egy lehet a kötelessége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a bajokra, ezáltal remél orvoslást. Hogy felkeltse bennünk az akaratot, a férfias elhatározást, hogy megszüntesse a kö­zönyt érdektelenséget. A független sajtónak ezen harca nem könnyű. A nyílt és alattomos támadások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküz­denie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell magától utasítania és egyedül a kö­zönség önzetlen támogatásából kell erőt meríteni. Mi is érezzük ennek a harcnak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy úgy, mint eddig férfias bátorsággal szálljunk síkra a közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyás­tól, küzdjünk továbbra is a közjó érdekében ! Lapunk előfizetési díja aránylag oly csekély összeg, mely —­ tekintet­tel az általa előmozdítandó célra — szóba sem jöhet, — és meg vagyunk győződve, hogy városunk és megyénk nagy közönsége megérti a mi sza­vunkat és bizalmával megajándékozva támogatni fogja a „Pápai Közlöny" független közérdekű hetilapot, mely­nek fő törekvése, hogy ha tükre legyen Pápa városának s annak mindenkor javára szolgáljon. POLLATSEK FRIGYES: Tervek az újévre. Nincs szándékunkban az uj év küszöbén szemrehányásokkal illetni mindazokat, kik városunk jóléte és felvirágzását ;kötelességü­knek kell, hogy ismerjék, de igenis figyelmez­tetni akarjuk őket, hogy a lefolyt év alatt eléggé tapasztalhatták, hogy az így folytatott gazdálkodással nem érünk célt. Ha visszapillantunk a lefolyt évre, úgy el kell ism­ernünk, hogy ez nem volt egyébb a tengődésnél. Nem mond­juk, hogy városunk haladás tekinte­tében nem ért el egyes sikereket, de mindezen sikereknél nem éretett el azon cél, melyet elérni óhajtunk vá­rosunk anyagi helyzetének javításán. Vannak talán egyesek, kik vá­rosunk jelenlegi helyzetét elég tűr­hetőnek tartják, de mi megvalljuk, hogy ez csak szűklátkörűségre vall. Mi nem valljuk ezct akkor, midőn szük­ségleteink és kiadásaink folytonosan emelkednek, a pótadó „lassan, de biztosan" szaporodik, de sem a vá­­­á­rosnak sem a lakosságnak bevételi forrást teremteni nem tudunk. Nos hát, mi ezt a helyzetet nem tartjuk még tűrhetőnek sem, s így azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről beszélni, volna még miről gondoskodni, csak akarni és tudni kellene ! Ha valahol van létjo­gosultsága azon hagyományos szokás­nak, hogy az ó­évet lepeltakarással búcsúztatják és az újévet üdvözlés­sel és nagy reménnyel fogadják, ugy I*1' ^viw immmmmmmammmmmmmammmmmmmmmmmmmmm Csongorné ráhagyta : — Magunk, lelkem, magunk. Mert, mikor valaki férjhez akarja adni a leányát, mindig nagyon jó, ha azt hiszik, hogy a leány sütni-főzni tud. Ámbár talán nem is lesz rá szüksége. De bizony, akit Horvát néni ajánl, amellett szükség lesz ám arra. Az nem valami dúsgazdag főúr, nem valami regény­hed, csak irodatiszt. Név szerint: Vékony Antal. — Ismerhetitek, lelkem. Erre jár a ti Utcátokon át a hivatalba. Csongorné fölbiggyesztette az ajkát, Ilonka lenézően mosolygott. Ismerik. Mindennap látják. De soha­sem gondolták, hogy ez a csúnya, hórihor­gas, szeplős, vörös ember, aki nem is lát­szik valami nagyon fiatalnak s olyan sze­gény fráter, Ilonkára merje fölemelni a szemét. Ámde Horvát néni úgy kidicséri azt a Vékony Antalt, hogy annál különb, dere­kabb ember már az egész földkerekségén sem lehet. .Nagy előmenetele lesz még annak. Igen szorgalmatos, józan életű. Lesz abból még irodaigazgató is, majd meglátják, — megkapja a koronás arany érdemkeresztet, — talán még a Ferencz József-rendet is. — Köszönjük, köszönjük, — mondta Csongorné; — de Ilonka még várhat, hiszen tizenhét éves sincs. — Akkor kell férjhez adni a leányt, mikor kérik, — tanácsolta Horvátné. De nem hallgattak rá. Nem ilyen pártiról álmodozott a szép leány s nem ilyet várt a leányára büszke anya. Mariit,t Kisasszony és a kölcsönkönyvtár többi regényírója sem ilyenről irt. S a szegény leány és édes anyja buzgón olvasgatják to­vább a zöldréces, vadszőlős lugasban azo­kat a szép történeteket, ahol eljönnek a minden tökéletességgel fölruházott, nagy­lelkű, nemes ifjak, grófok, hercegek s el­viszik fényes palotáikba feleségül a boldog leányt. Hogy remélhette volna, hogy ily versenytársakkal győzelmesen szállhasson síkra Vékony Antal irodatiszt? Egy dara­big még várt. Ott sétált el mindennap két­szer az Ilonka ablaka előtt, vasárnap a templomba is utánuk ment, feltűnő tarka nyakkendőket kötött a nyakára és té­glászin kettyüt húzott a kezére, a cilinder kalapját is minden héten kivasaltatta; hinni a szép leányt nem sikerült, de meghó-Horvát néni még egyszer megpróbálta a lelkére beszélni Csongornénak, aztán ő is abbahagyta. Annyira megharagudott, hogy a többé el sem ment látogatóba. Kihiresztelte leányt, hogy ilyen-olyan nagyravágyó, kevély, hiú. — Szeretném tudni, hogy kire vár ? De az isten meg is bünteti érte. Ne is hagyja büntetlen. Vékony Antal a következő évben megházasodott és Horvátné ugy tekintette azt, mint az isten büntetését. — Igy alázza meg az Úr a kevélye­ket, — mondta áhítatosan. Multak az évek, egyik a másik után s a kérő csak­ nem jött a­ kis házba ott a budai várhegy oldalán. Észre sem véve, ismeretlen élt ott a szép fiatal leány, mintha a világon sem lett volna. Csak a szomszédok tudtak róla, jámbor mester­emberek, egy pár Hivatalnok, aki arra járt föl a várba s az ablakban a muskátli virá­gok­­ közt meglátta a virágzó szép leány­fejet, a hivalkodó ifjú uracskák, diákok, kereskedősegédek, akik vasárnap a templom ajtajában ácsorogtak, akik kaució­ nélkül nem házasodhatnak, miniszteri fogalmazók, akik főnökük leányainak udvaroltak. Senki sem törődött azzal, hogy itt elrejtve egy drága kincs, egy szép van és jó fiatal leány, aki szeretni tudna, aki gyön­géd, ha feleség lenne s aki lassan hervad el itt magányosan. Az az egy pár ismerős asszonyság, aki ellátogat néha hozzájuk egy csésze ká­véra s elbeszélget a drágaságról, hogy ma­holnap már élni sem lehet, a hús is drá­gul, a zsír is, a tej is, a kenyér is, az nem fogja soha idehozni azt a nagy szerencsét, amiről a regények beszélnek. 8 a szegény özvegy asszony a templomban is hiába

Next