Pécsi Figyelő, 1876 (4. évfolyam, 25-39. szám)

1876-06-17 / 25. szám

hid­it­vány­ára vonatkozó határozatok. Az elnk­k­ ugyanis az 1875. évről vezetett árvapénztári szám­adás megvizsgálására kiküldött választmány jelen­tésének kapcsában tett azon javaslatára hozatott, mely szerint jövendőben árvapénzek csak 2 kész­fizető kezes jótállása melletti jelzálogos bekebele­zésre adandók kölcsön, továbbá, hogy egynémely árváknak árverés alá kerülő ingatlan vagyona azon esetben, ha árverezők az első és második árveré­sen nem jelentkeznek, ne adassék el a becsáron aluli potom árakon, hanem vetessenek meg a ren­des árral az árvatartalék alap javára. Egyhangú­lag elfogadtatott, továbbá Szieberth Nándornak azon indítványa is, hogy az árvatárs kölcsönköt­­vények ne a városi ügyész, hanem valamelyik köz­jegyző előtt állíttassanak ki, s végre az árvabi­zottmány indítványa, hogy a gyámi jutalomra nézve a lehetőség szerint már a gyámság kezdetével egyesség kiséreltessék meg. Haksch Emil b. tag indítványa ekkép szól: „ Tekintve, hogy a vám és bankügy megoldására vonatkozó s a kormány által elfogadott elvek alap­­j­­án kötendő egyezmény Magyarország jogos és mél-­­­ányos igényeit nemcsak, hogy ki nem elégíti, de­ hazánk közgazdasági fejlődésére is felettébb káros, és hátrányos lenne,­­ tekintve, hogy Pécs városa tör­vényhatósága egyhangú határozattal már a vámte­rület önállósítása és f­üggetlen magyar nemzeti bank felállítása mellett nyilatkozott és ez iránt a kép­viselőházhoz legközelebb feliratot intézett: Írjon fel ismét a város közönsége az országos képviselő­­házhoz, és kérje meg a törvényhozást, hogy a vám és bankügyre vonatkozólag a kormányelnök által előadott elvek alapján kötendő egyességet el ne fogadja.“ Alig hogy ezen indítvány a jegyző által fel­olvastatott s ellentmondás nélküli helyesléssel találko­zott, be sem várva a szólásra felállott indítványozónak indokolását a kormány támogatók seregéből a ta­nácskozási szabályok ellenére, felszóllalt Förster és Svastics, két ellentét minden tekintetben, de abban egyezek, hogy úgy az előbbi kormányoknak mint a mostaninak feltétlen imádói. Az előbbi az ér­demre nézve helyeselvén az indítvány lényegét fentartani kívánja a törvényhatóság határozatát a vámügy önállósítása és független magyar nemzeti bank felállítása iránt, de miután az indítvány hely­teleníti a kormány eljárását és bizalmatlansági szavazatot foglal magában, oly módosítást tesz,­­ „hogy írjon fel a törvényhatóság az iránt, hogy a kormány az egyezkedés további folyamába­n a részleteknél a haza érdekeit minden tekintetben megóvni igyekezzék.“ — Svasticsnak nem kell újjabb felirat, néki elég már, hogy törvényhatóság egyhangúlag az önálló vámterület és bank mellett felirt s noha a kormány és azt támogató pécsi v­k. o. képviselő mindkettőt feladta, — még­sem akar bizalmatlanságot szavazni, h­anem­ inkább hallgatni. Ezek után indítványozó nem veszi igénybe a közgyűlés türelmét, hogy kifejtse a helytelenített egyezkedés káros voltát, miután ezt amúgy is már politikai ellenfeleink, sőt maga a kormány is elis­merte, hogy nem csak az igazságnak, de méltá­nyos legszerényebb kívánalmainknak sem felel meg, miután ezen meggyőződésének Pécs városának törvényhatósága érintett korábbi felirataival hangos és határozott kifejezést adott,­­ csak azt jegyzi meg, hogy ezen egyezkedés lehetlenné teszi, hogy a legszigorúbb adóbehajtási eljárás mellett is Ma­gyarország a vállalt osztrák államadósság kamat­terhének és quotának eleget tehessen, és igy egye­nesen a magyar alkotmányos önállóságot végkép tönkre teszi és Ausztriávan­ m­illcatióra tör, minél fogva azok sem helyeselhetik, kik az 1867-ik évi kiegyezkedés fentartását óhajtják. Kijelenti végre, hogy indítványa nem tartalmaz egyenes bizalmat­lansági szavazatot a kormány ellen, — bár részé­ről távol van, hogy bizalmat érezzen irányában, de a határozatot, mely az egyezkedés elveit káros­nak és elvetendőknek jelenti ki, üdvösnek tartja, hogy az országgyűlés és az egyezkedő Austria a magy­ar hivatott közvélemény felől tévedésben ne maradjon. (Helyeslés) Főispán, hogy nyomást gyakoroljon a volt kormánypárt táborából többségben jelen volt bizott­sági tagokra és tisztviselőkre, azért is szükséges­nek tartotta kijelenteni, hogy az indítvány még­is bizalmatlansági szavazatot tartalmaz a kormány ellen, és ajánlja részéről is a vám és bankügyben hozott és azok önállósítására irányzott határozat ismét fentartását oly felirattal, hogy a kormány igy­ekezzék a ré­gletes alkudozásnál az ország ér­dekeit megóvni. Ezzel ki volt adva a jelszó a mamelukoknak, az indítvány mellett beható érveléssel szólt még Szieberth Nándori­,­­.. a módosítás mellett Bubreg és Egri. Ezután Haksch Emil mint indítványozó zár­szavában kijelenti, hogy a módosítás ellentmondást foglal magában, mert ha a közönség fentartja határozatát a vám és bankügy­ önállósítása iránt ez már magában kizárja az ellentétes egyezmény elfogadását, — de az egyezmény részleteinél már az ország érdekei melyek már a kormány által feladvák, — mégsem óvhatók, — elvben már ki­mondva lévén, hogy az osztrák ipar még nagyobb vádvámok által lesz terhünkre elősegítve, hogy­ a fogyasztási adók, melyeket Ausztriának fizetünk nem lesznek megtérítve, s hogy önálló bankunk nem lesz, — a módosítás mellett nem az ország­gyűlési alsó­házhoz, hanem a kormányhoz intéz­tetnek a felirat, a­mit indítványa nem célzott, mint­hogy immár nem a kormányon, hanem az ország­gyűlésen áll a káros egyezmény létrejöttét aka­dályozni, ő nem fél attól, hogy válság idéztetnék ez által elő, de meg van győződve, hogy ha Ma­gyarország jogait könnyelműen fel nem adja, na­­gy­on is érd­ekében áll Ausztriának azokat elismerni és jogtalan, méltánytalan követeléseit fennem tartani. Főispán a felszóllalók többsége folytán mondja ki a határozatot, melynél fogva a módosított in­dítvány fogadtatik el. A jövő közgyűlés folyó évi augustus hó 21-én tartatik meg. Apróságok. Mintegy 10 évvel ezelőtt aznap tájban pipázhatva ültem házam előtt, midőn egy nagy sereg bucsujára, kik M.-Gyödre igyekeztek, házam előtt elvonultak, utánuk jött egy nagy kocsisor, melyből épen házam előtt egy kocsinak kereke összetörött. Mig a kereket cselédeim segítségével bognárhoz és kovácshoz elküldettem és a kocsit udvaromban elhelyeztem, addig gazdáját szívesen fogadtam szerény lakásomban. Vacsora alatt beszéd közben kérdeztem ven­dégemet, ki a mint látszott jómódú földmivelő vagy mesterember volt, miért járnak búcsúra ily nagy­ munkaidőben, miért teszik ki magukat a bőségnek, a zivatarnak és az idő visszontagságai­­nak oly hosszú után? mire vendégem felelt: a­ki véres verejtékkel dolgozik egész éven át, annak olykor-olykor szórakozás is kell; — lám az urak ha nem is dolgoznak, elmennek minden évben hosszabb időre szórakozás végett valamely fürdőbe, eljárnak vadászni, névnapokra, bálokra és minden­féle mulatságokra, nekünk a mulatságok gyéren vannak osztva és azért évenként egyszer elmegyünk hosszas a szórakozásra — búcsúra. Várjon, ilyen szórakozás hány ember életébe kerül évenkint. Mu­lt vasárnap délután egy nagy záporeső vagy­is inkább egy szelíd felhőszakadás és­­jégeső ü­tötte-verte elől-hátul olyan jövő menő hosszú búcsúüzeneteket messze minden emberi hajléktól több egy félóránál, — úgy átázva átfázva lefeküsznek ruhástól együtt valami pajtába ha a könyörület azt nekik átengedi és halálos betegséget magukkal hozva térnek haza. Tudom mily nehéz ily babonás szokásokat nemcsak kiirtani, de mérsékelni is, — mégis azt gondolom, hogy a lelkészek lendíthetnek valamit a dolgon, visszatarthatnák a bucsujárástól a be­tegeket, nyomorultakat, nagyon öregeket és nagyon fiatalokat,a­kikre leginkább az idő visszontagságai a hosszú út fáradalmai és a rendetlen élet nyomo­rúságai hatnak; —tehetne valamit a kormány is ez ügyben, ha nem is akar drastikus módon — a búcsújáró helyek egyszerű eltörlésével — a dolgon végképen segíteni, mégis furcsának találom, hogy — ha ájtatosság céljából is — ily nagy embertö­meg minden felügyelet nélkül ilyen hosszú útra kél minden biztonság nélkül, hogy baj esetében segítséget találjon. Távol legyen tőlem itt a poli­­ciális felügyeletre gondolni, de van egy felügyelet, melyet a községek, melyeken ilyen olykor 5—­3 százra menő menetek átvonulnak úgy közbizton­sági, mint közegészségi szempontból gyakorolhat­nának, ha törvény által arra kötelezve lennének. De hagyjuk ezt most, mert a kormány nem ér reá ilyen csekélységekkel bíbelődni, úgy a mint rá nem ér nagyobb életbevágóbb dolgokat elintézni, mert minden igyekezetét arra kell fordítani, hogy óriási pártja valahogy szét ne máljék és a kormányt egy szép reggelen hoppon ne hagyja. Segít is neki ez üdvös törekvésében a „szabadelvű párt“ bajazzója, a híres regényíró Jókai, mit Budapest józsefvá­rosi választóihoz a pünkösdi ünnepekre legkegyel­­mesebben kibocsájtott manifestum­ával is tanúsított. Ott elmondja a vám- és bankügyi ügyességről, „hogy annak olyan ellenei is vannak, kik előre kiszámítják a meseszerű­ hasznot, melyet Magyar­­ország az önálló vámterületből húzna, d­e elfelejtik meggondolni, hogy e haszonnak legnagyobb részét Magyarország fogyasztói megfizetnék.“ (Nem mon­daná meg nekünk a híres regényíró, ki fizeti meg most a meseszerű kárt, melyet a közös vámterület miatt Magyarország szenved és ezután még jobban szenvedni fog? és nem gondolta meg a híres re­gényíró, hogy" ha mi az önálló vámterületből reánk eső hasznot m­egfizetnők is, hogy azért még több és nagyobb hasznunk volna, mint saját iparunk, nagyobb adóképesség s­tb. ? Nem gondolta kiz azt, mert neki kell a Tisza-osztrák érdekeket tüskén­­bokron védeni, ha törik szakad is.) Továbbá folytatja az osztrák-magyarpárti po­litizáló regényíró­: „a magyar iparos elszegényedik, mert a fogyasztók maguk is szegények.“ (Ugyan Jókai uram nem tetszik valami új „jövő század regénye“ számára kigondolni, hogyan lehet azt a rejtvényt megoldani, hogy az elszegényedett fogyasz­tók, kik nem képesek saját kevés számú iparosai­kat az elszegényedéstől megóvni, mégis képesek évenként 100—120 millió forintot hasznos és ha­szontalan iparcikkekért, szomszéd osztrákoknak adni? Nem volna-e jobb, ha e pénz az önálló vám­terület mellett az országban maradna és ha drá­gábban fizetnénk is valamely cikket azért drágáb­ban adhatnák el saját terményeinket gazdagabb iparosainknak és számos munkásaiknak. Továbbá így elmélkedik Jókai feneketlen ál­lamférfi a bölcsességgel: „a kis iparoson lehet és kell segíteni olcsó és könnyen elérhető hitel által.“ (Ugyan ki fogja a kis iparost ezen hitelben ré­szesíteni, talán a Tisza-Széll féle osztrák-magyar bank? ugyan ne nevettesse ki magát a híres re­gényíró.) Sokat pdantaziál még a híres regényíró arról, hogy az egyesség a vámvisszatérítésre nézve ked­vezően ütött ki, hogy a kormány­ a fogyasztási adó ügyében az osztrák kormánynrral szemben semmire sem mehetett, miért be kellett egyeznie, mert kü­lönben szakadás, hatástalan zavar, öngyilkosság és más ilyen hivatalos badar költemények következ­nének. Ugyan ne bolondozzék az úr, és ne ijeszt­gessen másokat ilyen mumusokkal, melyekbe ön­maga sem hisz, mert erre nem kell egy­éb, mint egy hazafias kormány, mely minderre azt mondja: „jól van igénybe vesszük törvényes jogainkat és felállítjuk az osztrák határain a vámsorompókat.“ — Hagyja ott a politikát Jókai uram, és marad­jon a regényírás mellett, melynek ujabbkori fer­­deségei és ízléstelenségeiért az Isten neki is megbo­csásson. G. J. „Reform“ a jelszó és ezzel experi­mentálnak minden téren, a­hova az észlelő csak tekint. Reform ott, reform itt, reform mindenütt. Attól tartunk, hogy kireformálják még az embert az „ember“ foga­lomból. Az azonban más kérdés, hogy a reform megfelel-e mindenhol a hozzákötött vérmes remé­nyeknek? De ezzel persze a „reformemberek“ szép keveset törődnek. Kigöngyölített zászlójukat ma­gasan lobogtatják és a tömeg hódol a „korszel­lemnek,“ hallgat a csattanós frázisokra, a divatos beszédre, mely a divó nézeteket hirdeti. Nagyon természetes, hogy ily hatalmas ár el­lenében a népiskola sem marad érintetlenül. Távol tőlünk, hogy mi minden reformnak ellene volnánk, sőt ellenkezőleg: üdvözöljük az üdvös refor­mokat, melyek kivárvák a népiskola által nemze­tünket a cultur államok sorába emelni; de az el­len, hogy nyolcszázados múltját tagadta, az új esz­mékhez (koreszmék) kötött vérmes reményekről meg sem győződve, csupán az utánzási hajlamok­nak engedve az árral uszszék az enyészet örvénye felé, annak ellene vagyunk, és kell, hogy minden jó hazafi, minden nevelés barát, t­e leginkább a hivatottak, a tanítók minden erejökből ellene legye­nek. A népiskola haladjon, hiszen ezt nemzetünk fölállása érdekében követelnünk kell, mert jól mondja Lubrich „Nevelés tudomány“ című művé­ben: „ezer év előtt elég erős volt a nemzet acél éllel új hazát alapítani; de hogy ezt egy második évezredre biztosítsa, a szellem fegyveréhez, az er­kölcsi hatalomhoz kell nyúlnia;“ de e haladás jó­zan, meggondolt és biztos legyen. — A természet­ben nincs ugrás; minden a legszigorúbb egymásu­­tánt követi; az ember pedig a természetnek egy része, a természetnek koronája, kell tehát, hogy en­nek neveltetése érdekében a nép verejtéke által fön­­tartott népiskola is ez általános és megdönthetően igazság és szabály alá helyeztessék, és semminemű körülmények között kivételt ne képezzen. Az ellen­kezőt józan észszel senki sem kívánhatja. És mit tapasztalunk e tekintetben ? Mióta a tevékeny „Aradvidéki tanítóegylet“ a jelszót adta, egyleti gyűlésén a népiskolai vallás­­tanítás kérdését tárgyalta és azon megállapodásra jutott, miszerint a vallástanításnak a népiskolából való kiküszöbölése érdekében a közoktatási ministé­­riumhoz emlékiratot terjesztősd, azóta mindenfelé hangzik: „ki a vallással a népiskolából“! így lár­mázzák tele a magukat modern paedagogoknak is­mertetni óhajtó reformtanítók anélkül, hogy­ tekin­tetbe vennék a nép szükségleteit, a szülőknek cul­­turális képzettségi fokát. — De ma már divattá lett a „reform,m ergo hódolnak neki — vakon. Nem — bűne ez korunknak? Meggondolták-e következ­ményeit? Számot vetettek-e önmagukban, hogy mit akarnak az emberből csinálni s mily­ alapokon, minő társadalmat kívánnak a réginek helyébe tenni ? Nem egyszer van alkalmunk a divathősöknek ostoroztatását olvasnunk, és valljuk meg, sokszor a legnagyobb gyengédtelenséggel és kíméletlenség­gel támadják meg szépnemünket az utánzásra na­gyon hajló gyengéikért. Nem akarjuk magunkat e tekintetben szépeinknek védőivé föltolnunk, de anya­­nyit igenis bátorkodunk kérdezni: valljon melyik divat veszedelmesebb azókövetkezményeiben, az-e, melyet hölgyeink,­ vagy mértét e modern férfiak utánoznak? Mi határozottan kárhoztatjuk mind­kettőt, de ha két rész közül szabad választanunk, úgy a kisebbiket kérjük és ez hölgyeink luxus di­vata. Már említek, hogy beismerjük a reformoknak és a haladásnak szükségességét, mert aki nem halad, az elmarad és a fejlődés az egészséges or­­ganismusra enged következtetni. Azonban határo­zottan kell kárhozt­a­nunk azon törekvést, mely sze­rint minden megtámadtatik a köztudatban, mit el­múlt idők emlékezet óta szentnek tartottak s igaz­nak hittek, amire építették a családot, az egyházak és az államok intézményeit: az istenben való hit és a vallás szentesítette erkölcstan.*) Vallásosság és er­kölcsösség a nyilvános jólétnek elengedhetlen táma­szai. Az nem hazafi, ki az emberi boldogságnak ezen erős oszlopait aláaknázza — mondja Wash­ington. És mit akarnak most, midőn a vallástanítást a nép­iskolából ki akarják küszöbölni? Feleljenek ők, ha tudnak. Lelki szegény­ségre mutat tehát, midőn tanító­­egyletekben azon törik eszüket, hogy a vallástaní­tást kiküszöböljék a népiskolából. Oly experimentum volna ez a reform terén, mely kegyetlenül megbo­­szulná magát következményeiben. Azután nem tud­ják-e ezen modern paedagogok, hogy korcsmáros nélkül számolnak és hogy ezen intenziójuk által a szülők, az állam és az egyház jogaiba avatkoznak és hogy a paedagogia ellen vétenek ? Ugyan hány szülő találkoznék sz.­István utódai között, ki haj­landó volna legdrágább kincsét az isten iránti szeretettől megfosztottan neveltetni? Jól tudja azt minden szülő, hogy „a kedély az életnek soknemű­ magyarázhatlan s nehéz viszonyaiban istenéhez fordul s az erkölcsi érzés alig talál más forrást érzelmeinek megmagyarázására, cselekedeteinek szentesítésére, mint az isteni eszmét.“ Ama tudat pedig, hogy az ember is, mint minden a nagy természetben a változat üdére nyomása alatt nyög, hogy mint parány a nagy világban — egyszer eltű­nik mind azon lelki erőkkel, melyek saját ma­gán túlterjeszkedtek, melyekkel a természet tit­kaiba avatkozott, melyekkel a kedélyi élet igényeit s az erkölcsöt sértette: eme tudat bizony már sok tudóst, ki istenét megvetette a test felbomlásának elközeledtekor istent hivővé és vallásossá tett. Ki lehetne tehát oly kegyetlen irigy kézzel avagy észszel amaz égi szikrát az ifjúság kebeléből ki­tépni, mely akkor is világit, midőn minden setét, mely akkor is vigasztal, midőn mindenki elhagy­, mely akkor is bátorít, midőn a kasza fegyverével kell megküzdeni. Ilogja az állam, a társadalom existályon éltető elvre van szükség és eme elv a vallásosságban ta­lálja alapját. Az állam tehát, ha saját vesztét nem akarja siettetni, nem engedheti meg, hogy a jövő *) „Figyelő“ irodalmi, szépművészeti és kritikai hetilap VI. évf. 17. sz. reménye a vallásos neveléstől, mely mindennek alapja, m­egfosztassék. — Az egyházak, mint a ne­velésnek tényezői hivatásuknál fogva kötelesség mulasztást követnének el, ha ama isteni küldetésük­kel egybekapcsolt jogaikat nem védenék s az ifjú­ságnak vallás- erkölcsös nevelése érdekében min­den befolyásukat nem érvényesítenék. Az­ egyhá­zaknak tudniok kell, miszerint annak, kinek val­lása nincs, istene sincs, és a kinek istene nincs semmije sincs. Egy a tanítóság előtt kellemes hang­zású nevű s elismert paedagog a nem­régiben még ezeket írta: „Az ember vallásosság nélkül az, ami a növény virág nélkül, ami a föld nap nélkül. Val­lás nélkül nincs igazság, nincs szabadság, nincs em­berszeretet. A vallás igazságai az emberi szellem központja s ez emel a központok központjához, az istenhez.“ (Madzsar I. „Székely Tanügyiben 1875.) De azt mondok még, miszerint e modern paeda­gogok a paedagogia ellen is vétenek, melynek fölavatott apostolainak vallják magukat. Eme állí­tásunk igazsága mellett szólnak már az elmondot­tak s igy bővebb magyarázatra sem szorul; mind­azonáltal nem hallgathatjuk el­ még a következőket. A nevelésnek feladata az egész embert ne­velni, minden tehetségeit fejleszteni. A lélek tehet­ségei közt pedig a kedélyt is foglal helyet, melyet leginkább a vallástanitás által fejleszthetünk hete­sen úgy, hogy az akarattal párosulva az igazi szép jellemet adja. Jellemre pedig — ha valaha — manap nagy szükség van. „A vallástanitásnak tár­gya maga az isten és az embernek az istenhez való viszonya s e viszonyából felmerülő létfeladata.“**) Mindezekből fényesen kiviláglik a vallástanitásnak szükségessége és magasztossága és épen azért k­o­­runk egyik fő bű­né­n­ek nevezzük, hogy tanítók az alapot, melyen maguk állnak, elvetik, hogy a vallástanítást a népiskolából kiszorítani óhajtják. Óhajtják!!! Szerencsére s hazánk tanító­inak dicséretére legyen mondva, a csattanós jel­szó, a divatos beszéd érintetlenül hagyta meg a nagy többséget. És ezt mi tájékozásul a t. közön­ség érdekében kötelességünknek tartjuk a nyilvá­nosságra hozni, és a bekövetkezhető veszélyre jó előre figyelmeztetni. Mindeddig csak három egylet harcol az eszme mellett, az indítványozó, egy erdé­lyi és a „Népnevelők pesti egylete.“ A „pécsi ta­­nítóegylet“ elég józan volt e tárgyat a napirend­ről törölni,, ami azonban egynéhánynál rángatód­­zást szült. És hogy a fővárosi tanítóknak színe java szintén, ellene volt, kitetszik a többi közül a­ kö­vetkezőkből. A hazai tanítóság egyik dísze és példányképe: Péterfy Sándor, budapesti igazgató tanító a „Nép­nevelők pesti egylet“-e egyik gyűlésén, midőn a tárgy napirenden volt igy nyilatkozott: „kinek vallása nincs, annak börtön az országa.“ A hit, a vallás oly idea, mely nélkül helyes nép­nevelés nem képzelhető; fődolog, lényeg ez, azért az iskolából kiküszöbölni nem szabad A „Pesti napló“ ez évi egyik számában pedig Wol­kenberg Gyula, budapesti igazgatótanító szintén til­takozik az absurditás ellen, midőn a következőket mondja: „erkölcsi alap nélkül a társdalom fönn, nem ailfiat, ezen alapot pedig az emberiség legna­gyobb része a vallástól nyeri.“ És én azt mondom: a vallás az erkölcs alapja, a vallás egy test és vér és ennélfogva va­llá­s nélkül nincs erkölcs; vallásosság nélkül nincs erkölcsös ember. „A vallás legbiztosabb támpontja a tiszta erkölcsnek olyannyi­ra, hogy azt sem Hegel-féle philosophia, sem a tet­szetős és és azért nagyon csábító materializmus rendszere sem képes pótolni...............Azon nemzet, mely mellőzni akarja a népnevelésben a vallás-er­kölcsi alapot, a szabadság ellen intéz merényletet. A nép szabadságának evangéliuma: „a tiszta szeplőt­len valláserkölcsiség.“ De tekintsünk egy kissé a külföldre, hova ugy is oly örömest kacsintgatunk. Ki tagadhatná, hogy­­az észak-német tartománybeliek minket a nevelés­ben s igy a műveltségben messze túlszárnyalunk. És még­is, mit tapasztalunk? A legujab időben mindenhol a főfigyelmet a vallástanításra fordít­ják. Oly felsőbb rendeletekkel találkozunk náluk, melyek a vallástani órákat a népiskolákban sza­porítják és e tárgy tanítására tantervet adnak és utasításokat. ***)Ha szükségességét nem éreznék, bizonyosan nem tennék ezt — Burkusországban. De a­mily szükséges ott, oly szükséges nálunk. Szeretjük utánozni a külföldet és már nem egy rész szokásukat csempészzük át hozzánk, köves­sük tehát e tekintetben is, és nem lesz okunk érte bánkódnunk. Reformáljuk a vallástanításnak ed­digi rész módszerét, de ne bántsuk a vallást, melyről egy Justus Lipsius így nyilatkozott. ..Kü­lönös vonzalomnak édes hevületével vonatom a hitnek magasztos tudománya felé; de­­mégis bi­zonyos titkos félelem int, hogy annak csak 101­ szinéről hörpögessek; mert úgy vagyok vele, mint az elefántok a folyóvizekkel, melyeknek iide partján örömest­­időznek, hanem azok medrébe lépni ,azon egyszerű oknál fogva tartózkodnak, minthogy nem igen tudnak úszni.“ Göngyölítsük ki a zászlót, melyen e szavak olvashatók:„istennel és istenben előre“ és sorakoz­zunk az emberiség és édes hazánk boldogsága érdekében! Jelszónk maradjon: vallás és erkölcs nélkül nincs nevelés. Vasasbányatelepen 1876. június hó 1­­­-én Schmidt Boldizsár, tanító. * •Sí. :jt­­ért engedtünk fennebbi cikknek, habár nem fejezi ki nézetünket a felvetett kérdésben, bizo­nyosak lévén abban, hogy­ találkozik szakértő ava­­tott toll, mely h­elyreigazitandja tévedéseit, és üd­vös eszmecsere által a tárgyat más oldalról is megvilágítván, — az elhatározás megértetéséhez hozzájáruland. — Egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy­ a vallástanitásnak kizárása a közös népiskolákból nem egyértelmű a vallástanitás tel­jes mellőzésével, hanem csak annyit jelent, hogy **) Mennyei „Nevelés és tanitástan“. ***) Lásd „Paedagogische Blätter“ (szerkeszti Kehr) ez évi 2. sz. 162 -163. lapon. Korunk egyik bűne. A tizenkilencedik század második fele a ha­ladás érdekében valóban mindent elkövet. Gőzerő­vel szeretné a múlt vétkes mulasztásait helyreírni.

Next