Pécsi Figyelő, 1891. október-december (19. évfolyam, 79-103. szám)
1891-11-21 / 93. szám
XIX. évfolyam. Pécs, 1891. november 21-én. 93-ik szám. negyedévre így kóra 6 frt - kr. 8 » — » 1 » 60 » — » 60 * Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal:Pécsi Figyelő PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádvry-féle ház) hová az előfizetések és a lap «átküldésére vonatkozó jelszó- Megjelenik hetenként kétszer, szerdán és szombaton, látások intézendők. Szerkesztői Iroda , PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek főt Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Egyes számok kaphatók: Weringer I. utóda Donján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír- és könyvkereskedései) I I Hadsereg és polgárság. A delegátusok együtt ülnek s a közösügyes budget tárgyalásánál egyebet sem tesznek, mint folyton a közös hadügyminiszter lábai elé dobálják oda a milliókat, a miket az a hatalmas Moloch habzsolva töm önmagába. A jövőre csupán százharminczhárom millió és még néhány százezer forintra lesz szüksége s erre Magyarországtól huszonnyolc millió és néhány százezer forintokat követel. Hogy e szédítő sokaságú milliók megemésztéséhez jobb étvágya legyen a hadügyminiszternek, ismét — mint minden évben — egy kis háborús ijesztgetéssel tánczolta körül a delegátusokat. A delegátusok, jó hazafiakhoz illően, inkább megtagadják magyar létüket, semhogy valamit is megtagadjanak a nagyképűsködő hadügyminisztertől. Követelni meg éppen nem mernek semmit a hatalmas úrtól, aki mint különös engedményt tette meg azt a kijelentést, hogy szívesen hozzájárul a magyar nemzeti érzület kifejlődéséhez a hadsereg körében. Ugyan, hát ha ezt a nagy szívességet igénybe találjuk venni, vajjon milyen lesz az a szíves hozzájárulás? A német nyelvnek a magyar ezredekből való kiküszöbölése ? A magyar nyelv mint vezénylőnyelv? A magyar tiszti akadémiák fölállítása? A magyar eskü a magyar alkotmányra? A magyar törvények tiszteletben tartása s a magyar közjog megismertetése a hadsereg tisztikarával ? Nem, ez mind nem! Marad minden a régi. Arra a kegyes ígéretre csak azért volt szükség, mert a delegátusoktól már az eddigieknél is nagyobb áldozatokat kell kicsikarni. A hadsereg aztán tovább is német marad, németesit; a tisztikart továbbra is Ausztriában képezik ki, elcsavarván még annak a kevés magyar ifjúnak is — ki odavetődik — a fejét, a szívét az édes szülőhazától. A magyar közjog, a polgárjogok ismét a csizmasarok alá kerülnek, mert egy úr van Magyarországon s ez a közös hadsereg, így vélik legalább ők. Emésztik a nép keserves kenyerétől elvont milliókat s nem gondolnak arra, hogy ezért a kötelességszerű nagy áldozatért nekünk viszont követelni való jogaink is volnának. Hiszen amily nehezen, s amily ritka önmegtagadással adjuk oda már majdnem mindenünket a hadseregnek — lemondván legvitálisabb szükségleteink kielégítéséről is, amit nem adnánk mi még mindezekhez, csak legalább ez a mi drága hadseregünk, tudniillik az a része, mely magyar kenyeret eszik, igazán a mienk volna, a mi jó testvérünk, akit mi azért tartunk jobb módban, nagyobb kényelemben, mint önmagunkat, mert neki az a hivatása, hogy míg mi a verőfényen izzadva dolgozunk, ő a hűvösben őrködjék a mi biztonságunk fölött. De ő nem így tekinti önmagát, nem testvér ő, s minket sem tart annak. Elkülönbözik tőlünk, s megtagadja azt, hogy ő értünk van és nem mi érette. Mert az, hogy itt-ott jó viszony uralkodik a hadsereg tisztikara és a polgárság között, az még nem irányt adó az egészre. Nekünk pécsieknek is voltak jobb éveink, mikor katonatisztikarunk nem csak szívesen kereste föl polgári köreinket, hanem ő maga is minduntalan alkalmat adott, hogy magához hívja vendégül a polgárságot. Tegnap volt — ma nincs. A polgárság ma is a régi szívességgel hívná a katonatisztikart körébe. Hány alkalmat adott már az együttlétre! És a tisztikar a legföltűnőbben távolmaradt, mert ezt tenni kötelességévé tétetett. A vezetőtől függ minden, az után indul a tsztikar. És így van ez széles ez országban. Nos hát ilyen a mi hadseregünk, a közös, a nem magyar, a legfőbb mértékben idegen. És ezt a hadsereget tartatja velünk a kormány, melynek nincs enerzsiája e lealázó helyzet megváltoztatására; ennek a hadseregnek szavaz meg mindent a szolgalelkű delegáczió, mely nem emeli föl szavát a mi jogaink, követeléseink érvényesítésére, a mi végett pedig delegáltatok. Az ilyen közös ügyes intézménynyel már torkig van az ország. De hát nagy részében ez is olyan, mint a delegátusok: érzi a teher súlyát, látja a veszedelmet, mely felé sülyed az ország, de nincs elég enerzsiája lerázni a nyakán csüngő tehetetlen kormányt. Hát csak szavazzátok meg majd tavaszkor is a bizalmat ennek a kormánynak. Majd lesz ez még így ebben is! * A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A túlvilágról. Ha egyedül vagyok szivem bánatával, Borns lelkem sötét fellegek közt szárnyal.. El-elgondolkodom sok mindenféléről... Mi lesz holta után a föld emberéből ? Csapongó pillangó, virágszál a réten ? Hosszan elmerengve önmagamtól kérdem . . . Vagy tán dalos madár erdők rejtekében? Messze fénylő csillag holdvilágos éjen ? Öröklét, túlvilág, van-e vagy, hogy nincsen? Mese-e vagy való ? Tudja a jó Isten ... De én szentül hiszem és erősen bizom — Van még egy más világ messze túl a síron: A halhatatlanság tündérbirodalma, A hol megsemmisül a halál hatalma; A hol nem számlálják a napot, az évet; Hol örök tavasz van s örökös az élet. Örök tavasz hona fény és öröm között Ott fönn a magasban a csillagok fölött... Vájjon eljutok-e valamikor oda ? Látom-e a mennyet, vagy tán soha — soha? Az öröklét után nem vágyik a lelkem, Nem kell több a létből, már megelégeltem . Akármilyen szép, jó az az örök élet, Szebb, jobb nekem annál az örök enyészet. Nem lennék én boldog a másvilágon sem, Oda is követne a búbánat engem, Mint fekete árnyék húzódnék utánam, Ott sem hagyna békén a béke honában. Óh! csak azért vágyom én a túlvilágba, Mert azt hiszi lelkem, beteljesül álma: Kedves halottimat, kiket hőn szerettem, Viszontlátom újra ott fönn az egekben. Viszontlátom újra, viszontlátom őket A felejthetetlen drága jó szülőket — Mind a két jó öreg áldó kezét nyújtja.. . És én megcsókolom térdeimre hullva. Várady Ferencz. Vallomások. — Irta Nagy Sándor. — Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Nekem életemben még nem sikerült semmi, az én számban még a czukor is keserű. Minden lépten-nyomon üldöz a balsors és lelkiismeretem egyre azt súgja: „jobb lenne, ha nem volnál.“ — Tapasztaltam ezt már kamaszéveimben, de nem vettem komolyan. Nagy nehezen letettem a vizsgálatokat. Szegény apám örömében meglepett egy zsebórával és megengedte a szivarzást. Füstöltem nagyban, s valahányszor találkoztam valakivel, megnéztem hány óra. Elmentem sétálni ebéd előtt és a patak hídján mentem éppen, mikor szivarom már kezdte ujjaimat égetni. Ekkor szembe jön a csősz. Én kirántom az órát, hogy ő kelme lássa, ki vagyok, ujjaimat pedig kezdé iszonyúan csípni a szivarparázs. Ijedtemben zsebre vágtam a bagódarabot, órámat pedig a vízbe dobtam. Az évek múltak, én a városba kerültem. Egy félreeső utczában, az egyik kávéház második emeletén volt a lakásom. Kevés ismerősöm egyike meghitt vasárnap vadászatra. Mivel nem voltam vadász, kölcsön kértem egy ártatlan puskát és már két nappal előbb nem tudtam aludni. Előérzetem volt, hogy megint bajom lesz. A pacsirta még a második álmát aludta, mikor én már fölébredve fölkeltem. Mosdás előtt észre veszem, hogy a bejárónőm nem öntötte ki a tegnapi vizet. Kora van még, gondolom, kiöntöm az ablakon. Fogom az edényt, kihajlok az ablaknál és kezdem a vizet önteni. Egyszerre egy kiáltást hallok, amitől úgy megijedtem, hogy az edényt kiejtettem a kezemből. Ez éppen oda esett, hová előbb a víz. Egy tejesasszony fejére, ki már előbb ijedtében leetté a kosarat.