Pásztortűz, 1944 (30. évfolyam, 1-2. szám)
1944-01-15 / 1. szám
valakinek? Legtöbben csak a középiskolából emlékszünk rá, ahol tudomásul vettük, hogy a 19. századi magyar történetírásnak Horváth Mihály mellett legnagyobb alakja. Csak néhány éve állapította meg róla Szekfű, hogy nemcsak a 19. század legnagyobb történettudósa, de egyáltalán a Legnagyobb magyar történetíró. Szalay nemes figurája megérdemelné, hogy necsak tudósok magasztalják, hanem íróink is lelkesedjenek érte, közönségünk pedig megismerje, necsak könyveit, hanem rokonszenves emberi alakját is. A magyar reformkor hősei közül ma úgyszólván csak Széchenyit idézzük. Pedig alig van még egy anynyira időszerű és figyelemreméltó írótudósa a centralisták vagy „magyar doktrinérek“ néven ismert író-tudóspolitikus-csoportnak, mint éppen Szalay László. Eötvös József mondja róla emlékbeszédében: „Jellemének nincsenek árnyoldalai, egy egész az, eszményképe a becsületességnek, férfiasságnak és józanságnak.“ „Rendületlenül tartsatok ki a törvényhozási úton megállapított alkotmány mellett“ — ezeket a szavakat hagyta fiaira a császárhű Szalay Péter, Szalay László édesapja. A tizenegyesztendős gyermek talán nem értette át ezt a mondást teljesen, azonban a benne megnyilatkozó közjogi szellem, otthonának szelleme döntő hatással volt egész életére. Gyerekkora a múlt század első negyedébe esik. A születése előtti évben, 1812-ben volt az utolsó magyar országgyűlés, utána tizenhárom éves némaságot parancsolt a magyar törvényhozásra Metternich kancellár. 1825-ig tartott a kényszerű némaság. A magyar nemzeti élet és szellem elfojtása azonban nem sikerült. A közélet szünetelésének csendjében a magyar udvarházak, nemesi kúriák, városi otthonok lakói a következő évtized leckéit tanulták. Elnémult a közjog latin nyelve, a hivatalos nyelv, de a századforduló franciás műveltsége elhozta a magyar nemesség vezető elméinek otthonába a tizennyolcadik század enciklopédikus műveltségének szellemét s a forradalmi Franciaország népjogi vívmányainakhíre keresztülszivárgott a kancellária sorompóin. A nyugati eszmék az évezredes magyar tradició szűrőjén sajátos nemzeti kinccsé válnak s ezt a szellemet szívja magába a gyermek Szalay László budai otthonában. A magyar nemzeti öneszmélet a húszas években lassan-lassan fölcsillan s felvetődik a magyar nyelv közigazgatási használatának kiterjesztése. Az 1825-ös országgyűlésen lép elő ismeretlenségéből Széchenyi István s javasolja egy Magyar Tudós Társaság megalapítását. Szalay László 1824-től 26 ig a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tölti tanuló éveit. Talán nem csal sejtelmünk, ha a tudós páterek mellett töltött esztendőknek tulajdonítjuk, hogy a szépreményű Szalay itt jegyezte el magát egy életre szólóan a latin szellemmel. A római klasszikusok egy emberöltőn át elkísérték. Élete végén lefordítja és kiadja Cicerónak a kötelességekről írott munkáját. Tizenkétéves korában meghal atyja, a koraérett gyermek, ha már kénytelen ráébredni az élet nehézségeire. Váljon a kötelességek római jellemhez méltó fiatalkori vállalása nem erre a szomorú családi eseményre viszi-e vissza eredetét? 1826 végén Szalay fölkerül Pestre, itt két éven át a továbbképzésre jogosító filozófiai tanfolyamot, majd három évig a jogi tanfolyamot hallgatja az egyetemen. Pest-Buda ezekben az években, a múlt század második negyedének első éveiben, alakul rohamosan a magyar irodalom fővárosává. Természetes, hogy ezek az évek a fiatal Szalayra is életalakító, sorsdöntő hatással vannak. Az egyetemi ifjúság bálványa ebben az időben a romantikus történész-professzor, Horvát István. Szalay sokat tanul tőle: a magyar történelem szeretetét. „Visszaemlékezem — írja róla később — az 1828- -31-i évekre, midőn lábainál ültem, mint tanítványa, s lelkem elérzékenyül... Ő nekem nemcsak tanítóm, ő első ifjúságomnak atyai barátja volt.“ De nemcsak a tanárok között akad a maga emberére. Itt ismerkedik meg báró Eötvös Józseffel, aki egyébként