Pécsi Figyelő, 1890. október-december (18. évfolyam, 66/79-92/105. szám)

1890-11-08 / 77. (90.) szám

, mindenesetre az ügy érdekében nyilvání­tott vélemények által magát elkedvetleníteni — s a fölemelt zászlót kezeiből kihullani ne engedje, hanem azt az ügy iránt érdek­lődőt támogatásával mindaddig lobogtassa, mig diadalra nem vezette. Ifj. Kiss József: A hozomány. Válasz L.r.-nek. Nem­ tudom, nem is sejtem, ki az írója a minap e lapban hasonló czím alatt megjelent vezérczikknek, még­sem állhatom meg, hogy vele szemben a saját szerény véleményemet ne koc­káztassam, e sokfélekép fölfogott, sokat meghányt vetett tárgyat illetőleg. Bizonyos vagyok benne, hogy sokan lesz­nek, kik nem értenek egyet velem; kevesen, különösen a házasulandó férfi nemből, kik mel­lettem a sorompóba állanak , véleményemet mégis bátran kimondom, mert szent meggyőződésem az. Kezdjük mindjárt az első ponton, melyben czikkíró szerint a rövidebbet húzza még akkor is az a férfi, ki 1200 frtnyi jövedelemmel bir, ha egy 10,000 frt hozománynyal biró nőt vesz el, mivel előbb ő maga élvezte az egész 1200 frtot, míg a 10,000 frt hozomány kamataival megszaporított összjövedelmet, 1700 frtot, többen fogyasztják. Ez mindenesetre áll, ha czikkiró a felesé­get nem tekinti egyébnek, mint egy elvállalt új kiadási tételnek. — Igen, többen fogyasztanak, de elhiheti czikkiró, hogy egy takarékos, szor­galmas és egyszerű feleség kevesebb kiadást okoz férjének, mint a­mennyit az egymaga a korcsmai, kávéházi élettel elkölt s takarítónő, mosónő, meg tudja Isten hányféle közeg által — a­nélkül, hogy észrevenné — a zsebéből kilopni enged, nem értve a háztartási kétszer­kettőhöz, azaz nem tudva, mihez mennyi kell­­? Nem akarom ezzel azt mondani, hogy min­­den hozomány nélküli leány szorgalmas, takaré­kos és egyszerű, valamint azt sem, hogy a ho­zományt bírók mind nagyigényűek, fényűzők és egy cseppet sem háziasak ; sőt megtörténik néha­­néha, hogy megfordítva áll a dolog, — azt is megengedem, hogy történtek szerencsétlen há­zasságok ott is, hol nem kerülhetett szóba a hozomány s viszont jól sült el sok üzletszerű érdekházasság ; — de annyi bizonyos, hogy sok­kal több volt a boldog családi élet akkor ré­gen, mikor a nő hozománya egy tulipános lá­dából és egy ritka tehénből állott, mint ma, midőn a hozomány­kérdés létjogosultsága mind jobban tért szerűt s nem a boldog családok, hanem­ a válóperek száma szaporodik. Én is egy hírneves franczia író szavait idézem, — neve nem jut eszembe — mely így szól: „Ha tönkre akarod tenni magadat, vegy el egy gazdag nőt.“ Ez alatt bizonyára azt értette az író, hogy az olyan nő, ki szive nélkül pénzt vitt a ház­hoz s ki látja, hogy férje szivére vajmi keve­set, mig hozománya mennyiségére nagy súlyt fektet, igényeit igen nagyra szabja s úgy hiszi, teljes joggal mondhatja, ha férje korlátozni akarja túlkiadását: „Nem a tiedből, az enyémből költőm.“ Így aztán igen gyak­ran megtörténik, hogy egy nőnek, ki 15000 frtot vitt a házhoz, igényei a 30 ezer frtot is meghaladják. Már most aztán, ha férj uram is a hozomány kontójára költ, igen hamar oda jutnak, hova az író mondta, azaz tönkre. És akkor, ha csak érdek és nem közös uralom, becs­lés vezérelte őket össze, eltört a kapocs, mely egybe tartó és ridegen, keserű vádakkal, szemrehányásokkal állnak egymással szemben s mindketten csak terhére vállván egymásnak, mi­hamar kimondják a „váljunk el“ t. És mint a szentirás legigazságtalanabb té­tele mondja: „Megbüntetem az apák és anyák vétkéért a gyermekeket és unokákat harmad és negyedíziglen“ — e két elhibázott életért nem ők maguk, hanem azok az ártatlan, sze­rencsétlen szétosztott gyermekek, kiknek vagy apjuk, vagy anyjuk nincsen, bűnhődnek meg leginkább. De kissé eltértem a tárgytól. Azt mondja a czikkíró, hogy a hozomány sok esetben szükséges, legtöbb esetben pedig méltányos dolog, tehát minden esetre jogosult. Hogy nagyon praktikus, azt elismerem ; mert hiszen ki ne ismerné el, hogy a hozomány által a házasfelek élete nagyon megkönnyítte­­tik s kényelmesebbé tétetik ? — Hogy sok esetben szükséges, azt is megengedem. Szüksé­ges akkor, ha a választott olyan nő, — mint sajnos, nem csak az előkelőbb, de az iparos családok leányai között is többen vannak — kik, miután „urat várnak“, nem dolgoznak sem­mit, nehogy kezeiket tönkre tegyék s rosszul lesznek a konyha­szagtól, mert a konyhagőz a szépségnek árt. Szükséges — mondom — az olyan nőnél, ki férjének egy jó ebédet meg­főzni, egy inget megvárni, vagy kivasalni nem képes, de szüksége van 3 — 4 rendbeli szolga­személyzetre, ruháit Bécsből vagy Pak­sból ho­zatja és a világban szerepet játszani kíván,­­—­ilyen esetben szükséges a hozomány ; de hogy méltányos volna, azt tagadom. Mert hiszen ha méltányos volna, s mint méltányosát minden férfi megkövetelné, abban az esetben csakis a gazdag leányok számíthat­nának arra, hogy betölthetik hivatásukat és a szegényebbek, kiknek szülei vagy elmulasztották gyermekük jövőjéről ilyképen gondoskodni, vagy a legjobb szándék mellett sem voltak abban a helyzetben, hogy azt tehessék, minden testi-lelki szépségük és jóságuk mellett is egész életükkel kénytelenek lennének meglakolni azért, a­miről nem tehetnek, a­minek nem okai. Ez nem le­het méltányos soha. És nem lehet még méltányos azért sem, mert a női méltóságot a földig tiporja, közön­séges áruczikké alázva őt, értéktelenebb áru­­ezikké egy nyomorult vöröshagymánál, mert még azért is adnak pár krajczárt, míg neki — föl­ruházva a legszebb tulajdonokkal — busás árt kell fizetnie annak, ki feleségül megveszi. Nem tudom melyik kor volt lealázóbb a nőre nézve: az­é, melyben a barbár népek pén­zen vettek feleséget maguknak, vagy a mai szabadgondolkodásu, fölvilágosult korszak, mely­ben neki kell fizetnie annak a férfinak, ki tel­jes életére bírni akarja őt ? És mégis mily kicsinyléssel, mily gúnynyal találkozik legtöbb esetben a férfiak részéről az a nő, ki pályát választ magának s be­tölteni mer olyan állást, melyet azelőtt férfiak voltak hivatva egyedül betölteni, mily arez fintorgatva mondják : asszonykézbe főzőkanál ! — De nem ők maguk veszik-e ki a nő kezéből a főzőkana­­lat, azáltal, hogy a családi tűzhelyüket csak a hozománynyal biró nő előtt hajlandók kinyitni, kinek legtöbb esetben kisebb gondja is nagyobb annál, hogy sem a főzőkanalat kezébe fogja? Azt írja czikkíró, hogy nem állhat fönn a hozomány ellen az a vádpont sem, mintha az alapját képezné a házastársak közötti szeretet hiányának stb. Várjon hogy tudja szeretni férjét az a nő, vagy csak becsülni is, ki tudja, hogy mielőtt megkérték kezét, előbb formálisan megalkudtak fölötte? — hogy tudja hinni, hogy az a férfi szereti is őt, ki néhány ezer forint különbözet miatt kész lett volna neki hátat fordítani és el­venni egy másikat, ki tán testi lelki kincsekben az előbbinek a kisujával sem versenyezhetik, de hozomány dolgában megüti a mértéket ? S viszont fordítsuk meg a dolgot. — Váj­jon szeretheti e az a férj a nejét, ki abban csak a kamatozó tőkét és nem lelkének felét kereste? — Szeretheti-e, ha mielőtt képét szivébe en­gedte volna férni, előbb megnézte a takaréktárt vagy telekkönyvet, hogy elég gazdag-e arra, hogy megnyissa előtte szíve és tárczája ajtaját? Nem, nem lehet az olyan házfelek közt sem becsülés, sem szerelem, legfölebb megszokás. És hiába gúnyolja ki czikkíró Laboulaye ideális fölfogását, szerintem is boldogabb az a házasság — habár némi nélkülözéssel és lemon­dással jár is — hol a házasfelek ismételhetik egymásnak, hogy szeretetből választották egy­mást, mint ott, hol a nagy kényelem közepette egy félreértett szó elég, hogy ezerszer föl legyen hánytorgatva a hozomány. Hiába tiporta porba a mai reális fölfogás az ideákt, vannak még annak mindig hívei, ha kevesen is.­­ És elhiheti czikkiró, hogy sok­kal több azoknak a vagyonos családoknak a száma, kik hozomány nélkül kerültek össze, de a kölcsönös egyetértés, takarékosság és szorga­lom által vagyont szereztek, mint azoké, kik a hozomány által lettek gazdagokká. — S nem — Ah! akkor már tudjuk! Csak az imént futott itt föl a korzón. Még a kilétje is zörgött. — Az volt az! — kiáltott a boldog bun­­dás és loholt föl a meredeken. — Csak hogy elment! — fohászkodtam megkönnyebült lélekkel. — Az átkozott aszfalt az oka : olyan síkos, mint télen a gyalogjárók. Most már értem, mert halasztják úgy a város kiaszfaltozását, hiszen, ha minden utc­ában éven­ként csak két kutya lesz a czivilizáczió áldozata, tisztára kipusztulnak az adófizető kutyák. — De hát te Eduska, mi lett téged, hogy úgy nekem rohantál ? — Ah! és ismét ah! Oh barátom, ha te tudnád! Én boldog apa vagyok. Sajátkezűleg szültem ma egy remekművet! Egy költeményt. Már két hete, mióta az isteni Elvirát megpillan­tottam, folyton törtem a fejemet egy hozzá inté­zendő vers ügyében. Ma megvalósult legmeré­szebb vágyam. Barátom, Stefi, én költő vagyok. — Azt már régen tudtam, magam is sze­retek költeni, az a kár, hogy kilencz-tizedike körül már elfogy az ihletem. — Ne gúnyold a szentet! Halld csak : „Félkegyelmű, higelmejü, buta, topa, gyügye gyerek voltam, - ---------- r. ■. - — ... ■ .................— .11 . A mikor a vad szerelem édes mérge maszlagá­­nak izét megkóstoltam!“ — Ugy­e minő megragadó újság? Maszlag! Lehet e ennél szebb költői gondolatot kicsalni agyunk — nem! — szivünk rejtekéből? — Eduska, elment az eszed, vagy nem is volt!? — És te még kételkedel? Ó tempóra, ó hoves !­ó alim­, ó mores! Halld tovább! — Halt! Nem tovább! — dörgött egy nem emberi hang. — A törvény nevében ! Két sötét alak állt ott a sötétben, sötéten villogó szemekkel. — Kérem mi nem végeztük ki a pincsit! — rebeg, fogvaczogva az új zseni: Konovai Edus. — Oh, oh! Már elárulták magukat Mi tit­kos rendőrök vagyunk és a pincsi gyilkosait a törvény nevében követésre szólítjuk föl. — Itt az igazolvány! Persze mi a sötétben semmiféle igazolványt nem láttunk, de el kellett hinnünk, mert — muszáj volt. — A meggondolatlan tettnek borzasztó kö­vetkezményei lehetnek — folytatá a nem emberi hang. — A kutya­ adó három forint, a bilét ára tiz kr. Összesen: három forint tiz kr. A tartás­­díj legjobb esetben tiz forint. Összevéve: ti­zenkét forint; ehhez még a bánatpénzt is hozzá­számítva önök tizenöt forintig elmarasztaltatnak. A törvény nevében fizessenek ! — Ki sem ítélve még és már elhallgatva! — sóhajtott Kononai Edmund. — Törvénytelen eljárás! — kiáltottam ... volna, ha mertem volna. A sötét alakok sötéten villogó szemei épen nem jogosítottak föl ily vé­­leménynyilvánitásra. — Én nem fizetek! — szóltam mégis me­rész daczczal. Nem is tudom miből fizettem volna, lévén azon jó szokásom, hogy soha sem hordok magamnál pénzt, mikor nincs, pedig tudvalevőleg mindig — nincs. — Nálam csak hat forint 59 kr. van meg egy zsebkendő ! — siránkozott Kononai Edmund. — Egyelőre az is elég lesz! — förmedt a megrendült költőre a nem emberi hang tulaj­donosa.­ — Úgy ni! — dörmögött aztán elégülten, mikor megkapta. — és most, fiuk, direkczion Sillay! Indulj ! Én fizetek ! — A törvény nevében! — szólt kaczagva­­ a másik sötét alak. PÉCSI FIGYELŐ, 1890 november 8-án.

Next