Pásztortűz, 1943 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-15 / 1. szám
ERDÉLYI IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT XXIX. ÉVFOLYAMA 1943. JANUÁR 15. 1. SZÁM. HAZA ÉS NAGYVILÁG CS. SZABÓ LÁSZLÓ KÖNYVE »író az író legnagyobb farkasa. A keresztfán is azt nézi, nincs-e a spongya a másik ajakán? Jobban fáj neki más ajkán a spongya, mint a maga testén a legerősebb lándzsadöfés. Lenn folyik a kockajáték. De a koccanás nem hallatszik föl a magasba; a megfeszített író a szomszéd kereszt felé hallgatózik.« Tömény képecske, mely mögött egy kor és egy kórkép húzódik meg; önmagába zárt kis világ, amit ábrázol, nem tudjuk Munkácsy lendületes ecsetjére valló méretben elképzelni. Ökonomikus és pontos kép, mely élénk, olykor szinte rikító színekben állítja elénk alakjait; ezek az alakok négy év imponáló termésén, harmincöt tanulmányon, harmadfélszáz oldalon át sorakoznak egymás mellé. Jellegzetes színfoltok, kép kép mellett: Breughel emberkéi és cselekedeteik. Nem az írásokban esetleg szereplő személyekre gondolok. A mondatok villannak elbájoló képszerűségben elém Cs. Szabó prózájában. Ez a képszerűség, mely minden mondanivalóján átüt, Cs. Szabó László legjellemzőbb és elsődleges kapcsolata a világgal. Egy hijján húsz esztendeje élek Kolozsváron, mégis az ő szemén keresztül vettem észre, hogy »Kolozsváron Mátyás király híres bíró-táncoltatása óta örökké fát vágnak.« S a kötetlen spontáneitás, mellyel e képeket egymáshoz illeszti, a kapcsolat, mellyel olvasóját magához fűzi. Versnél is kisebb darabkákban villan elénk e számtalan kép: világért sem mozaik, mert minden darab önmagában is figura. Ha semmit nem tudnánk róla, csak a világgal és olvasóival való természetes kapcsolatát, megéreznék a Latin-Európa fejezetek minden mondanivalóját. A gáttalan társításnak ez az adománya egyedülállóvá avatja magyar írótársai között, akik, ha asszociálnak, meg-nem-emésztett német középiskola kultúránknak hála fogalmakat toldoznak ,s nem villanó képeket. S bármily ellentmondásnak hallatszódjék, ebben a latinitásban, ebben a gáttalan ömlésben érzem legmagyarabbnak, mert a bugyogás ritmusa magyar ritmusnak tűnik fülemben, s a ritmikus kultúrák kedves és jóízű kezdetlegességét sejdítem néha nála. A képeknek buzgása a gyakorlat folyamán technikává és műfajjá válik. „A láng nem áll darabokból ... — írja, s ez még csak egyszerű és megdöbbentően igaz kép. De már a párisi Citéről írott mondata bonyolultabb harmóniájú: „Talpalattnyi hely, de három évszázad irodalma, tudása szorong rajta, mint egy sarkvidéki madárszigeten.“ A zsúfoltságnak e plasztikus képét már zsivaj követi tudatunkban, rikácsolás és csárogás; az az irodalom és tudás, melyre így késztet gondolni, nem a negyven halhatatlan rációja, és nem a Goncourtdíjas irodalom, hanem az élet, méghozzá „irodalmi“ élet; e madár-hasonlat mögött egy Rimbaud sor kavarog az olvasó gyomrában.