A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1933-34. Tanévi Értesítője

Széchenyi

tének reformjáról, lelki berendezésére vonatkozólag a következő alap­elveket ajánlja: az erők koncentrációját, a lépésről-lépésre javítást, a közjóra való tekintetet és a kultúrvágyat. Az egyén ezen normák sze­rint reformálja életét. A megkapó ebben az, hogy ugyanezen eszmék szerint akarta az egész nemzetet is reformálni, hisz a nemzet élete a megnagyított egyén élete. „A kiművelt emberfők száma a döntő a nem­zet életében is. Ideálja a mélyebb műveltség, amellyel együtt jár a lélek és lelkiség nagyobb megbecsülése, bensőségesebb érzések, mélyebb humanizmus és vallásos élet. Történelmi realizmusa az ál­landó veszélyek közt nőtt naggyá. Széchenyi a valóság embere. „Édes gyermeke“, a lánchíd, mint „apa“ őrködik a magyar folyók szabályo­zásán, a főváros csinosításán, a jobbágy felszabadításán, a magyar nyelv ügyén, az országutak járhatóságán, port, sarat, szennyet egy lendülettel akar letörölni a magyarság arcáról, szeme ezerfelé villan, „szívének és elméjének minden rugója állandóan mozog, mint nyilvá­nos fellépéseinél arcának izmai.“ Széchenyi, ez a „józan“ ember, ki gyűlölt minden önáltató ábrándképet, végül mégis csak egy utópiánál, egy szent ábrándnál köt ki: a megszállott lélek révületével követeli a jobbak, a lelki nemesek, a szigorúbb erkölcs uralmát, így győzte le Széchenyi a nemzeti halál látomását. És te, ifjú magyar, ki 1934-ben még mindig egy „magát szünet néküli álmokban hintázni szerető Hunniában élsz“, te most fiatal homlokod tenyeredbe hajtva azon töprengsz, vájjon a viszonyok oly rosszak, vagy az emberek gyengék. Megható tudátossággal talán új gazdasági rendszereken töröd a fejed, vagy agyafúrt technikai talál­mányon jár az eszed. Megnyugtatlak, nincs ma ember Európában, aki a megúnásig emlegetett gazdasági válságot intézményekkel meg tudná oldani. Ne fuss még mindig ködképek után, ne várj csodát, hanem nézz lelked mélyére, s tégy kíméletlen önvallomást! Ki vagy? Egy szegény, eladósodott földmívesnép fia vagy, egy megrugdosott és po­rig alázott nemzet gyermeke, egy néhány vármegyére csonkított éhes ország munkás vagy munkanélküli atomja. Egy kiváló történettudósunk­, ki egy Széchenyi ihletével tartja kezét a trianoni Magyarország ütőerén, ennek gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi életét vizsgálva, ugyancsak nem látja optimiz­mussal nemzeti életünket. Mi történt az 1918-as összeomlás óta? A fel­bomlás lét vagy nemlét hangulatában fellobbant a tűz, s visszatértünk újból nemzeti kultúránk igazi forrásaihoz, a történelmi önismerethez és a népi erőkhöz. A sok jóindulat ellenére sem tudott azonban egy keresztény demokratikus nemzeti egység kialakulni, szétrobbantották azt a belső nagy, társadalmi feszültségek, mint pl.: a földkérdés, fele­kezeti kérdés, kapitalizmus, a generációk problémája stb. Újból műkö­dött az egymás ellen „agyarkodó méhraj“. Az egy évtized alatt szer­vezkedett pártok, egyesületek eredmény nélkül széthullottak. Első és legsürgősebb teendőnk lenne tehát egyszer már valóban meg­teremteni azt az áhított Nemzeti Egységet, eloszlatni a belső feszült­ségeket, kialakítani az új magyar nacionalista típusát, s nemzeti sor­sunkat a nemzettest minden tagjában tudatosítani. Ez utóbbi a legfon­tosabb. Mert mi a nemzeti sorsunk? Kis államok ellenséges gyűrűje vesz minket körül. E kis gyűrűn kívül egy még hatalmasabb öv­húzó-­ ­ Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, 1934.

Next