Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1872
Bölcsészet és élet. Ősrégi közmondás, hogy minden ember született bölcsész. E közmondás azonban nem úgy értendő, hogy minden ember tanulás nélkül tudja a bölcsészetet, hanem igen is, hogy miden emberben megvan a képesség a bölcsészetre, midőn életfolyamán át a gondolás vezérfáklyája szerint működik, eme működése bölcsészeti szabályok szerint megy végbe, s igy valósítja meg mindenki tudtán kívül is ama szabályokat, mert a bölcsészet az élettel egybe van forrva. A mindenség szellemtelen fele: az anyagvilág szintén feltünteti a bölcsészetet, mert az örökbölcs szellem műve az, hanem az anyag nem ébredhet tudalomra, következéskép a bölcsészeti képességet nélkülözi. Ellenben az ember nemcsak föltünteti pusztán a bölcsészetet életfolyamán keresztül, hanem tudalomra is ébred s a bölcsészetet az élettől ellesve, mint tudományt megalkotja s tudalomra hozza. Már ha a bölcsészettel meg akarunk ismerkedni, nem szabad azt mint valami kész dolgot, mint adottat csupán szenvedőlegesen elfogadnunk, hanem, miként az élet folytonos pezsgésben és fejlődésben zajlik le s nem merev sziklaként emelkedik föl vagy rogygyan össze, úgy ennek megfelelőleg a bölcsészetet, mint az élet üterét, kitapogatnunk, kilesnünk, előfejlesztenünk s eként a tudalom világába emelnünk szükséges. Félre tehát a merev tespedéssel! Vetkezzük le a megcsontosodott ferde szokásokat , rázzuk le a kedvencz eszmék bilincseit; szabaduljunk a hagyomány iránti vak hódolattól; tisztakozzunk meg a félszeg nevelés, az érdek, a tekintély a félsz rögnél marasztó sarától! Szabad szárnycsattogásra van szükség: a szellem mozgósítva kell hogy legyen, midőn a bölcsészeti eszmékhez akar fölemelkedni! Más szavakkal: old le saruidat, mert szent a hely, hol állasz! És most az életbe! Az ember élte hajnalán túlnyomólag érző lény. Szunnyad a csecsemőben az öntudat, de játszanak az érzések, s ha elsőben ezek is beburkoltan csak az idegrezgésekben jelentkeznek, úgy hogy a közvetlenségbe tapadt érzés legalantibb foka is szendergvén, a kedves vagy kedvetlen érzetek sem különváltan, sem egymásba áthullámozva nem tűnnek föl, elannyira, hogy az idegek egymásra átsugárzó rezgéseinek öszhangzatos csoportja idézi csupán elő ama tüneteket, melyek —tán lélektani vonások alakjában — a csecsemő testén észrevehetők, ámde tagadhatlanul megvannak már azok a kis polgárban s pezsegnek is, mert különben nem lennének meg utóbbak sem, illetőleg később sem tehetnének létökről bizonyságot — nem léphetnének föl mint való létezők. A beburkolt érzések aztán csakhamar életre fakadoznak a csecsemőben. Ringatózik a kisded világú lélek az érzések habjain; naponként sűrűbb buborékokban játszanak ezek ; elannyira, hogy a külvilág irányában előbb csak szenvedőleges lélek lassanként kezdi visszalökni a külbehatásokat; megindul a küzdelem a kül- és belvilág között, s az imént önérző lélek mint öntudó emelkedik a salak fölé. Hanem ez öntudás mellett vajmi egyoldalú irányban mozog és mozgattatik a lelki élet: a vak szokás és szoktatás, a nevelés, az előítéletek, a babonás nézetek, a tekintély, a hagyomány, a családi- és népszokás s a korszellem keretén belül nő föl a gyermek, s ime igy kérgesedik meg az egyoldalúságban! De van az életnek perczenete, midőn a tudás ösztöne megmozdul s a szabadság varázshangján suttog a szellemhez. Az ifjúban ébred ez a szabad szellem, — és ezen pont az, hol a bölcsészet az életbe, az élet a bölcsészetbe lép át! — Az ifjú az, ki leginkább fogékony a szabad önálló szellem hangjaira, mert őt még nem nyűgözte le véglegesen az öröklött előítélet, nem mételyezé meg vérét orvosolhatlanul a tán belé oltott tévnézetmód. Az ifjúak legélénkebb érzékkel és mohó fogékonysággal ama tanok iránt, melyek a holt s pusztán betanult betűkön és a közönséges iparszagon fölülállva, az élet legmagasztosb kérdései irányában szerzendő önmeggyőzödésre vezetnek. Az ifjú viseltetik legmelegebb rokonszenvvel és érdekkel az igazság, erkölcsiség s átalán emberi fenség amaz eszménye iránt, mely fölött-----------a bölcsészet árasztja szét világitó sugarait!.... Vizsgálván mármost azon pontot, hol a bölcsészet az életben fölébred s az élet bölcsészetre ébred, megértjük, hogy a bölcsészet legbensőbb lényegénél fogva szabad megismerés és az megismerésben az érzékiség és megszokottság korlátai fölött a szellem önállóságát s szabadságát emeli érvényre. Bennünk, a megismerés szabad tényezőiben, szellemünk öntevékenységében fekszenek eredetileg a megismerés szükséges feltéte, az okság, egység. 1*