Pécsi Figyelő, 1883 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1883-06-30 / 26. szám

20­­13s. & z­d­m.a vfblyetKG.­Pécs, 1888. junius 80-án. * Előfizetési díj: ' Puntio TiSJ Pécsett házhoz küldve: ■ j! till tfn 5 frt, félévre 2 fit 50 kr. |) .1 * jegjfd évre 1 frt 25 tr. * i, e gyes szám 10 kr. ■ . Kepjelenik o­iaden szombaton j ! saves számok kaphatók Weidinger N. \ 1 ''könyvkor. (Széchényi-tér.) | Hirdetések ára: í Egy öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., 2 % 10-szerért 4 kr .fizetendő.—Minden #­­ hirdetés után 30 kr. bélyegdij fize­­­­tendő. A nyilt tér 1 petit sora 10 kr.­­ ] A hirdetési dij előre fizetendő.­­ az-----------------------------------------------1 Szerkesztői iroda: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet. Kéziratok vissza nem küldetnek. A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni h­elyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. ----------------------------------------------ts Kiadó­hivatali­­ Böhm C. F. ügynöki irodájában. I Ferencziek templomának átellenében. «------------------------------------------—* Vízvezetéki tervezetünk. Főbb pontjaiban ismertettük már azon ajánlatot és tervet, melyet Schvarcz báró adott át a város közön­ségének a létesítendő vízvezetékre nézve. A technikai bírálat nem a mi szakismeretünk körébe vág, az ajánlat elfogadhatóságát sem ítélhetjük meg részint részletes költségvetés hiányá­ban, részint mert az utóbbit is csak építészeti szakértő bírálhatja meg a helyi körülmények és árak figyelembe vételével. Mi csak arról szólhatunk, valljon a tervezett vízvezetéki mű kielégíti-e a város szükségletét és jogos igényeit, azután pedig, valljon az ajánlkozó oly megbízható c­ég­e, kire a technikai ismeretekkel nem biró városi közön­ség a város érdekeinek lelkiismeretes számbavételével rábízhatja a létesítést és maga az ajánlat mily hiányokban szenved. M­ost csak az elsőre szorítkozunk, a másikra nézve még megjön az al­kalom nyilatkozhatni. Tartózkodás nélkül ki kell jelen­tenünk, hogy a tervezet semmikép sem elégíti ki legszerényebb igénye­inket sem. Vízvezetéket létesíteni városunk­ban a­nélkül, hogy egyúttal a beve­zetett víznek felhasználása utáni föld­alatti elfolyásáról gondoskodva le­gyen, beláthatlan bajokba és költsé­gekbe sodorná az amúgy is adó-túl­terhelt házbirtokosokat és a közönség pénztárát. A jelenlegi igen szerény vízveze­ték tudjuk, hogy fagyos télen ezerekre menő jégvágási és elhordatási költsé­get okoz, a mennyire lenne ezen költség fokozva akkor, ha az egész forrás tartalma bevezettetik a városba és itt kiömlik, ez könnyen belátható, noha a kiszámítás nem oly könnyű. Nyáron ezen víztöbblet állandóvá tenné a víztócsákat utczáink azon helyein, hol nincs a kellő eset lefoly­­tatására, megszaporítaná másutt is a tényezőt, mely megköti a szélhordta port és állandósítja ezzel a sarat, mely jó szélességben ellepi az utczai vízfolyásokat s rongálja az amúgy is gyarló és kezdetleges kövezetét. A házak talán belül tisztábbak, az utczák annál rondábbak lennének. H­a a város vagyonát nem akarjuk elhibázott munkálatokban elfecsérelni, akkor létesítsünk oly művet, mely egészen megfelel a kor és közegész­­ségügy kívánalmainak, gondoskod­junk egyúttal arról, hogy a vízlefo­lyás földalatt biztosítva legyen. Az együttes munkánál a kövezet felszaggatás, földkiemelés, csőfektetés és helyreigazítás költségei megkímél­­hetők, nem szenvedvén kétséget az, hogy az egyoldalú vízvezetés létesí­tése után pár évi tapasztalat kénysze­­ríteni fogná a közönséget az elvezetés­ről is gondoskodni , akkor pedig fennebbi költséges munkákat újra kell megtenni. A­zonban nagyon elhibázottan ha­tározna a közönség akkor is, ha a víz­bevezetés és levezetéssel egyúttal nem intézkednek a házak pőczegödreinek tisztítására nézve. Az eddigi tisztítási gyakorlat sze­rint ez a háztulajdonosoknak nagyon érzékeny kiadást okoz és ez szintén hozzájárul a nagy adó és fentartási költségekhez, a­mik a magas bérek mellett is oly nagyon leszállítják a ház jövedelmét, hogy méltó panaszokra ok adatik, hogy nagyon gátolja a város kiépülését, csinosbulását. A nagyobb házak tulajdonosai szívesen fizetnének bizonyos évi járu­lékot azért, hogy a pőczegödrök tar­talma föld alatt elvezetve kitávolittas­­sék és ezen járulék igazságosan a ház lakóinak száma szerint kivetve sokkal kissebb lenne, mint mennyit most a gyepmesternek kell fizetni oly mun­káért, melyre csak nagy fizetés mellett akad vállalkozó, e mellett pedig az összegyűlt tartalom éveken át rontja küzhödt kigőzölgéseivel a levegőt. Lapunk múlt heti számában köz­lött, a vízvezetékről szóló czikk írója a Liernus-féle rendszert említi, a­mi e tárgyban nem rég írt czikkünkben nem ezt, hanem Berber-rendszer sze­rinti légszivattyúzást értettük és ezt egyúttal lapunk jövő számában a „Gaz­dasági mérnök“ czimű szaklap után ismertetjük. TÁR MI. TITKOS KÉRDÉS. Szeretett, vagy — nem szeretett ? ’Kérdezgetem, önmagamtól . . . Kérdezgetem, de hidha, szivem, lelkem hallgat, nem szól. Kivánszorgok a kis kertre, Megkérdezem az akáczfát: ’Óh ez szegény, mintha tudná: csúsan rázza sötét lombját. Megkérdezem a szellőt is, ’Vájjon ez mit válaszol majd ? But előlem, mintha űzném, piztán csak sír s egyre sóhajt. 3.Megkérdezem virágimat, ’Ól­ szóljatok, mit tudtok ti? 33ólingatnak, harmatoznak, szemeiktöl köny­omol ki. Szeretett, vagy — nem szeretett? Ki mondja meg, óh Istenem ?! Úgy jajdulok fel az égre .... % a visszhang felel, hogy: nem! Várady Ferencz. Tragikomédia. Egy Maeczenás feljegyzései. — (Folytatói ég vége.) sat caúfolódni, de hát különb ol yr­ az.cz°t nem teremthettek még az V­At°^Tre ^en0k sem, mint a Fehér úré orr TMeje laPitott, IU*nt valami madárfej, v­íz * * S 6^y részt merészen előre nyúló, a ,n zseniálisan félre ütve és egyúttal fölfelé fordítva,­­ széles száj, a bib^nek mos°lya vigyorgás, apró szemek, arcz, megkoronázva lángpiros kell — gyér szakál és bajusz. Az arcz kifejezése rendesen kissé ostobácska ugyan, de képes mindenféle árnyalat föl­vételére. Megbecsülhetetlen anyag egy arcztanulmányozóra! Most épen sentimentális ábránd ta­nyázik torz vonásain. Hephaistosra !­oz sok egy embernek, hogy komolyan végig nézze! Már már ki akart törni belőlem a vidámság, akárhogy fojtogattam, mikor szerencsére megérkeztünk a túlpartra. Ki­szálltunk a hegy tövében, s mindjárt neki­vágtunk merészen a komor béresnek és mindenféle furcsa nevű és gyanús színe­zetű utczákon keresztül törtünk az orom felé. Fiatal emberem még mindig ábrán­dos és szerelmes hangulatban volt. Ha egy-egy ablakból leányfejet látott kikan­dikálni, (s azt láthatott akárhányat), — kalandvágy fogta el, megállt, epedezett; — megszerezte nekem azt a gyönyörűséget, hogy lássam őt ismét avval a szentimentális arczc­al, a­mely az imént megnevettetett. — Egyszer csak csinos fiatal leány suhant el mellettünk, egy mosolyt és egy jelentős pillantást vetve Fehér Barnára, eltűnt egy közeli „kávémérés“ ajtajában. Fehér barna nem birt magával: — Látta ön e mosolyt? Látta és nem olvad! Ön jéghegy, de nekem van szívem ! Ka­landot, kalandot kívánok! Jön? Nem jön? Én megyek - e utána! — Hogyan uram, igy áll ön érzelem dolgában: az imént Zöldi Piroska, 5 percz­­c­el később egy ismeretlen nimfa!? Men­jen tehát könnyelmű fiatal ember, de nyomban utálöri önt a Nemezis! — Hogy-hogy uram, a Nemezis ? — Szerencsétlen! ha elvárunk , ki fizeti ön helyett a propellert? Örökre itt reked ön Budán! S ugyan eressze meg a fantáziáját, Fehér Barna uram, mi lesz akkor szegény Zöldi Piroskából? Bizonyo­san a sirba hervad ön utáni bánatában, s még azt sem fogja megtudni, mely sors­harag rabolta el tőle kedvesét! — A sirba hervad bánatában ! — mo­tyogja megsemmisültem — Igaza van! Ön jó szellemem! Vezessen! Követem egész a c­itadelláig . .. nem, egész a halálig!... S a lelkesedés könyüi csillogtak szemében, annyira megeresztette a fantáziáját. Mentünk tehát, egyelőre csak a cita­delláig. Míg lent a zárt falak közt csendes volt az idő, fennt az ormon metsző széllel kellett küzdenü­nk. Fehér ur fogai vaczog­­tak, mert mint a féle fiatal tehetség, felső kabátját sietett az első verőfényes napon nevelőbe adni. — Utunkban ezután semmi nevezetes nem történt, ha csak az nem, hogy Fehér ur kalapja majdnem szent Gellért sorsára jutott. A kíméletlen szél leragadta Barna úr fejéről s vitte a me­redek széle felé. A gazda már szinte bele­nyugodott, hogy gondolatainak födözője immár a Duna halai közt fogja tölteni végnapjait,­­ hanem a hegyoldal fiatal fenyőültetvényei nem nyugodtak bele: el­fogták a szökevény kalapot, a­mely persze, rögtön visszahelyeztetett előbbi magas ál­lásába. Ezen aprólékos veszedelmek közben elértük az ormot. Pompás kilátás nyílt meg előttünk. A testvérfőváros középen a fönséges folyammal, a­melyet nyílsebesen szeldelnek a hajók. De ennek a részletes leírása a Fehér úr munkája lesz. Meg is kérdeztem tőle mindjárt, várjon ad-e ez neki inspirácziót ? — Ön jó szellemem! — szavalta pathoszszal, már a mennyiben a foga va­­czogása engedte. És csakugyan mintha inspirálva lett volna és mintha megbánta volna pillanatra hűtlenségét Piroskája iránt, — a cittadellától a propellerig mindig lyrá­­zott, mindig Piroskáról ábrándozott. Saj­nálni kezdtem a szegény leányt, a­kinek mindezt valószínűleg sokszor meg kellett, és meg kell még hallgatnia. De nem kellett már többet! Máskép volt megírva a sors könyvében. Ez a szé­pen indult nap, majd szomorú véget ért. A tragédia szánandó hőse Barna volt. Ez a tragédia oly gyorsan és váratlanul ment végbe, mint valami villámos nyári vihar. A villámja Barnát sújtotta le. Mikor leértünk a propellerhez, az már induló­félben volt, s így mikor nagy si­etve beléptünk a hajószobába, az már tele volt utasokkal. Egy fiatal ember és egy csinos ifjú leány ültek egymás mellett, bizalmas közel­ségben, amit egyébiránt menthet az utasok nagy száma, a hely szűke. Hanem azt már nem lehetett az utasok nagy számából magyarázni, hogy ifjú és leány, kéz a­­rézben, oly mélyen néztek egymás sze­mébe, olyan közel hajoltak egymáshoz, olyan édesen suttogtak valamiről, a­mit egy harmadiknak nem szabad tudni. Pedig az a harmadik ép e pillanatban lépett be a hajószobába és egy ránézésre kitalálta, hogy miről beszélnek. Mert az a harmadik senki más: Fehér Barna ur volt .... A­mint belépett, sóbálványnyá meredt ijed­tében attól a mit látott. — Mi baj Fehér ur? — Ott, ott . . . Piroska, a hűtlen , sóhajtó fennhangon. A leány felriadt nevének hallatára, egy gyors pillantással felismerte a hely­zetet, s az adott viszonyok közt legjobb­nak látta egy éles sikoltással lovagja kar­jai közé ájulni. Az ifjú­ hős nem tudta hamarjában mit tegyen, ápolja e a kedvest, vagy magyarázatot kérjen a lovagiatlan belépőtől. Tűnődésének Fehér B. sietett véget vetni. Elszántan oda lépett hozzá: „Tudja meg uram, ez a kisasszony az én quasi jegyesem volt; — önt nem vádol­hatom, talán nem is tudott róla; — de amint megcsalt engem e leány, úgy fogja megcsalni önt is. Ha beteljesedik, em­lékezzék reám!“ S a­mily elszántan oda lépett, és oly elszánt léptekkel el­hagyta a hajószobát. Követtem ki a fedélzetre. Soha még ilyen szánandó alakot, mint ő e pillanat­ban! Mereven belebámult a Dunába, sze­meiben könyek gyülekeztek, —­ nagyon szerencsétlennek érezte magát. De hirtelen erőt vett fájdalmán, kitörölte szemeiből a könyvt, — hozzám fordult. Külföldi szemle. A török-albán ügyben annak daczára, hogy török forrásokból folyvást a közel kibékülést hangoztatják a lapok, ez eddig sem jött létre, de igen egy albán felirat, mely az osztrák-magyar uralkodóhoz in­tézve kéri az okkupácziót és bekeblezést Ausztria-Magyarországba. — Az oláh kor­mány egy belga tábornokot fogott, ki a helyszínen elkészítse azon erőditvények terveit, melyek Magyarország határain eme­lendők s mikből annak idején elfoglalják az erdélyi és bánáti részeket, hogy nagy Oláhországhoz csatolják. — Pétervárról pe­dig azt jelentik, hogy Szedniczében egy utazót fogtak el, kiről kiderült, hogy az osztrák táborkar tisztje és Nagy-nak hiv­­ják. Több a legfontosabb orosz erődöket ábrázoló térképet találtak nála, a foglyot Varsóba vitték. — Alig adhatunk hitelt e hírnek, mert az osztrák katonai igazgatás Oroszország irányában sokkal legálisabb, semhogy az oroszlengyel területen kém­kedjék.­­ Egyiptom Damiette nevű ki­kötőjében az ázsiai kolera dühöng, az angolok nem tartják meg a nemzetközi vesztegzári szabályokat kapzsiságból, ne­hogy sokat jövedelmező kereskedésük meg- BjivavtavaeU. A por­osz országgyűlés Uz egyházügyi törvényjavaslatot elfogadta a katholikus egyházra kedvezőbb módosí­tásokkal. Mohács, 1883. j­un. 24. Tekintetes Szerkesztő Ur! Nyakunkon az ellenség. Alig szaba­dultunk meg az egyik veszedelemtől, már a másiktól kell rettegnünk. A gondat­lanság által szenvedett kárt még ki sem heverte a szegény nép, most újabbtól kell rettegnie. Hasztalan minden imádkozás, úgy látszik a jó ég csapásai szakadatlanul . S sújtanak bennünket, szegény mohácsiakat. Pedig e csapások nagy részét elháríthatnék fejünk felől, ha türelmesebbek nem vol­nánk az emberek hanyagságával szemben, mint a jó Isten intézkedéseinek botor elbírálásában. A gondviselés észt adott az ember­nek, hogy azt a maga és embertársai javára használja, de sokan az ellenkezőt teszik. A közügy háttérbe szorul az ön­érdek, az önhaszonlesés mindent felforgató szennyes fegyvereitől. A nép javára ígérni mindent, nem tenni semmit: ez az elv uralkodik nálunk. Ilyen elhagyatott város nincs a continensen mint Mohács.* A sze­mély és vagyonbiztonság a lehető legrosz­­szabb lábon áll. A közegészségügy hátrá­nyára utczáink feneketlen sártengere példa­beszéddé vált. A Duna árja nyolc­ év óta rendesen elborítja szigeti földeinket, a lancsuki vadvíz réteinket. Belátja min­denki, hogy a védtöltések kiépítése szük­séges ; határoznak is a tanács bölcs tagjai, hogy így, meg úgy kell tenni, de az üdvös határozatok szépen ott maradnak a türelmes papiroson. Arra aztán nincs többé gondja senkinek: vájjon a hivatalos személyek fenn és alant teljesítették-e a reájuk bízottakat. Nálunk megszámoltatni nem szoktak senkit. A mi községünkben hivataloskodni igazán irigylésre méltó álla­pot , mert­­habár felelősséggel tartozik is minden egyes a saját hivatali körébe vágó ügyek lelkiismeretes elintézéséért a tör­vények értelmében felelősségre, számadásra nincs a ki vonja­­ őket. Nem új dolog az nálunk, hogy a községi bíró három évi hivataloskodása alatt nem számol be, az utána következő követi a példát : a kép­viselőtestületnek nincs annyi bizottsága, hogy az ilyen mulasztásokért illetékes helyen panaszt tegyen. De hagyjuk ezt. . lássunk a sok rész közül egyet, a mi ezreknek vérkönyvt sajtol azomóból. A téli árviz lefolyása után elhatározta­­ a képviselőtestület — még pedig a mi­­ nálunk a ritkaságok közé tartozik, egy­­­­hangúlag, — hogy úgy a város mentében,­­ mint a szigeti oldalon a megrongált véd­­­­töltések haladéktalanul kijavíttassanak s megerősittessenek; s ennek teljesítésével a községi biró megbizatott s egészen szabad s kéz engedtetett neki legjobb belátása szerint végeztetni e munkálatot, melynek­­ jóságától függ a szigeti 8 révi birtokosok­­­­nak anyagi existencziájuk. * Dehogy nincs, sajnos, hogy legtöbb helyi­­ úgy van. Szerk. A képviselőtestületnek ezen bölcs ha­tározatát örömmel üdvözöltük s reméltünk a legjobbra. Meg is kezdődött a nagy hajsza , a mérnök urak itt is, ott is mér­tek, czövekeltek fáradságuk dija is utal­ványoztatok, vájjon megkapták-e azt nem tudom, mert a mi pénztárunk többnyire üres. Nem is csoda, mert a sok felesleges kiadás felemészti a Dárius kincsét is. A biró maga is után mérte dicséretes fárad­sággal a szigeti megrongált töltéseket s meg is csináltatta. Ez eddig mind jól van, de aztán nem is mentek tovább. Midőn a Duna nem fért meg medré­ben s elkezdte hullámaival nyaldosni a védtöltést, figyelmeztetve volt a biró a Dunával összeköttetésben lévő fokok — Ujfok és Karasicza­­— eltöltetésére; de hasztalan volt minden kérés, Pató Pállal igy felelt: „Ráérünk arra még.“ S mi volt oka ennek ? Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, a­mit a szegény, annyi kárt vallott fennhangon kiabál, mert a halá­szatot bérlő érdeke úgy kívánja, hogy a Dunával összeköttetésben lévő fokok nagy vízzel nyitva, apadás esetén elzárva le­gyenek. Igen, egy ember kedvéért, helye­sebben hasznáért a szigeti birtokosok ki­­számithatlan kárt szenvednek, mert a fokokról habár lassan, de a sziget meg­telik vizzel és halakkal, melyek a kuko­­ricza gyenge szárán vígan legelésznek, meg is keverednek, ezeknek ára a bérlő zsebébe a szegény földbirtokos osztály véres verejtéke pedig viz alá merül. Ezen felül a folyvást szaporodó mindenféle adó miatt őseitől örökölt csekély vagyonkája is elpusztul. És ezen abnormis állapot nyolcz év óta tart . . . s a nép? . . é, ez a szegény nép nagyon türelmes. Jogos panaszára senki nem hallgat, sérelmeit senki nem orvosolja, sőt ha akad egy-egy bátrabb közöttük, ki a létező bajok meg­szüntetését kérni merészkedik, az illetéken személyek, E« l..jax, — megfeledkezve a hivatalos helyiség szent­ségéről — úgy ledorongolják szóval . . szerencse, hogy a botozás tiltva van, — hogy bizony Isten elmegy a kedve az interpellálónak minden további sürgetéstől s­érül, ha ép bőrrel menekülhet a haragos tekintet elöl.. Nálunk a jelszó: sokat beszélni, keveset tenni.“ De hogy igazságos legyek, meg kell említenem, hogy mikor a Duna árja fékez­­hetlen erővel rohant be az Ujfokon és Karasiczán szigetünkbe, akkor a mi jó biránk megpróbálkozott a veszélyes ellen­ség útjába gátat vetni s e közben a fö­— Jó uram, holnap visszakapja a 14 krajczárt, a propeller díjat és a többit is, a mivel tartozom! . . . . Atkozott egy kirándulás volt ez! — teszi hozzá sóhajtva. — Bizony — feleltem én — tárczá­­hoz keresett ön inspirácziót és tragédiát talált! Keserű mosoly vonult el arczán, de hirtelen, mintegy eszmétől megkapatva, megragadta kezemet: — Uram, ön jó szellemem! Egy esz­mét ad nekem, és evvel visszaránt a két­ségbeesés útjáról! Tragédia 1 100 arany! És ez nekem eddig nem jutott eszembe! Uram ön híres emberré tesz engemet! Mintha már kezemben lenne a 100 arany! Ma este megírok egy felvonást, holnap a másikat .... Erre már lehetetlen volt megtartani komolyságomat. Kitört belőlem az egész után összegyülemlett jó kedv kamatostól. Fehér barna megütközve tekintett reám: — Miért nevet ön? — Az jutott eszembe, hogy ön majd csak abból a 100 aranyból fizesse ki a propellerdíjat és a többit. Fehér B. nem talált ezen semmit ne­vetni valót. — — — — De a­mint mindennek, úgy ennek az élvezetes délutánnak is vége szakadt. A propeller kikötött, kiszálltunk, kiszállt Piroska is, halványan, remegve, uj kedvese karján. De fölösleges volt remegése, Barna úr egészen megfeledkezett arról, hogy ő is a világon van. Barna úr az uj eszmé­vel volt elfoglalva egészen ; én voltam az áldozat, a­kinek elbeszélte nyomban terve részleteit. Závári. Utazásom Közép-Afrikában. (Irta Stanley H. M. Jogosított magyar kiadás. Két kötet 163 fametszettel és az utazás átnézeti térképé­vel. Budapest, Révai testvérek kiadása 1883.) Livingstone, az afrika-utazók egyik legkiválóbb alakja, nem oldhatta meg a nagy feladatot, melyet maga elé tűzött.

Next