Pécsi Figyelő, 1892. április-június (20. évfolyam, 27-52. szám)

1892-04-02 / 27. szám

szóló 1891. évi XIII. t.-czikk alapján molt évi jal. hó 1-én kibocsátott rendeletemnek a dohány­árudákra vonatkozó pontját és ezzel kapcsolat­ban a dohánygyártm­ányok eladására vonatkozó szabályoknak a vasárnapok és Ünnepnapokra vonatkozó határozmányát, az időközben szerzett tapasztalatok alapján szükségesnek találtam a következőleg módosítani: A dohány és dohány­­gyártmányok eladásával foglalkozóknak megen­gedtetik, hogy áruhelyiségeiket vasárnapokon és Szent István király napján délutáni 4 óráig zárva tarthassák; délutáni 4 órától 9 óráig azonban kötelesek vagy áruhelyiségeiket nyitva tartani, vagy legalább gondoskodni arról, hogy a fogyasztó közönség dohánygyártmányokat, (esetleg bélyeget és váltó-űrlapokat) ugyanazon épületben, melyben az áruda elhelyezve van, könnyen hozzáférhető helyen kaphasson,­­ a zárva tartott bolt ajtaján szembetűnő módon, magyar és az illető községben divó nyelven megjelölni, hogy az épület melyik részében lehet kapni a kincstár részéről áruba bocsátott czik­­keket? A dohánygyártmányok eladására vonat­kozó szabályok határozmányai egyéb ünnep­napokra, valamint a köznapokra nézve változat­lanul továbbra is érvényben maradnak.­­ (A hajózás köréből.) A duna­­gőzhajózási társaság legújabban közhírré tette, hogy április hó 1-jétől kezdve a személyhajók Budapest és Mohács között naponkint kétszer fognak közlekedni. Nyilatkozat: A „Pécsi Figyelő“ 1. évi márcz. 30 diki 26. számában megjelent „Szedett-vedett népség“ czímű és Opris Péter posta és távirda-igazgató úrhoz intézett interpellátióra vonatkozólag ki­jelentjük, hogy annak tartalma valótlan, ameny­­nyiben az alulírottak, mindannyiak előtt, kik a választás reggelén 8 óra után az igazgatósági épületnél szemléltük a megválasztott képviselő­ért indult menetet, a hozzánk lépett igazgató ur az említett czikkben neki tulajdonított ki­fejezéseket nem mondotta. Pécsett, 1892. évi márczius hó 30-án. Gröber Béla kir. posta- és távirda-igazg. tit­kár.­­— Chinovány Géza posta- és távirda fölügyelő. — Schultz Antal kir. posta- és távirda fölügy­elő. — Hősei Ármin kir. posta- és távirda számvizsgáló. — Lukács Gerő kir. posta- és távirda tiszt. — Halász László kir. posta- és távirda tiszt. E nyilatkozatot oly megjegyzéssel közöl­jük, hogy azon állítást, mely szerint a szóban forgó czikkünkben idézett szavakat az igazgató a nyilatkozó urakhoz nem intézte , kétségbe nem vonjuk; egyúttal kijelentjük, hogy a helybeli posta- és távirdaigazgatóság tisztikarával szemben sértő vonatkozás nélkül irtuk és sajnáljuk, hogy e czikkben a tisztikar ily vonatkozásokat látott. T A N Ü G Y. A „Pécsvárad-vidéki tanító-egye­sület“ folyó hó 28-dikán Pécsváradon tartotta rendes évi közgyűlését, melyen Nagy Mihály hosszúhetényi tanító elnökölt. Ez alkalommal az új tisztviselői kar a következőkép alakult meg: elnök: Nagy Mihály hosszúhetényi tanító, al­elnök: Wolf Mihály, jegyző: Ki­esz Ferencz, pénztáros: K­r­e­m­m­e­r Károly, könyvtáros : P­r­o­p­s­z­t Jakab. Választmányi tagokká pedig Marschal György, Nikolausz József, Broglie Jó­zsef és Molnár Tivadar tanítókat választották meg. Az egyesület nagy érdeklődéssel hallgatta Schmidt Boldizsár szabolcsbányatelepi tanító­nak szépen kidolgozott, tanulságos emlékbeszé­dét, melyben a XVII. század legnagyobb magyar tanférfiának Comenius Ámos János­nak, életét, irodalmi sikereit és törekvéseit ismertette A szabad gondolkodás nagy úttörőjéről mondott beszéd nagy hatást keltett, s a jelen voltak za­josan megtapsolták a szónokot. A jegyző és pénztáros jelentései után a gyűlés föloszlott s közös ebédre jöttek össze, melyen egyik teszt a másikat érte. VEGYESEK. — Pöstyén fürdőnek leírását hozza la­punk mai száma. Olvasóink előtt bizonyára is­mert név e fürdő neve ! Nem csoda, mert el­mondhatjuk, hogy az egyedüli fürdő Magyar­országban, melynek hire a távol külföldre is elhatott! A fürdő látogatottságának haladásával, a fürdő be­rendezés tekintetében is igen nép emelkedésnek örvend. Most egy nagyszerű gyógy­terem épül ott, a­mely hivatva lesz, a szóra­­kozási helyek központjává lenni. Azok, kik e fürdőt ismerik — s ilyen van megyénkben is elég — e hírt bizonyára örvendetesen veszik tudomásul. —­­ A Neidlinger G. ez ég helybeli üzletének hatásköre nagyobbiztatván, több uta­zói állás töltendő be. Tisztességes és kifogástalan elő­életű egyének, kik jó ajánlatokkal bírnak, fölvétetnek s ha jó szorgalmas és kitartók, helyi és vidéki pénzbeszedőkké kiképeztetnek, m­i­által alkalmuk van maguknak állandó és jöve­­delmes állást alapítani. Személyes ajánlkozások naponként délután 2—3 óra közt a c­ég iro­dájában történhetnek. — Mai számunkban közöljük az „Első Magyar Általános Biztosító Társaság“ 31-dik évi kimutatását, melyből kitűnik, hogy ezen ál­talánosan elismert szolid hazai intézet évről­­évre gyarapodik, az alap- és tartaléktőke sza­porodik, mely rendes és szakavatott kezelésre vall. Valóban örvendetes, hogyha hazai vállal­kozás ily szép eredményt mutathat föl, miáltal nélkülözhetővé teszi a beözönlő külföldi hasonló intézeteket. Különben utalunk a czég hirdetésére. CSARNOK. Egy szegény ifjú története. Elbeszélés Zschokke Henriktől. — Németről fordította Szikrai Odo. — (Folytatás.) Burkhardtot egy félévvel utóbb irodai ta­nácsosnak nevezték ki szép fizetéssel. Tulpenék nagyon örültek, de örömük még növekedett, midőn Burkhardt egy nap azzal a hírrel nyitott be hozzájuk, hogy ajánlataival , befolyásával sikerült megszereznie a jó Frocknak az irattá­­rosi állásra a szótöbbséget, sőt a miniszter jó­­váhagyását is. Frocknak tehát van is hivatala, s gondtalanul élhet. Csupán a minisztereknek s tanácsosoknak kell még magát bemutatnia, a­kik a Burkhardt előterjesztette bizonyítványok­ból ítélve oly embernek tartották, aki erre az állásra ismereteinél, tehetségénél s becsületes­ségénél fogva a legérdemesebb. Ezúttal szeren­csére, éppen nem vált be a többi pályázóknak egyike sem. Az öreg őrnagyot nagyon megha­totta azon való öröme, hogy Jonatánja hivatalt nyert. Nyakába borult az irodai tanácsosnak s így szólt: — Köszönöm, derék barátom! Ha a fő­város kormányzójává lettem volna, nem örül­nék ennyire. úgy látszott, még a két leány is meg szerette volna ölelni nagy örömében a tanácsost. Épp szerda volt, s Burkhardt jól tudta, hogy Frocknak el kell jönnie. Azon tanakod­tak még, hogyan lehetne őt e hírrel a legkel­lemesebben meglepni, midőn Leonóra tanítására éppen belépett. Vidáman fogadták, mindnyájan boldogságát hirdették, szerencsét kívántak neki. Vonásairól kellemes meglepődés volt olvasható. Aztán köszönetet mondott a tanácsosnak jósá­gáért, a többieknek részvételükért, de a sze­méből sugárzó uidorság egyszerre bánatos ko­molysággá vált. Kinyilatkoztatta, hogy híjával lévén a szükséges ismereteknek s képességnek, az állást nem fogadhatja el. Midőn mindenfelől megc­áfolták, azt mondta, hogy nincs hajlama az ilyen hivatalra. Itt is oly alapos ellenveté­seket tettek, utalva bizonytalan kenyérkerese­tére, hogy nem maradt neki más hátra, mint vállat vonva értésükre adnia, hogy erre a hi­vatalra pályáznia nem szabad; nyomós okok, melyeket elárulnia nem lehet, tiltják ezt neki. Szomorú csönd következett, senki sem kér­dezősködött tovább. Frock, mintha mi sem tör­tént volna, hozzáfogott Leonóra tanításához. A tanácsos ajánlotta magát s ment. Az őrnagy pipára gyújtva, karosszékébe dőlt, s Jozefin az ablakhoz ült, varrva és hallgatva. Ezután se beszélt erről senki a családban. De e naptól fogva még inkább ragaszkodtak e rejtékeny szenvedőhöz, ki vagyontalan létére visszautasított egy jövedelmező állást, s oly munkával tartogatta életét, melyről gyakran maga is úgy nyilatkozott, hogy unalmasabb s fárasztóbb a favágásnál. Úgy látszott, szívből fakadó részvéttel igyekeztek enyhítni titokzatos sorsán, mely annyira gyötörte. Még a különben tartózkodó Jozefin is testvérileg közeledett hozzá. De Frock nem változott, csak oly idegen és jó volt a szép leány, mint az őrnagy iránt. Most is az volt, aki az első napokban. Nem maradt meg így a viszony Burkhardt s Tulpenék közt. Nem egyszer nyílt alkalma ezernyi apróságból tapasztalnia, hogy inkább szítottak a csöndes Frockhoz, mint hozzá. De állásánál, nagy fizetésénél s rangjánál fogva merész reményeket táplálva, s az őrnagy sze­génységét ismerve, eltökélte, hogy megkéri Jo­zefin kezét. Legelőször is az őrnagynak szólt, ki gyönyörrel hallgatta. „Nagyon jól van ! Itt a kezem, ha a leány akarja, odaadom. Ön izig vérig derék ember, ezt én mindig mondom. De ügyesen kezdje ám Jozefinnel. Vannak neki, tudja, különösségei. Nyerje meg a szívét, ak­kor minden a magáé. Egy elsietett ajánlattal, teszem, mindent elrontana. Egy árva szót se szólok neki arról, amit velem bizalmasan köz­lött.“ Burkhardt most már nagyobb figyelmessé­gekkel bátorkodott közelíteni a leányhoz. De már jó idő óta úgy tetszett neki, mintha Jozefin hidegebb volna iránta, mint annak előtte. Ez nyilvánvaló volt. Okát meg hiába kereste. Burkhardt ezt el is panaszolta az őrnagynak, ki zavarba esett egy pillanatra, aztán kezénél ragadta s elvezette — mert a beszélgetés a ház mögötti kertben folyt — leánya szobájába­n igy szólt: — Hallgass csak, Jozefin, én egy szót se szóltam a tanácsos úrnak, beszélj te. Ha ő tette, nos nem akart vele rosszat, azért bizony sose nehezteljetek egymásra. Vezesd a fiókos­szekrényhez, s azzal vége a dolognak. A leánynak lángba borult az arcza, s mint látszott, nem volt megelégedve atyja parancsá­val. Egy mellékszobába ment a tanácsossal, kihúzta a szekrény egyik fiókját és — rámu­tatva egy tüzet gyolcsra, atlaszra, egy indián­káro s levélre, mely az őrnagynak volt czi­­mezve, alul e hozzátettel: 30 Lajos-aranynyal terhelve — így szólt: „Kérnem kell önt, vegye ismét, vissza ezeket az ajándékokat, melyeket hol atyám, hol Leonóra, hol pedig a magam születése napján postán küldött. Tisztelem a gyöngédséget, mellyel mint ajándékozó eltit­kolta kilétét, s tisztelem barátságát, mely ily becses ajándékok küldésére birta. De mi nem tarthatjuk meg őket, mert nem viszonozhatjuk hasonlókkal.“ Jozefin szavainak hallatára Burkhardt ámulva nézte a fiúk drágaságait. „Higgye meg, drága kisasszony,“ — mondá végre — „én nem értem szavait. Mind­ebben semmi részem sincs. Ön nagyon téved, midőn én rám gya­nakodik.“ „Tanácsos úr,“ viszonta Jozefin komolyan, kissé kényes szemmel s kipirult arc­c­al nézve rá: „Én önt csupán barátunknak tekinthetem, jótevőnknek nem. Kérem tehát, ha fönn akarja tartani a régi viszonyt, vegye vissza e tárgya­kat. Érintetlenül hagytunk mindent, nem is aka­runk hozzá­nyúlni. Más, mint ön, nem küldhette. Csakis ön lehetett, csak ön tudta a napokat.

Next