Pécsi Figyelő, 1894. október-december (22. évfolyam, 117-159. szám)

1894-10-09 / 120. szám

XXII. évfolyam. Pécs, 1894. október 9 120-ik szám, Előfizetési érák: Egész évre . . 6 frt — kr. Félévre .... 3 » — » Negyedévre . . 1 » 50 » Egy hóra . . . — » 50 « Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádory-féle ház) hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lalások intézendők. (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztői Iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz­­ová a lap szellemi részét illető­ minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Egyes számok kaphatók­ Weidinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír- és könyvkereskedéseiben Mondvacsinált felebbezés. Köztudomású dolog, hogy a választó­polgá­rokat összeíró ceglédi küldöttség annak idején Kossuth Ferenczet, kinek ott ingatlan­birtoka van, kihagyta a választók névjegyzékéből. Ez el­len felszólalás történvén, a központi választmány Kossuth Ferenczet a névjegyzékbe felvette. A központi választmány határozata ellen egy t­e­­­lek­könyvi írnok felebbezést adott be s így ez ügyben végérvényesen a Kúria lesz hivatva dönteni. Ha ez a felebbezés annak az írnoknak privát kedvteléséből származott volna, legfölebb sajnál­kozhatnánk az ily herosztratesi dicsőségre számitó hóborton, de a dolog nem így áll, mert a feleb­­bező írnok kikottyantotta, hogy őt Budapestre citálták s ott egy nagy úr kezébe nyomta a szük­séges okmányokat s a kész felebbezést azzal a meghagyással, hogy azt saját neve alatt nyújtsa be s midőn aggályainak bátorkodott kifejezést adni, előléptetést helyezett neki kilátásba, ellen­kező esetben pedig elcsapatással fenyegette. A szegény írnok tehát csak vak eszköz volt. Hogy kinek a kezében, azt könnyen kitalálhat­juk, ha figyelembe vesszük, hogy az írnok feleb­bezéséhez volt csatolva a magyar kir. belügymi­niszternek hivatalos bizonyítványa arról, hogy Kossuth Ferencz magyar honpolgárságát elvesz­tette és visszahonosítva nem lett, továbbá a ró­mai osztrák-magyar nagykövetség hivatalos bizo­nyítványa arról, hogy Kossuth Ferencz olasz ál­lampolgár. Ezen okmányokat a vidéki írnok a fe­­lebbezésre nyitva álló rövid tíz nap alatt nem szerezhette be magánúton, ezeket s különösen a római bizonyítványt csak a magyar kormány sür­gős közbenjárására kaphatta meg. A magyar kir. kormány volt tehát az, mely egy szegény írnok palástja mögé rejtőzve ren­dezte az egész felebbezési komédiát. Azt mondják a kormány támogatói, hogy ebben nincs semmi megütközni való, mert ha törvény az, hogy csak magyar állampolgár lehet választó, akkor legyen ennek érvénye mindenkivel szemben. Hát erre először is azt mondjuk, ha a törvénynek való ér­vényszerzés volt a kormány szándék­a akkor is méltóságán aluli dolog egy oly alárendelt állású egyént felhasználni ezen szándéka érvényesítésére. Ú­gy hisszük, van a ceglédi választókerületben a kormány szolgálatában álló magasabb rangú egyén is, kinek inkább hivatása a kormány intencióit képviselni és foganatosítani. De még nagyon is sántikál a kormány nagy törvénytiszteletére utaló mentegetés, mert ezrével fordul elő évenként az idegen állampolgárok felvétele a választók lajstro­mába; hogy tovább ne menjünk, itt vannak a dunagőzhajózási társulat bányatisztjei és munkásai közül akárhányan, kik nem magyar állampolgá­rok s mégis szerepelnek városunk választói közt, hát ezek törléséhez szükséges okmányok beszer­zésére mért nem veszi igénybe a magyar kormány az osztrák-magyar diplomáciát, mert magán­em­bernek ezek beszerzése teljes lehetetlenség ? Nem áll tehát, hogy a kormány szándéka csak az volt, hogy Kossuth Ferencz ne lehessen kivétel a törvény alól, hanem épen ő vele tett kivételt akkor, midőn a sok ezer hasonló eset közül csupán az övét szemelte ki a törvény al­kalmazására. Persze arra a többi esetre nem figyelmezte­tik Bécsből a mi erélyes kormányunkat, mert az mégis csak szörnyű dolog lenne, ha egy Kossuth a magyar választók közt helyet foglalna vagy pláne a közjogi ellenzék élére állna! Pedig hát ez mégis be fog következni, mert kár volt azért a sok fáradságért, melyet a feleb­bezés készítésére, a különböző okmányok beszer­zésére és kiállítására fordítottak; annak a feleb­­bezésnek nem lehet foganatja, mert a vá­lasztási törvény 50. §-a a központi választmány határozata ellen csak azoknak enged felebbezési jogot, kiknek felszólalása vagy észrevétele felett a központi választmány határozatot hozott, már pe­dig Kossuth Ferencz választói jogára vonatkozó­lag a felebbező strohmann-k­nak a központi vá­lasztmány határozata előtt sem felszólalást, sem észrevételt nem adott be s igy a magyar kir. kúria, mely a törvényt nemcsak kivételkép tisz­teli és alkalmazza, ezen törvényszakasz alapján kénytelen lesz a hírhedt felebbezést visszauta­sítani. A kormányt azonban a Bécsből jövő parancs annyira megrezzentette, hogy nem is gondolt arra, miszerint a ceglédi írnokban csizmadiát fogott, váltak ki a homályból, komor hátteret képezve, egy-egy pici lámpafény minduntalan felcsillan a túlparton, izgó-mozgó, téveteg sugárral, mint vala­mely küzködő élet, mely a megsemmisüléssel vivő­dik ! A hullámok sajátszerűen, panaszosan zúgnak, felébresztve morajlásukkal az alvó virágokat, a szendergő vízirózsákat, pici zöld füveket. Hányszor hallgattam én azokat a zúgó vizeket, a hullámverő­dést, amint csobbanva ütődött a parthoz, aztán las­san lassan torlódott vissza a zöldes csillámú hullám­ágyba. Hallottam én azt a hangot holdas éjszakán, midőn a vizitündérek csábos suttogása vegyült belé ! Midőn úgy vonz valamely igézetes csáb oda a ringó vizek közé, melyek sötéten, titokzatosan borulnak mindenre. Hallottam akkor is, mikor pihenőt tartott rajta a déli verőfény, s teleszórta számtalan fénysziporká­val habjait. Hallottam sötét, rejtelmes éjszakán, mi­dőn vad dörgéssel zúgott bele hangja az éji viharok süvöltésébe, s óriási oszloppá növekedve, tajtékzó hullámokban rohant, rohant tova, mint a feltartózha­­tatlan végzet, süvöltve, sírva, aztán megint elsimulva lágyan, békülékeny mormolással. De sohasem volt hangjuk megkapóbb, csodálatosabb, igézetesebb, mint azon az éjszakán. Regét mondott! . . . Regét ... a felébredt virágoknak, a mozdu­latlanul pihenő halászbárkákban, a kifeszített resz­kető hálóknak és­­ nekem . . . Épen igy-igy nyíl­tak a virágok számtalan színben és változatban. A „Pécsi Figyelő“ tárczája. Mámor. Nem a bortól vagyok részeg, Más mámor az, amit érzek. Szemeidnek tüze, lángja Hozta vérem forrongásba. Ha bortól csíp be az ember, Alszik egyet s másnap reggel Józansága újra megtér, Lecsöndesül benne a vér. Hejh, de én szerelmi mámort Ittam szemed sugarából, S nem mulhatik ez elébb el, Csak a végső szívveréssel! luby Sándor: A hullámok regéje. . . . ügy volt! A hullámok regélték lassú mormolással a kúszó növényeknek, a fehér szárnyú sirályoknak, melyek merész övezetben röpködtek a hullámos vizek felett, aztán leszálltak az aranyos fövenynyel borított partra. A tihanyi hegyek sötéten kezdő lassú-lassú hangon, igy edelgett velük a sár­gás aranyszínű holdfény, mint most. Az éjszaka szétküldte illatát, homályát, színes ködfátyolt borí­tott a szendergő vidékre. Valamely sajátszerű zúgás verődött át a hegyek közé szorult falucskából, de én nem hallottam azt! Én nem hallottam semmi mást, mint azt a fájdalmasan zokogó hangot, nem láttam a nyári éj szépségét, a csillagok fényét, nem láttam mást, mint a szép halvány arcú nőt, amint reszketve közeledett hozzám s könnyei bele­pereg­tek hullámaimba . . . Oh hányszor láttam már a fájdalom erőszakos kitörését . . . De egy sem futotta úgy be szivemet, mint ama édes panaszos hang. Felfogta az éjszaka és hurcolta tovább, a hold játszó fénye megtört az ormokon, aztán alásiklott a sötét tihanyi hegyek mögé. A leboruló homályban egy ifjú alakját láttam közelegni, könnyed, ruganyos léptekkel, szép volt, szép és fiatal, szívben olvadó tekintetű szemekkel, olyan szemekkel, melyek hatalmukba ejtik a szíve­ket. Megölelték egymást hosszan-hosszan, azután édes suttogó beszéd vegyült az éj csendjébe. Ezek a hangok suttogtak reszkettek, himbálódtak, csodá­latos illattal töltötték be a levegőt. Éreztem . . . s a szivem megittasult tőle ! Ah ! Ha rajtam pihenne az ifjú nő galambsze­­líd tekintete ! Én ringatnám lágyan karcsú termetét s habjaim édesegve játszanának aranyszínű fürtei­­vel ... ez a csudálatos haj szétterülve, mint egy bontott arany kéve, a hold reája hintené sugarait, elbujna finom szálai közt az apró csillám ! . . . Az Országgyűlés. A főrendiház ülése okt. 5-én A napi­rend értelmében a vallás szabadgyakorlatáról szóló törvényjavaslatot tárgyalták általánosságban. Az első szónok É­­­c­h­y Nándor gróf rokokó törvényjavas­latnak tartja, a 16-ik századbeli álláspontoknak a modern áramlatokkal való összezagyválásának. Olyan javaslat ez, melyet ha szakaszról-szakaszra olvasunk, mindenütt azt látjuk, hogy nincs létoka, nincs létjogo­sultsága. Isten óvjon meg attól, hogy e törvényjavas­latból törvény váljék. P­a­p­p Gábor szerint mi a vallás ? Az egyéni léleknek a mindenes lélekhez való fölemelkedése. Ennek meggátlása egyértelmű az egyéni szabadság korlátozásával. Vallási elvei nem gátolják, hogy a törvényjavaslat elfogadja. P­r­ó­n­a­y Dezső báró azt mondja, hogy a kereszténység eszméjéből folyik a vallás­szabadság eszméje, mert a keresztény­ség alaptanaiban rejlik, hogy a vallás dolgában kény­szer ne legyen behozva. A vita bezárása után S­z­i­­­g­y­i igazságügyminiszter polemizálva az ellen­zéki szónokokkal kijelenti, hogy ez az egész törvény­­javaslat az új időknek egy nagy irányán alapszik. Kimutatja a javaslat előnyeit és azzal fejezi be be­szédét, hogy nem akarnak egyebet, mint az állam­polgárok jogainak egyenlő respektálását. Ezután kö­vetkezett a név szerinti szavazás. A szavazatok össze­számítása után kiderül, hogy igennel szava­zott 113 tag, nemmel szavazott 112 tag, így a törvényjavaslatot általánosságban egy szótöbbséggel elfogadta a főrendiház. Ezu­tán a részletes tárgyalás következett. Október 6-án nagy meglepetésben ré­szesült a kormány a főrendiházban. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat folytatólagos tár­gyalása alkalmával a felekezetnélküliségről szóló 3-ik fejezetnek a napirendről való levételét indítványozta Andrássy Aladár gróf. Hasonló értelemben szó­lott Z­a­y Miklós gróf. V­a­y Béla báró, G­a­j­z­á­g­ó Salamon, K­e­g­l­e­v­i­c­h István gróf a fejezetet szükségesnek tartják. Andrássy Aladár gróf indítvá­nyára névszerinti szavazás történvén, az eredmény az lett, hogy igennel, vagyis Andrássy indítványa mellett szavaztak 122- en, nemmel vagyis ellene 96-a­n. Ennek alapján a felekezetnélküliséget 26 szótöbb­séggel törölték a javaslatból. A 26 ik §-nál Zichy Nándor gróf indítványt adott be, hogy ve­zessék le a tárgyról, hogy a gyermekek vallásáról külön törvény intézkedik. Zichy módosítványát 101 szóval 91 ellen elfogadták. A törvény­­javaslat úgy általánosságban, mint részleteiben el lévén fogadva, az elnök föltette a kérdést, elfogadja e a főrendiház harmadszori olvasásban az egész ja­-------- i - ■ ■ iTgj

Next