Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1927-01-16 / 1. szám
—3 - nak fényesen emelkedő, majd szinte bántóan hanyatlóra fordult irányzata, Széll Kálmán reaktiválása, ezzel a szabadelvű párt rövid ideig tartó renaissancea és hatalma sülyedésének kezdete. Dózsa Endrét az utóbbi már Kolozs vármegye alispáni székében találja, hova 1901 tavaszán hívja meg a törvényhatósági bizottsági tagok többségének bizalma. Ezt a bizalmat kiváló közéleti rutinján és a közigazgatásnál végzett érdemes munkáján kívül megalapozza és egyúttal meg is hatványozza a közben behatóbban kifejtett írói munkálkodás két értékes termékének, a Budapesti Hírlap kiadásában 1899-ben megjelent Tied a hatalom és Czine mintye című regényeinek Rákosi Jenő által is elismert szép sikere, amit később követett a Cinka Panna. Mint alispán, ismét nevezetes, sőt történelmi korszaknak lesz részese, részben cselekvő tényezője. Elkövetkezik a szabadelvű párt bukása, jön az u. n. darabont korszak s utána a koalícióban egyesült győztes ellenzéki pártok kormányzása, majd a koalíció szétbomlásával a nemzeti munkapárt nagy választási győzelme és hét évi kormányzása. E felette hullámzó időben Dózsa Endrét alispáni állása gyakran hozza nehéz helyzetbe, szinte azt mondhatjuk, hogy odaállítja a kötelességek összeütközésének súlyos dilemmája elé. De ő nagy ügyességgel találja meg mindig a kibontakozás útját, a súlyos problémák megoldásának kulcsát, mit szépen ismer el a megye törvényhatósági bizottsága azzal, hogy az első heves választási harc után három általános tisztújításnál egyhangúlag újítja meg bizalmát irányában és 1911-ben országraszóló jubileummal ünnepli meg 10 éves alispáni szolgálatét. A világháború is az alispáni székben találja Dózsa Endrét, ki ekkor már 13 éves alispáni múltra tekint vissza és az ötödik főispánnal szolgálja a közigazgatás nehéz ügyét. A valódi nehézségek azonban még csak ezután következnek : a mozgósítás nehézségei, a háborús állapot súlyos szükségei, a kellően el nem határolt illetőségi körök összeütközései és még sok minden, ami egy magyar főtisztviselő helyzetét lefelé és felfelé szinte elviselhetetlenül súlyossá teszi. Dózsa Endre azonban sikeresen küzd meg e fokozott nehézségekkel is. Pedig közben két súlyos sebet kap lelkére: fiát Franciaországban tett tanulmányútján internálják és a halál elragadja szerettei köréből általános rokonérzéstől övezett kedves leányát, Andreát. E súlyos sebekkel lelkén is megteszi minden reá váró dolgokban a magáét, mígnem az összeomlásnál ő is megrokkanni érzi annyi súlyos teherpróbát kitett munkaerejét és 1918 decemberében nyugalomba megy. De várjon mehet-e valósággal nyugalomba az olyan ember, mint ő ? ! Helyesebben, olyan sokoldalúság mellett, minővel Isten őt megáldotta, nyugalmat hozhat-e maga az a tény, hogy egyik oldalon kénytelen megszüntetni tevékenységét ? ! A kérdésben ott van a felelet, hogy a penzió még nem jelent pihenést s az erdélyi magyarság életében, különösen a közművelődés szempontjából, jól van ez így. A múltban sem egyedül a politikust, illetőleg a közigazgatási főtisztviselőt ismertük és szerettük Dózsa Endrében. Ott volt ő a társadalmi tevékenység különböző terein is, mint több közgazdasági intézet vezetője, mint a Mentő Egyesület elnöke s főleg, mint az Erdélyi Irodalmi Társaság vezére. Mert nemcsak elnök ő ebben a testületben, hanem valósággal vezér. Elnöki megnyitói, melyeket ülésről-ülésre egy gazdag szellem nagy változatosságával tart, hol a harci riadó harsány hangjával, hol a zsolozsmák és zsoltárt zengő orgona mély bugásával, hol a pacsirta ébresztő énekével szólnak bele a közönség lelkébe és mindig megtalálják ott a megfelelő visszhangot. Aminthogy megtalálja most is, mikor az ajkáról e hó 13-án csak halk sóhaj röppent az Ég felé, s a pillanat ünnepélyes áhítata hallgatást parancsol a magyar léleknek, mikor azt veszi tudomásul, hogy Dózsa Endre 70 éves. Ámde ez a hallgatás csak pillanatnyi lehet. Csak addig tart, míg felocsúdunk az álmélkodásból, mely Dózsa Endre minden ismerősét elfogja, a 70. évforduló bekövetkeztének tudomásulvételekor. De aztán elementáris erővel zúg ki a lelkekből az általános felkiáltás, hogy adjon Isten Dózsa Endrének egészséget, munkakedvet, nemes törekvéseire áldást . . . ad multos annos ! A GENFI BOCSKAY SZOBOR ELŐTT. Az őszi lombok rőt vörösben égnek, a szél sötét felhősarkát sodor . . . Vihar lesz még ma. Mennék, mindhiába: szemembe néz a néma kőszobor. Mind nőttön-nő mögötte már az árnyék, a döntő két kar végtelenbe nyúl, a süket, szürke mennybolton dörömböl keleti daccal, gőgösen, vadul. Fölöttem áll , szemét szemembe fúrja, komor igékre nyitja ajkait. Mély, döngő szózat zúg fülembe. Kemény és zordon kálvinista hit. Szavában sír a századéves jajszó és fölszakadnak eltakart sebek: bitang rátartiság, nyomor, gyalázat, jogtiprás, gyilkos vallon fegyverek. Magyar a vesztes, bárki győz a harcban, lázongó véremért gyűlöl rokont? hisz egy az Isten, egy a régi bánat és egy ellenség rút ármánya bánt . . . ! Kiáltanék — ám hangot nem találok, de fölsikolt minden húr lelkemen. Az én hitem: Pázmány zengő igéje s minden magyar seb százszor fáj nekem... Fejedelem, beszélj . . .! vihar süvít rám, fölbúg a bérc, a szél szemembe mar. Orbánon át is mennydörögve harsog a fájdalom, mely örök és magyar. Genf, 1926. Ölvedi László: