Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)

1895-10-09 / 231. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. szerda, október hó 9. 231-ik szám. Előfizetési érák: Egész évre . . 10 frt — kr. Félévre .... 5 » — ‹ Negyedévre . . 2 » 50 » Egy hóra . . . — ¡ 85 ‹ Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utcza 1. sz. a hír. ítélőtábla épületével sz­emben. fent az előfizetések és a lap szérreüldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztői Iroda: PÉCSETT, Mária­ utca 1-ső I. EMELET :hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Színészek hajdan és­­ most. Pécs, 1895. október 8. Most, hogy uj otthont építettünk a színmű­vészeinek, nem lesz időszerűtlen beszélnünk a szí­nészekről, kik hosszú időn át csak mint vendégek látogattak el hozzánk, de most már városunk lesz nekik is otthonuk; illő tehát, hogy uj polgártár­sainkkal egy kissé megismerkedjünk. Ha csak pár évtizeddel is visszatekintünk a múltba , összehasonlítjuk Thália papjainak akkori helyzetét a társadalomban a mostanival, csaknem hihetetlennek tetsző különbséget találunk. Dacára annak, hogy hazánkban úgyszólván a magyar színészet születésekor felismerték már an­nak a nemzeti nyelv terjesztése és fejlesztése szem­pontjából megbecsülhet­len fontosságát, a színész előtt a társadalom minden osztályának ajtaja mégis zárva maradt. A legjobb hazafiak buzgólkodtak a magyar színészek támogatásában, a közélet jelesei emelték lángszavukat lelkesen és lelkesítve, s a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf a „Tár­salkodó“ 1835. évi folyamában azt írja, hogy min­den igaz hazafi tudja „mi nagy, mi dicső gyöke­rezik a magyar játékszínben, mely a nemzetiség kifejlését, nemesültét, virágzását eszközli“, mégis ez a lelkes tábor is feladatát kimerítve találta abban, ha a magyar színészetnek az ország fővá­rosában állandó otthont és biztos megélhetést biz­tosít; arról, hogy a „színjátszókat“ a nemzetiség fejlesztésében, nemesítésében, felvirágoztatásában teljesített feladatnak megfelelő társadalmi tekin­télyben is részesítse, egyenrangú társadalmi ténye­zőként a színpadon kívül is megbecsülje, még nem is álmodott. Mit szóljunk aztán az előítéletekben megcson­tosodott maradiakról, akik a színházban nem a hazafiság oltárát, hanem csak egyszerű mulató he­lyet, a színészben nem a nemzeti nyelv apostolát, hanem közönséges komédiást láttak, aki a vásári csepűrágóval vagy a medvetáncoltatóval egy fel­adatot teljesít, a­mikor közönségét a maga módja szerint szórakoztatja. S a nemzet zöme akkor ez utóbbi felfogásnak hódolt, a színész páriája volt a társadalomnak, kinek ha adtak is enni, kezet nem fogtak vele. Az a ferde társadalmi helyzet, a­melynek bé­lyegét mindenki a homlokán viselte, a­ki a szín­pad szolgálatába lépett, természetesen káros visz­­szahatással volt a színészet fejlődésére, mert a­mikor a család színpadra lépett gyermekét, mint elveszett fiút siratta, mint a család becsületének meggyalázóját kiátkozta, természetes, hogy erre a megvetett pályára jórészt olyan elzüllött elemek tódultak, kiknek „se országuk, se hazájuk“ nem volt, kik minden előkészültség s legtöbbször hiva­tás nélkül azzal az igénynyel léptek a világot je­lentő deszkákra, hogy a közönségnek csupa hazafi­­ságból kötelessége őket eltartani. Mily erős akarat, a valódi hivatásnak mily ellenállhatlan vonzó ereje kellett ahhoz, hogy ily viszonyok között a társadalom előkelőbb osztályai­hoz tartozók, vagy lelki műveltségben azokkal versenyzők, sőt őket felül is múló hivatottak az uralkodó előítéletekkel szembeszállva, a színpad Mú­zsájának szenteljék életüket! Pedig voltak ilyenek nem csekély számban, s ezek sorából kerültek ki hazai színművészetünk legragyogóbb csillagai, kiket tehetségük, szorgal­muk, lelkesültségük egész hevével és erejével a tökélyesülés felé nemcsak az egyéni dicsőség utáni vágy, hanem az a nemes ambíció is vezérelt, hogy a művészi pályát tiszteltté és becsültté tegyék, hogy eloszlassák azokat a sötét előítéleteket, me­lyek e pályáról annyi hivatott erőt riasztottak el s azt oly sok oda nem illő salakkal árasztották el. És ez elsőrendű csillagoknak sikerült elosz­latni a színpad világára boruló homályt; a társa­dalom számot­tevő osztályai mindinkább kezdték belátni, hogy az a hivatás, a­mely oly sok nemes élvezet kütforrása, a­melynek nyomában annyi di­csőség fakad, megérdemli a felvilágosult közfelfo­gás elismerését és becsülését; mindinkább háttérbe szorult az a léha felfogás, mely a művészvilággal való érintkezésben csupán az érzékiség vagy a durva korhelykedés kielégítését kereste: a társa­dalom megtanulta becsülni a színészben az embert, a­ki bármely körben minden hátsó gondolat nélkül való felvételre jogos igényt tarthat mindaddig, míg erre magát mint ember érdemetlenné nem teszi. Manapság, a­mikor a Ripacsok és a Dicsőffy Lórántok már a falusi korcsmák pódiumaira szo­rultak, már minden műveit ember meg tudja kü­­lönböztetni azoktól a hivatását nemesen felfogó színészt, a­kivel szívesen szorít kezet a nyilvános­ság előtt, s aki szívesen látott vendége a családi körben is. Ma a színészi pályát a közfelfogás tisztesség dolgában már egy hajszálnyival sem helyezi a mű­veit társadalmi osztályok bármely más élethivatása mögé; a legelőkelőbb családok sem tartják többé megszégyenítőnek, ha ivadékaik a színpadra lép­nek s ott tisztességgel megállják helyüket, sőt a saját dicsőségüknek is tartják, ha gyermekeik ott sikereket aratnak. Somogyinak köztünk megtelepedett társulatát jórészt már a megelőző évek nyári vendégszerep­léseiből ismerjük, s tudja róla az egész város kö­zönsége, hogy csupa kifogástalan tisztességű, a társas érintkezésben művelt modorú, tiszteletre és becsülésre egyaránt méltó tagokból áll, a­kik meg­érdemlik, hogy belevonassanak a város társadalmi életébe, a­mi csak felvillanyozó és kedély­nemesítő hatással lehet kissé bizony — valljuk meg őszin­tén — egyhangú és sok tekintetben kisvárosias életünkre. Ha el is tekintünk azoktól a magasabb er­kölcsi motívumoktól, a­melyek egy nagyobb vá­rosban az állandó színházat immár nélkülözhetet­lenné teszik, már az is busásan kárpótolja a hozott áldozatokat, hogy városunk társadalmát oly szá­mot tevő műveit új elemekkel frissíthettük fel, mint a minőknek színtársulatunk tagjait ismerjük. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Az utolsó levél. Még csak egy nap van hátra a háromszor há­­romszázhatvanötből. — Fiuk, egy nap ! Bemosolyog az őszi nap a kaszárnya nagy ab­lakain. Führer ur Molnár sárgapaszomántos csákóján megtörik sugára. Ábrándosan néznek egymás szeme közé az „öreg gyerekek.“ Ott ragyog szemeikben valami csendes fájdalom, ott mosolyog orcáikon valami szende öröm. Führer úr Molnár István leteszi a csákóját, le­oldja derekáról az oldalszijat . . . felváltották a szol­gálatban. Dél van. Egy-egy sóhaj, egy-egy kacaj nyilallik fel az ajkakon . . . Dalba fog Csuzy Gergely, feléig viszi a nótát s már felében megakasztja az öröm kacaja: — Haha ! Fiuk, csak egy nap ! Molnár István megsimogatja kondor fekete ha­ját. Hát csak kinőtt az újra. Nem kell már többé apróra metélni, tövén lenyirbálni. Játszhatik vele majd újra a Hattyas szele, ott lenn a divéki pusztán. Ott . . . ott, hol azok a karcsú jegenyék körülszegik tekintetes Pál Gerzsonnak tanyaházát, hol a Bigér aranyhalas vize selyemzöld partok között csacskán beszélgetve lejt a Mara tói benyílóba. Oda szállt, ott pihen, ott repdes a führer ur Molnár gondolatja. Mintha már hajtogatnák magukat előtte a tekintetes Pál Gerzson urnak jegenyéi: — Üdvözöljük Molnár István! hát csak lefogyott, ugy­e ? Mintha a Daru, meg Lombár, a füstös nyakú Vellás, meg a Pirók kivillognának a jászol elől elébe. Szinte olyat mozdul a szakaszvezető úr keze, mintha nyelén fogná már azt a hosszú szitostort, me­lyet a nagy-bajomi vásáron négy esztendővel ezelőtt vásárolt a gazdaság. Mikor azt megeresztette, hogy szólt, kongott bele a tájék. Elég volt annak a hangja, úgy neki dőlt az a négy jószág a járomnak. . . Csak még egyszer kezébe foghassa. Bizony az ostorcsapó végéből azóta már kikophatott a sudár. Majd fon ő bele másikat. Az álomlátó meredt szemeken át berajzolódnak a lélek tükrére a fényes képek. Ott sompolyog a Tárcsas Ferkó körül a lóistállóban. A Tercsi épp szundikál. A Szellő hosszú sörényéből a legsimább szálakat tépi ki tolvaj kézzel az ostorcsapó végébe. Ej ! Führer úr Molnár, hova nem kódorog előre a Führer úr elméje . . . A „bundások,“ a „regruták“ irigyen állják kö­rül a hárombeli öreg gyerekeket, kik még ma beszá­molnak a bornyával, a bakancscsal, a rézrózsás nagy posztó csákóval. Átadják számon a császárnak, a­mi a császáré. A Gyurica Mártonnak majdnem kiszivárog a könynye fénylő szemeiből, a mint földijére Führer ur Molnárra tekint. — No mit szensz Marci ! Utódja volt Pál Gerzsonnál a fiú, neki adta át harmadesztendeje a kis béresi hivatalt, mikor virá­got tűzött kalapja mellé . . . s indult. Megveregette vállait a tekintetes ur — István fiam, megszegve hagyod itt a kenyered . . . emlékezz rá, ha a császárt kiszolgálod . . . újra gazdád le­szek . . . Szinte reszketett az öreg urnák hangja. Még most is bejárja lelkét, mint valami jól eső melegség, az a hang. És átfut Molnár István megint az abbaszakadt emlékek során. Mintha csak most lett volna, pedig beh régen volt . . . beh hosszú idő volt. Meglóbálta még egyszer kedves kormánypálcá­ját, az ökörhajtó ostort s olyan bucsudurrogatást kon­­ditgatott vele a maratói tanyaházban, hogy a Bigér hánykolódni kezdett medrében. Ott benn pedig a gyümölcsösben, a mosolygó termésű fák között, abban a kis csőszházban odaha­jolt akkor egy szép hajadon az ablakpárkányra és tele zokogta fehér keszkenőjét. Épp ily kús őszi szél fújt akkor is, hullottak a fákról a nagy fontos almák, tompán kondultak a föl­dön leestékben. Virágos kalapját megemelintette a legény az ablak előtt. A fehér keszkenő átsuhant a könyharmatos ar­con, aztán kinyílt az ablak. — Isten áldjon Virág Anna, én virágom. — Kelmedet is áldja jártában, keltében, Mol­nár István . . . Susognak-e még azok a gyümölcsfák ott végig a mesgyén ? Mit csinálsz te, Virág Anna ? A fiukat az őrmester szólítja. Indulnak fel a saját gúnyátokért, azért a szegényes, egyszerű ujja­sokért, mikben idejöttek a pörge kis kalapért, —­ hogy letegyék a sárgafekete zsinóros szűk nadrágot, melyet meguntak már nagyon viselni, hogy a magu­kéba öltözhessenek újra. Hangzik patkós bakkancsaik kongása a már­ványpallós kaszárnya-tornácon. * Nesze semmi, fogd meg jól, ő felsége, a király bizalmával után útfélen dicsekedő magyar kormánynak és e kormány vezérének, báró B­á­n­f­f­y Dezsőnek ismét egygyel több alkalma van, hogy meg­­fuvassa a félhivatalos harsonákat és dicsőségét híre

Next