Pásztortűz, 1937 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1937-01-15 / 1. szám
4 Mulat a huszár Irta: Komáromi János Az elmúlt szombat estén voltam szem- és fültanúja az egésznek. Az elmúlt szombat este ugyanis az egész család elment hazulról. Feleségem és leányom színházba indult el, a cselédbe már előzőleg kimenőt kért, János fiamról viszont többen tudják, hogy távoli intézetben tör magának utat az élet felé s ha végezni fog egyszer Isten segítségével meg a maga erejéből, a nemzet szolgálatába fog állni, így hát magam is eltávoztam hazulról. S megbeszéltem előre egy régi-régi főhadnagy-bajtársammal, hogy ezen az estén találkozunk majd egyik budai vendéglőben, a Krisztinában valahol... Annyi annyi esztendő után. Bizony, ideje volt éppen. Több, mint huszonkét esztendővel ezelőtt láttuk egymást utoljára, 1914. nyár utolján, a tomasovi marakodás forgatagában. Elszakadtunk utána. Magam kevéssel reá súlyos sebekben vergődtem el hazáig, barátom, Bencsik főhadnagy fogságba kerülvén, egészen a világ túlsó felére vetődött el. Valahová Kamcsatkába. Oly messzi világban élt és sóhajtozott a hazája után, hogy tizenhat esztendő kellett hozzá, amire messziről jött emberektől megtudta: nincs már háború régen, mert népek és fejedelmek megbékélvén egymással, fél-emberöltővel előbb hazatakarodott minden szibériai rab. .. Némi előkészület után útra kerekedett Bencsik főhadnagy is. De teljes két esztendeig tartott el, amire sikerült elvergődnie a magyar határig. Túlnyomórészt a saját talpán. Hát emiatt a főhadnagy-pajtásom miatt mentem el hazulról szombat este. Egyéb tennivalóim is voltak s ezért kis késéssel indultam meg a krisztinavárosi vendéglő felé. Barátom várt már az egyik hátrábbeső asztalnál. Kezet ráztunk, — Isten hozott! — szóltam elfogódott hangon. Halkan mondta rá: — Isten hozott. .. Mert keveset beszélt és halkan, mint az olyan emberek akik temérdek szenvedésen mentek keresztül. Elég volt reá egy pillantás: nagy vihar verte a régi-régi katonát. Leültem, kezet dörzsöltem, körülnéztem. Meglehetősen televolt a vendéglő:csaknem valamennyi asztala foglalt. Hanem a kissé oldalteső és rejtett balsarokban ugyanakkor megrendültek finoman a romák hangszerszámai. Letompítva és halkan. Ha látom a férgeteg elejit, Begyűrön a süvegem tetejét... A halhatatlan dalba beleavatkozott a klarinét is: Csak úgy nézem a vihart alóla, Még a jég is lepattogzik róla... Odanéztem féloldalt: alig nyolc-tíz lépésre tőlem félkaréjban volt felállítva a banda és játszott hangfogóval. Játszott megilletődve és álmosan. S a félkaréj előtt egy egészen fiatal huszárfőhadnagy táncolt. Félig észrevétlenül, csöndesen. Nem tudom, láttam-e valaha ilyen nyalka legényt! Kissé maga elé hajolva táncolt, olyan bikanyakkal, hogy föltétlenül kálvinistának kellett lennie. Néha pattintott, néha fütyült keveset a nótához, majd végignézett a nyomorult romákon, akik tegnap este óta nem hunyták be a szemüket, rájuk fenyegetett szeretettel s aztán fel-feldudolt a szöveggel: Azért, hogy én együgyüen élek, Egészséget úrral se cserélek, Egy jóllakok zsíros tarhonyával, Mint a gerói tehenősbékával. Ugyanakkor kettőt cifrázott csendben a liszt, aki nem lehetett még több huszonöt esztendősnél s összeütögette halkan a pici sarkantyúját: — Héj! (Megszámlálhatatlan boros- és szódásüveg sorakozott a sarokba állított hosszú asztalon. Valamennyi üresen már). Odahajoltam a barátomhoz: — Teremtő Isten, mióta járhatja ez a huszár? — Nem tudom, csak sejtem legfeljebb, ha az üres üvegekre pillantok, és elmosolyodott akaratlanul. — Azt hiszem, megvan huszonnégy órája szűkösen számítva. Érdeklődve szóltam: — S hallatlanul el lehet keseredve valami miatt. . . Nem folytathattuk azonban, mert a pincér sietett elő valahonnét: — Parancsolnak nagyságos uramék? Rendeltem valamit, a barátom is rendelt s akkor közelebb vitettem a pincért: — Mondja csak, főúr, miért van elkeseredve annyira az a hadnagy, hogy hallom: huszonnégy óra óta csörgeti a sarkantyút s hozzá szakadatlanul játszanak a füstösök is, ezek a boldogtalanok? — Azért, nagyságos uram, — súgta közelebbhajolva a pincér, — mert tegnap este összekapott valami kislánnyal. Hát ezért! . . . De jobban tudja ezt a főúr, aki érdekelve van a dologban... Tegnap este óta ugyanis százpengőnél többre megy a kontó. — Küldje csak ide a főárat. . . De óvatosan! S régi-régi főhadnagy-barátomhoz fordultam. — Mit szólsz hozzá? — A fiatal tiszthez? — kérdezte vissza ő. — Őszintén szólva: nekem tetszik. — De nekem is! Aközben halkan zengett a banda. Érdemes volt egy tekintetet pazarolni a méla legényekre. A prímás, az élen állván, ébernek igyekezett mutatkozni . . . Halkan sírt fel a hegedűje, igaz, hogy hangfogót nyomott a négy húrra az ebadra... Félszeme, különösen ha nem látták, leragadt s olyankor sűrűn bólintgatott a boldogtalan. A klarinétos — teljes reménytelenségében — fel-felrikoltott s így nem lehetett megütődni rajta, ha mind sűrübben ki-kihagyott egyes ütemeket, nem is említvén a futamokat. A kisbőgös feje a mellére csuklott le, mindazáltal lankadatlanul cibálgatta a vonót, miközben az öregbőgős lelkesen lerugózott a nagybőgő gyomrán . . . Zúgott és dörgött minden. S ugyanakkor felemelte mutatóujját a hadnagy: — Hadd menjek! Hát ment is... Végső erőfoszlányaikat markolták össze a boldogtalan romák, mialatt jóakarattal, sőt barátsággal fenyegetett reájuk a daliás és fiatal tiszt, a dallamhoz hozzádúdolván az öntelt szöveget: Úgy jóllakok túrósgaluskával, Mint a gerai tekenősbékával... Valamennyi vendég feltűnés nélkül tapintatosan figyelt oda a hátsó sarok irányába, hol a fiatal huszár bokázott néha keserűségében, mialatt jobb tenyerével tarkón-