Pécsi Figyelő, 1876 (4. évfolyam, 25-39. szám)
1876-06-17 / 25. szám
hiditványára vonatkozó határozatok. Az elnkk ugyanis az 1875. évről vezetett árvapénztári számadás megvizsgálására kiküldött választmány jelentésének kapcsában tett azon javaslatára hozatott, mely szerint jövendőben árvapénzek csak 2 készfizető kezes jótállása melletti jelzálogos bekebelezésre adandók kölcsön, továbbá, hogy egynémely árváknak árverés alá kerülő ingatlan vagyona azon esetben, ha árverezők az első és második árverésen nem jelentkeznek, ne adassék el a becsáron aluli potom árakon, hanem vetessenek meg a rendes árral az árvatartalék alap javára. Egyhangúlag elfogadtatott, továbbá Szieberth Nándornak azon indítványa is, hogy az árvatárs kölcsönkötvények ne a városi ügyész, hanem valamelyik közjegyző előtt állíttassanak ki, s végre az árvabizottmány indítványa, hogy a gyámi jutalomra nézve a lehetőség szerint már a gyámság kezdetével egyesség kiséreltessék meg. Haksch Emil b. tag indítványa ekkép szól: „ Tekintve, hogy a vám és bankügy megoldására vonatkozó s a kormány által elfogadott elvek alapján kötendő egyezmény Magyarország jogos és mél-ányos igényeit nemcsak, hogy ki nem elégíti, de hazánk közgazdasági fejlődésére is felettébb káros, és hátrányos lenne, tekintve, hogy Pécs városa törvényhatósága egyhangú határozattal már a vámterület önállósítása és független magyar nemzeti bank felállítása mellett nyilatkozott és ez iránt a képviselőházhoz legközelebb feliratot intézett: Írjon fel ismét a város közönsége az országos képviselőházhoz, és kérje meg a törvényhozást, hogy a vám és bankügyre vonatkozólag a kormányelnök által előadott elvek alapján kötendő egyességet el ne fogadja.“ Alig hogy ezen indítvány a jegyző által felolvastatott s ellentmondás nélküli helyesléssel találkozott, be sem várva a szólásra felállott indítványozónak indokolását a kormány támogatók seregéből a tanácskozási szabályok ellenére, felszóllalt Förster és Svastics, két ellentét minden tekintetben, de abban egyezek, hogy úgy az előbbi kormányoknak mint a mostaninak feltétlen imádói. Az előbbi az érdemre nézve helyeselvén az indítvány lényegét fentartani kívánja a törvényhatóság határozatát a vámügy önállósítása és független magyar nemzeti bank felállítása iránt, de miután az indítvány helyteleníti a kormány eljárását és bizalmatlansági szavazatot foglal magában, oly módosítást tesz, „hogy írjon fel a törvényhatóság az iránt, hogy a kormány az egyezkedés további folyamában a részleteknél a haza érdekeit minden tekintetben megóvni igyekezzék.“ — Svasticsnak nem kell újjabb felirat, néki elég már, hogy törvényhatóság egyhangúlag az önálló vámterület és bank mellett felirt s noha a kormány és azt támogató pécsi vk. o. képviselő mindkettőt feladta, — mégsem akar bizalmatlanságot szavazni, hanem inkább hallgatni. Ezek után indítványozó nem veszi igénybe a közgyűlés türelmét, hogy kifejtse a helytelenített egyezkedés káros voltát, miután ezt amúgy is már politikai ellenfeleink, sőt maga a kormány is elismerte, hogy nem csak az igazságnak, de méltányos legszerényebb kívánalmainknak sem felel meg, miután ezen meggyőződésének Pécs városának törvényhatósága érintett korábbi felirataival hangos és határozott kifejezést adott, csak azt jegyzi meg, hogy ezen egyezkedés lehetlenné teszi, hogy a legszigorúbb adóbehajtási eljárás mellett is Magyarország a vállalt osztrák államadósság kamatterhének és quotának eleget tehessen, és igy egyenesen a magyar alkotmányos önállóságot végkép tönkre teszi és Ausztriávan millcatióra tör, minél fogva azok sem helyeselhetik, kik az 1867-ik évi kiegyezkedés fentartását óhajtják. Kijelenti végre, hogy indítványa nem tartalmaz egyenes bizalmatlansági szavazatot a kormány ellen, — bár részéről távol van, hogy bizalmat érezzen irányában, de a határozatot, mely az egyezkedés elveit károsnak és elvetendőknek jelenti ki, üdvösnek tartja, hogy az országgyűlés és az egyezkedő Austria a magyar hivatott közvélemény felől tévedésben ne maradjon. (Helyeslés) Főispán, hogy nyomást gyakoroljon a volt kormánypárt táborából többségben jelen volt bizottsági tagokra és tisztviselőkre, azért is szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy az indítvány mégis bizalmatlansági szavazatot tartalmaz a kormány ellen, és ajánlja részéről is a vám és bankügyben hozott és azok önállósítására irányzott határozat ismét fentartását oly felirattal, hogy a kormány igyekezzék a régletes alkudozásnál az ország érdekeit megóvni. Ezzel ki volt adva a jelszó a mamelukoknak, az indítvány mellett beható érveléssel szólt még Szieberth Nándori,.. a módosítás mellett Bubreg és Egri. Ezután Haksch Emil mint indítványozó zárszavában kijelenti, hogy a módosítás ellentmondást foglal magában, mert ha a közönség fentartja határozatát a vám és bankügy önállósítása iránt ez már magában kizárja az ellentétes egyezmény elfogadását, — de az egyezmény részleteinél már az ország érdekei melyek már a kormány által feladvák, — mégsem óvhatók, — elvben már kimondva lévén, hogy az osztrák ipar még nagyobb vádvámok által lesz terhünkre elősegítve, hogy a fogyasztási adók, melyeket Ausztriának fizetünk nem lesznek megtérítve, s hogy önálló bankunk nem lesz, — a módosítás mellett nem az országgyűlési alsóházhoz, hanem a kormányhoz intéztetnek a felirat, amit indítványa nem célzott, minthogy immár nem a kormányon, hanem az országgyűlésen áll a káros egyezmény létrejöttét akadályozni, ő nem fél attól, hogy válság idéztetnék ez által elő, de meg van győződve, hogy ha Magyarország jogait könnyelműen fel nem adja, nagyon is érdekében áll Ausztriának azokat elismerni és jogtalan, méltánytalan követeléseit fennem tartani. Főispán a felszóllalók többsége folytán mondja ki a határozatot, melynél fogva a módosított indítvány fogadtatik el. A jövő közgyűlés folyó évi augustus hó 21-én tartatik meg. Apróságok. Mintegy 10 évvel ezelőtt aznap tájban pipázhatva ültem házam előtt, midőn egy nagy sereg bucsujára, kik M.-Gyödre igyekeztek, házam előtt elvonultak, utánuk jött egy nagy kocsisor, melyből épen házam előtt egy kocsinak kereke összetörött. Mig a kereket cselédeim segítségével bognárhoz és kovácshoz elküldettem és a kocsit udvaromban elhelyeztem, addig gazdáját szívesen fogadtam szerény lakásomban. Vacsora alatt beszéd közben kérdeztem vendégemet, ki a mint látszott jómódú földmivelő vagy mesterember volt, miért járnak búcsúra ily nagy munkaidőben, miért teszik ki magukat a bőségnek, a zivatarnak és az idő visszontagságainak oly hosszú után? mire vendégem felelt: aki véres verejtékkel dolgozik egész éven át, annak olykor-olykor szórakozás is kell; — lám az urak ha nem is dolgoznak, elmennek minden évben hosszabb időre szórakozás végett valamely fürdőbe, eljárnak vadászni, névnapokra, bálokra és mindenféle mulatságokra, nekünk a mulatságok gyéren vannak osztva és azért évenként egyszer elmegyünk hosszas a szórakozásra — búcsúra. Várjon, ilyen szórakozás hány ember életébe kerül évenkint. Mult vasárnap délután egy nagy záporeső vagyis inkább egy szelíd felhőszakadás ésjégeső ütötte-verte elől-hátul olyan jövő menő hosszú búcsúüzeneteket messze minden emberi hajléktól több egy félóránál, — úgy átázva átfázva lefeküsznek ruhástól együtt valami pajtába ha a könyörület azt nekik átengedi és halálos betegséget magukkal hozva térnek haza. Tudom mily nehéz ily babonás szokásokat nemcsak kiirtani, de mérsékelni is, — mégis azt gondolom, hogy a lelkészek lendíthetnek valamit a dolgon, visszatarthatnák a bucsujárástól a betegeket, nyomorultakat, nagyon öregeket és nagyon fiatalokat,akikre leginkább az idő visszontagságai a hosszú út fáradalmai és a rendetlen élet nyomorúságai hatnak; —tehetne valamit a kormány is ez ügyben, ha nem is akar drastikus módon — a búcsújáró helyek egyszerű eltörlésével — a dolgon végképen segíteni, mégis furcsának találom, hogy — ha ájtatosság céljából is — ily nagy embertömeg minden felügyelet nélkül ilyen hosszú útra kél minden biztonság nélkül, hogy baj esetében segítséget találjon. Távol legyen tőlem itt a policiális felügyeletre gondolni, de van egy felügyelet, melyet a községek, melyeken ilyen olykor 5—3 százra menő menetek átvonulnak úgy közbiztonsági, mint közegészségi szempontból gyakorolhatnának, ha törvény által arra kötelezve lennének. De hagyjuk ezt most, mert a kormány nem ér reá ilyen csekélységekkel bíbelődni, úgy a mint rá nem ér nagyobb életbevágóbb dolgokat elintézni, mert minden igyekezetét arra kell fordítani, hogy óriási pártja valahogy szét ne máljék és a kormányt egy szép reggelen hoppon ne hagyja. Segít is neki ez üdvös törekvésében a „szabadelvű párt“ bajazzója, a híres regényíró Jókai, mit Budapest józsefvárosi választóihoz a pünkösdi ünnepekre legkegyelmesebben kibocsájtott manifestumával is tanúsított. Ott elmondja a vám- és bankügyi ügyességről, „hogy annak olyan ellenei is vannak, kik előre kiszámítják a meseszerű hasznot, melyet Magyarország az önálló vámterületből húzna, de elfelejtik meggondolni, hogy e haszonnak legnagyobb részét Magyarország fogyasztói megfizetnék.“ (Nem mondaná meg nekünk a híres regényíró, ki fizeti meg most a meseszerű kárt, melyet a közös vámterület miatt Magyarország szenved és ezután még jobban szenvedni fog? és nem gondolta meg a híres regényíró, hogy" ha mi az önálló vámterületből reánk eső hasznot megfizetnők is, hogy azért még több és nagyobb hasznunk volna, mint saját iparunk, nagyobb adóképesség stb. ? Nem gondolta kiz azt, mert neki kell a Tisza-osztrák érdekeket tüskénbokron védeni, ha törik szakad is.) Továbbá folytatja az osztrák-magyarpárti politizáló regényíró: „a magyar iparos elszegényedik, mert a fogyasztók maguk is szegények.“ (Ugyan Jókai uram nem tetszik valami új „jövő század regénye“ számára kigondolni, hogyan lehet azt a rejtvényt megoldani, hogy az elszegényedett fogyasztók, kik nem képesek saját kevés számú iparosaikat az elszegényedéstől megóvni, mégis képesek évenként 100—120 millió forintot hasznos és haszontalan iparcikkekért, szomszéd osztrákoknak adni? Nem volna-e jobb, ha e pénz az önálló vámterület mellett az országban maradna és ha drágábban fizetnénk is valamely cikket azért drágábban adhatnák el saját terményeinket gazdagabb iparosainknak és számos munkásaiknak. Továbbá így elmélkedik Jókai feneketlen államférfi a bölcsességgel: „a kis iparoson lehet és kell segíteni olcsó és könnyen elérhető hitel által.“ (Ugyan ki fogja a kis iparost ezen hitelben részesíteni, talán a Tisza-Széll féle osztrák-magyar bank? ugyan ne nevettesse ki magát a híres regényíró.) Sokat pdantaziál még a híres regényíró arról, hogy az egyesség a vámvisszatérítésre nézve kedvezően ütött ki, hogy a kormány a fogyasztási adó ügyében az osztrák kormánynrral szemben semmire sem mehetett, miért be kellett egyeznie, mert különben szakadás, hatástalan zavar, öngyilkosság és más ilyen hivatalos badar költemények következnének. Ugyan ne bolondozzék az úr, és ne ijesztgessen másokat ilyen mumusokkal, melyekbe önmaga sem hisz, mert erre nem kell egyéb, mint egy hazafias kormány, mely minderre azt mondja: „jól van igénybe vesszük törvényes jogainkat és felállítjuk az osztrák határain a vámsorompókat.“ — Hagyja ott a politikát Jókai uram, és maradjon a regényírás mellett, melynek ujabbkori ferdeségei és ízléstelenségeiért az Isten neki is megbocsásson. G. J. „Reform“ a jelszó és ezzel experimentálnak minden téren, ahova az észlelő csak tekint. Reform ott, reform itt, reform mindenütt. Attól tartunk, hogy kireformálják még az embert az „ember“ fogalomból. Az azonban más kérdés, hogy a reform megfelel-e mindenhol a hozzákötött vérmes reményeknek? De ezzel persze a „reformemberek“ szép keveset törődnek. Kigöngyölített zászlójukat magasan lobogtatják és a tömeg hódol a „korszellemnek,“ hallgat a csattanós frázisokra, a divatos beszédre, mely a divó nézeteket hirdeti. Nagyon természetes, hogy ily hatalmas ár ellenében a népiskola sem marad érintetlenül. Távol tőlünk, hogy mi minden reformnak ellene volnánk, sőt ellenkezőleg: üdvözöljük az üdvös reformokat, melyek kivárvák a népiskola által nemzetünket a cultur államok sorába emelni; de az ellen, hogy nyolcszázados múltját tagadta, az új eszmékhez (koreszmék) kötött vérmes reményekről meg sem győződve, csupán az utánzási hajlamoknak engedve az árral uszszék az enyészet örvénye felé, annak ellene vagyunk, és kell, hogy minden jó hazafi, minden nevelés barát, te leginkább a hivatottak, a tanítók minden erejökből ellene legyenek. A népiskola haladjon, hiszen ezt nemzetünk fölállása érdekében követelnünk kell, mert jól mondja Lubrich „Nevelés tudomány“ című művében: „ezer év előtt elég erős volt a nemzet acél éllel új hazát alapítani; de hogy ezt egy második évezredre biztosítsa, a szellem fegyveréhez, az erkölcsi hatalomhoz kell nyúlnia;“ de e haladás józan, meggondolt és biztos legyen. — A természetben nincs ugrás; minden a legszigorúbb egymásutánt követi; az ember pedig a természetnek egy része, a természetnek koronája, kell tehát, hogy ennek neveltetése érdekében a nép verejtéke által föntartott népiskola is ez általános és megdönthetően igazság és szabály alá helyeztessék, és semminemű körülmények között kivételt ne képezzen. Az ellenkezőt józan észszel senki sem kívánhatja. És mit tapasztalunk e tekintetben ? Mióta a tevékeny „Aradvidéki tanítóegylet“ a jelszót adta, egyleti gyűlésén a népiskolai vallástanítás kérdését tárgyalta és azon megállapodásra jutott, miszerint a vallástanításnak a népiskolából való kiküszöbölése érdekében a közoktatási ministériumhoz emlékiratot terjesztősd, azóta mindenfelé hangzik: „ki a vallással a népiskolából“! így lármázzák tele a magukat modern paedagogoknak ismertetni óhajtó reformtanítók anélkül, hogy tekintetbe vennék a nép szükségleteit, a szülőknek culturális képzettségi fokát. — De ma már divattá lett a „reform,m ergo hódolnak neki — vakon. Nem — bűne ez korunknak? Meggondolták-e következményeit? Számot vetettek-e önmagukban, hogy mit akarnak az emberből csinálni s mily alapokon, minő társadalmat kívánnak a réginek helyébe tenni ? Nem egyszer van alkalmunk a divathősöknek ostoroztatását olvasnunk, és valljuk meg, sokszor a legnagyobb gyengédtelenséggel és kíméletlenséggel támadják meg szépnemünket az utánzásra nagyon hajló gyengéikért. Nem akarjuk magunkat e tekintetben szépeinknek védőivé föltolnunk, de anyanyit igenis bátorkodunk kérdezni: valljon melyik divat veszedelmesebb azókövetkezményeiben, az-e, melyet hölgyeink, vagy mértét e modern férfiak utánoznak? Mi határozottan kárhoztatjuk mindkettőt, de ha két rész közül szabad választanunk, úgy a kisebbiket kérjük és ez hölgyeink luxus divata. Már említek, hogy beismerjük a reformoknak és a haladásnak szükségességét, mert aki nem halad, az elmarad és a fejlődés az egészséges organismusra enged következtetni. Azonban határozottan kell kárhoztanunk azon törekvést, mely szerint minden megtámadtatik a köztudatban, mit elmúlt idők emlékezet óta szentnek tartottak s igaznak hittek, amire építették a családot, az egyházak és az államok intézményeit: az istenben való hit és a vallás szentesítette erkölcstan.*) Vallásosság és erkölcsösség a nyilvános jólétnek elengedhetlen támaszai. Az nem hazafi, ki az emberi boldogságnak ezen erős oszlopait aláaknázza — mondja Washington. És mit akarnak most, midőn a vallástanítást a népiskolából ki akarják küszöbölni? Feleljenek ők, ha tudnak. Lelki szegénységre mutat tehát, midőn tanítóegyletekben azon törik eszüket, hogy a vallástanítást kiküszöböljék a népiskolából. Oly experimentum volna ez a reform terén, mely kegyetlenül megboszulná magát következményeiben. Azután nem tudják-e ezen modern paedagogok, hogy korcsmáros nélkül számolnak és hogy ezen intenziójuk által a szülők, az állam és az egyház jogaiba avatkoznak és hogy a paedagogia ellen vétenek ? Ugyan hány szülő találkoznék sz.István utódai között, ki hajlandó volna legdrágább kincsét az isten iránti szeretettől megfosztottan neveltetni? Jól tudja azt minden szülő, hogy „a kedély az életnek soknemű magyarázhatlan s nehéz viszonyaiban istenéhez fordul s az erkölcsi érzés alig talál más forrást érzelmeinek megmagyarázására, cselekedeteinek szentesítésére, mint az isteni eszmét.“ Ama tudat pedig, hogy az ember is, mint minden a nagy természetben a változat üdére nyomása alatt nyög, hogy mint parány a nagy világban — egyszer eltűnik mind azon lelki erőkkel, melyek saját magán túlterjeszkedtek, melyekkel a természet titkaiba avatkozott, melyekkel a kedélyi élet igényeit s az erkölcsöt sértette: eme tudat bizony már sok tudóst, ki istenét megvetette a test felbomlásának elközeledtekor istent hivővé és vallásossá tett. Ki lehetne tehát oly kegyetlen irigy kézzel avagy észszel amaz égi szikrát az ifjúság kebeléből kitépni, mely akkor is világit, midőn minden setét, mely akkor is vigasztal, midőn mindenki elhagy, mely akkor is bátorít, midőn a kasza fegyverével kell megküzdeni. Ilogja az állam, a társadalom existályon éltető elvre van szükség és eme elv a vallásosságban találja alapját. Az állam tehát, ha saját vesztét nem akarja siettetni, nem engedheti meg, hogy a jövő *) „Figyelő“ irodalmi, szépművészeti és kritikai hetilap VI. évf. 17. sz. reménye a vallásos neveléstől, mely mindennek alapja, megfosztassék. — Az egyházak, mint a nevelésnek tényezői hivatásuknál fogva kötelesség mulasztást követnének el, ha ama isteni küldetésükkel egybekapcsolt jogaikat nem védenék s az ifjúságnak vallás- erkölcsös nevelése érdekében minden befolyásukat nem érvényesítenék. Az egyházaknak tudniok kell, miszerint annak, kinek vallása nincs, istene sincs, és a kinek istene nincs semmije sincs. Egy a tanítóság előtt kellemes hangzású nevű s elismert paedagog a nemrégiben még ezeket írta: „Az ember vallásosság nélkül az, ami a növény virág nélkül, ami a föld nap nélkül. Vallás nélkül nincs igazság, nincs szabadság, nincs emberszeretet. A vallás igazságai az emberi szellem központja s ez emel a központok központjához, az istenhez.“ (Madzsar I. „Székely Tanügyiben 1875.) De azt mondok még, miszerint e modern paedagogok a paedagogia ellen is vétenek, melynek fölavatott apostolainak vallják magukat. Eme állításunk igazsága mellett szólnak már az elmondottak s igy bővebb magyarázatra sem szorul; mindazonáltal nem hallgathatjuk el még a következőket. A nevelésnek feladata az egész embert nevelni, minden tehetségeit fejleszteni. A lélek tehetségei közt pedig a kedélyt is foglal helyet, melyet leginkább a vallástanitás által fejleszthetünk hetesen úgy, hogy az akarattal párosulva az igazi szép jellemet adja. Jellemre pedig — ha valaha — manap nagy szükség van. „A vallástanitásnak tárgya maga az isten és az embernek az istenhez való viszonya s e viszonyából felmerülő létfeladata.“**) Mindezekből fényesen kiviláglik a vallástanitásnak szükségessége és magasztossága és épen azért korunk egyik fő bűnének nevezzük, hogy tanítók az alapot, melyen maguk állnak, elvetik, hogy a vallástanítást a népiskolából kiszorítani óhajtják. Óhajtják!!! Szerencsére s hazánk tanítóinak dicséretére legyen mondva, a csattanós jelszó, a divatos beszéd érintetlenül hagyta meg a nagy többséget. És ezt mi tájékozásul a t. közönség érdekében kötelességünknek tartjuk a nyilvánosságra hozni, és a bekövetkezhető veszélyre jó előre figyelmeztetni. Mindeddig csak három egylet harcol az eszme mellett, az indítványozó, egy erdélyi és a „Népnevelők pesti egylete.“ A „pécsi tanítóegylet“ elég józan volt e tárgyat a napirendről törölni,, ami azonban egynéhánynál rángatódzást szült. És hogy a fővárosi tanítóknak színe java szintén, ellene volt, kitetszik a többi közül a következőkből. A hazai tanítóság egyik dísze és példányképe: Péterfy Sándor, budapesti igazgató tanító a „Népnevelők pesti egylet“-e egyik gyűlésén, midőn a tárgy napirenden volt igy nyilatkozott: „kinek vallása nincs, annak börtön az országa.“ A hit, a vallás oly idea, mely nélkül helyes népnevelés nem képzelhető; fődolog, lényeg ez, azért az iskolából kiküszöbölni nem szabad A „Pesti napló“ ez évi egyik számában pedig Wolkenberg Gyula, budapesti igazgatótanító szintén tiltakozik az absurditás ellen, midőn a következőket mondja: „erkölcsi alap nélkül a társdalom fönn, nem ailfiat, ezen alapot pedig az emberiség legnagyobb része a vallástól nyeri.“ És én azt mondom: a vallás az erkölcs alapja, a vallás egy test és vér és ennélfogva vallás nélkül nincs erkölcs; vallásosság nélkül nincs erkölcsös ember. „A vallás legbiztosabb támpontja a tiszta erkölcsnek olyannyira, hogy azt sem Hegel-féle philosophia, sem a tetszetős és és azért nagyon csábító materializmus rendszere sem képes pótolni...............Azon nemzet, mely mellőzni akarja a népnevelésben a vallás-erkölcsi alapot, a szabadság ellen intéz merényletet. A nép szabadságának evangéliuma: „a tiszta szeplőtlen valláserkölcsiség.“ De tekintsünk egy kissé a külföldre, hova ugy is oly örömest kacsintgatunk. Ki tagadhatná, hogyaz észak-német tartománybeliek minket a nevelésben s igy a műveltségben messze túlszárnyalunk. És mégis, mit tapasztalunk? A legujab időben mindenhol a főfigyelmet a vallástanításra fordítják. Oly felsőbb rendeletekkel találkozunk náluk, melyek a vallástani órákat a népiskolákban szaporítják és e tárgy tanítására tantervet adnak és utasításokat. ***)Ha szükségességét nem éreznék, bizonyosan nem tennék ezt — Burkusországban. De amily szükséges ott, oly szükséges nálunk. Szeretjük utánozni a külföldet és már nem egy rész szokásukat csempészzük át hozzánk, kövessük tehát e tekintetben is, és nem lesz okunk érte bánkódnunk. Reformáljuk a vallástanításnak eddigi rész módszerét, de ne bántsuk a vallást, melyről egy Justus Lipsius így nyilatkozott. ..Különös vonzalomnak édes hevületével vonatom a hitnek magasztos tudománya felé; demégis bizonyos titkos félelem int, hogy annak csak 101 szinéről hörpögessek; mert úgy vagyok vele, mint az elefántok a folyóvizekkel, melyeknek iide partján örömestidőznek, hanem azok medrébe lépni ,azon egyszerű oknál fogva tartózkodnak, minthogy nem igen tudnak úszni.“ Göngyölítsük ki a zászlót, melyen e szavak olvashatók:„istennel és istenben előre“ és sorakozzunk az emberiség és édes hazánk boldogsága érdekében! Jelszónk maradjon: vallás és erkölcs nélkül nincs nevelés. Vasasbányatelepen 1876. június hó 1-én Schmidt Boldizsár, tanító. * •Sí. :jtért engedtünk fennebbi cikknek, habár nem fejezi ki nézetünket a felvetett kérdésben, bizonyosak lévén abban, hogy találkozik szakértő avatott toll, mely helyreigazitandja tévedéseit, és üdvös eszmecsere által a tárgyat más oldalról is megvilágítván, — az elhatározás megértetéséhez hozzájáruland. — Egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy a vallástanitásnak kizárása a közös népiskolákból nem egyértelmű a vallástanitás teljes mellőzésével, hanem csak annyit jelent, hogy **) Mennyei „Nevelés és tanitástan“. ***) Lásd „Paedagogische Blätter“ (szerkeszti Kehr) ez évi 2. sz. 162 -163. lapon. Korunk egyik bűne. A tizenkilencedik század második fele a haladás érdekében valóban mindent elkövet. Gőzerővel szeretné a múlt vétkes mulasztásait helyreírni.