Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)
1895-10-09 / 231. szám
XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. szerda, október hó 9. 231-ik szám. Előfizetési érák: Egész évre . . 10 frt — kr. Félévre .... 5 » — ‹ Negyedévre . . 2 » 50 » Egy hóra . . . — ¡ 85 ‹ Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utcza 1. sz. a hír. ítélőtábla épületével szemben. fent az előfizetések és a lap szérreüldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztői Iroda: PÉCSETT, Mária utca 1-ső I. EMELET :hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Színészek hajdan és most. Pécs, 1895. október 8. Most, hogy uj otthont építettünk a színművészeinek, nem lesz időszerűtlen beszélnünk a színészekről, kik hosszú időn át csak mint vendégek látogattak el hozzánk, de most már városunk lesz nekik is otthonuk; illő tehát, hogy uj polgártársainkkal egy kissé megismerkedjünk. Ha csak pár évtizeddel is visszatekintünk a múltba , összehasonlítjuk Thália papjainak akkori helyzetét a társadalomban a mostanival, csaknem hihetetlennek tetsző különbséget találunk. Dacára annak, hogy hazánkban úgyszólván a magyar színészet születésekor felismerték már annak a nemzeti nyelv terjesztése és fejlesztése szempontjából megbecsülhetlen fontosságát, a színész előtt a társadalom minden osztályának ajtaja mégis zárva maradt. A legjobb hazafiak buzgólkodtak a magyar színészek támogatásában, a közélet jelesei emelték lángszavukat lelkesen és lelkesítve, s a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf a „Társalkodó“ 1835. évi folyamában azt írja, hogy minden igaz hazafi tudja „mi nagy, mi dicső gyökerezik a magyar játékszínben, mely a nemzetiség kifejlését, nemesültét, virágzását eszközli“, mégis ez a lelkes tábor is feladatát kimerítve találta abban, ha a magyar színészetnek az ország fővárosában állandó otthont és biztos megélhetést biztosít; arról, hogy a „színjátszókat“ a nemzetiség fejlesztésében, nemesítésében, felvirágoztatásában teljesített feladatnak megfelelő társadalmi tekintélyben is részesítse, egyenrangú társadalmi tényezőként a színpadon kívül is megbecsülje, még nem is álmodott. Mit szóljunk aztán az előítéletekben megcsontosodott maradiakról, akik a színházban nem a hazafiság oltárát, hanem csak egyszerű mulató helyet, a színészben nem a nemzeti nyelv apostolát, hanem közönséges komédiást láttak, aki a vásári csepűrágóval vagy a medvetáncoltatóval egy feladatot teljesít, amikor közönségét a maga módja szerint szórakoztatja. S a nemzet zöme akkor ez utóbbi felfogásnak hódolt, a színész páriája volt a társadalomnak, kinek ha adtak is enni, kezet nem fogtak vele. Az a ferde társadalmi helyzet, amelynek bélyegét mindenki a homlokán viselte, aki a színpad szolgálatába lépett, természetesen káros viszszahatással volt a színészet fejlődésére, mert amikor a család színpadra lépett gyermekét, mint elveszett fiút siratta, mint a család becsületének meggyalázóját kiátkozta, természetes, hogy erre a megvetett pályára jórészt olyan elzüllött elemek tódultak, kiknek „se országuk, se hazájuk“ nem volt, kik minden előkészültség s legtöbbször hivatás nélkül azzal az igénynyel léptek a világot jelentő deszkákra, hogy a közönségnek csupa hazafiságból kötelessége őket eltartani. Mily erős akarat, a valódi hivatásnak mily ellenállhatlan vonzó ereje kellett ahhoz, hogy ily viszonyok között a társadalom előkelőbb osztályaihoz tartozók, vagy lelki műveltségben azokkal versenyzők, sőt őket felül is múló hivatottak az uralkodó előítéletekkel szembeszállva, a színpad Múzsájának szenteljék életüket! Pedig voltak ilyenek nem csekély számban, s ezek sorából kerültek ki hazai színművészetünk legragyogóbb csillagai, kiket tehetségük, szorgalmuk, lelkesültségük egész hevével és erejével a tökélyesülés felé nemcsak az egyéni dicsőség utáni vágy, hanem az a nemes ambíció is vezérelt, hogy a művészi pályát tiszteltté és becsültté tegyék, hogy eloszlassák azokat a sötét előítéleteket, melyek e pályáról annyi hivatott erőt riasztottak el s azt oly sok oda nem illő salakkal árasztották el. És ez elsőrendű csillagoknak sikerült eloszlatni a színpad világára boruló homályt; a társadalom számottevő osztályai mindinkább kezdték belátni, hogy az a hivatás, amely oly sok nemes élvezet kütforrása, amelynek nyomában annyi dicsőség fakad, megérdemli a felvilágosult közfelfogás elismerését és becsülését; mindinkább háttérbe szorult az a léha felfogás, mely a művészvilággal való érintkezésben csupán az érzékiség vagy a durva korhelykedés kielégítését kereste: a társadalom megtanulta becsülni a színészben az embert, aki bármely körben minden hátsó gondolat nélkül való felvételre jogos igényt tarthat mindaddig, míg erre magát mint ember érdemetlenné nem teszi. Manapság, amikor a Ripacsok és a Dicsőffy Lórántok már a falusi korcsmák pódiumaira szorultak, már minden műveit ember meg tudja különböztetni azoktól a hivatását nemesen felfogó színészt, akivel szívesen szorít kezet a nyilvánosság előtt, s aki szívesen látott vendége a családi körben is. Ma a színészi pályát a közfelfogás tisztesség dolgában már egy hajszálnyival sem helyezi a műveit társadalmi osztályok bármely más élethivatása mögé; a legelőkelőbb családok sem tartják többé megszégyenítőnek, ha ivadékaik a színpadra lépnek s ott tisztességgel megállják helyüket, sőt a saját dicsőségüknek is tartják, ha gyermekeik ott sikereket aratnak. Somogyinak köztünk megtelepedett társulatát jórészt már a megelőző évek nyári vendégszerepléseiből ismerjük, s tudja róla az egész város közönsége, hogy csupa kifogástalan tisztességű, a társas érintkezésben művelt modorú, tiszteletre és becsülésre egyaránt méltó tagokból áll, akik megérdemlik, hogy belevonassanak a város társadalmi életébe, ami csak felvillanyozó és kedélynemesítő hatással lehet kissé bizony — valljuk meg őszintén — egyhangú és sok tekintetben kisvárosias életünkre. Ha el is tekintünk azoktól a magasabb erkölcsi motívumoktól, amelyek egy nagyobb városban az állandó színházat immár nélkülözhetetlenné teszik, már az is busásan kárpótolja a hozott áldozatokat, hogy városunk társadalmát oly számot tevő műveit új elemekkel frissíthettük fel, mint a minőknek színtársulatunk tagjait ismerjük. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Az utolsó levél. Még csak egy nap van hátra a háromszor háromszázhatvanötből. — Fiuk, egy nap ! Bemosolyog az őszi nap a kaszárnya nagy ablakain. Führer ur Molnár sárgapaszomántos csákóján megtörik sugára. Ábrándosan néznek egymás szeme közé az „öreg gyerekek.“ Ott ragyog szemeikben valami csendes fájdalom, ott mosolyog orcáikon valami szende öröm. Führer úr Molnár István leteszi a csákóját, leoldja derekáról az oldalszijat . . . felváltották a szolgálatban. Dél van. Egy-egy sóhaj, egy-egy kacaj nyilallik fel az ajkakon . . . Dalba fog Csuzy Gergely, feléig viszi a nótát s már felében megakasztja az öröm kacaja: — Haha ! Fiuk, csak egy nap ! Molnár István megsimogatja kondor fekete haját. Hát csak kinőtt az újra. Nem kell már többé apróra metélni, tövén lenyirbálni. Játszhatik vele majd újra a Hattyas szele, ott lenn a divéki pusztán. Ott . . . ott, hol azok a karcsú jegenyék körülszegik tekintetes Pál Gerzsonnak tanyaházát, hol a Bigér aranyhalas vize selyemzöld partok között csacskán beszélgetve lejt a Mara tói benyílóba. Oda szállt, ott pihen, ott repdes a führer ur Molnár gondolatja. Mintha már hajtogatnák magukat előtte a tekintetes Pál Gerzson urnak jegenyéi: — Üdvözöljük Molnár István! hát csak lefogyott, ugye ? Mintha a Daru, meg Lombár, a füstös nyakú Vellás, meg a Pirók kivillognának a jászol elől elébe. Szinte olyat mozdul a szakaszvezető úr keze, mintha nyelén fogná már azt a hosszú szitostort, melyet a nagy-bajomi vásáron négy esztendővel ezelőtt vásárolt a gazdaság. Mikor azt megeresztette, hogy szólt, kongott bele a tájék. Elég volt annak a hangja, úgy neki dőlt az a négy jószág a járomnak. . . Csak még egyszer kezébe foghassa. Bizony az ostorcsapó végéből azóta már kikophatott a sudár. Majd fon ő bele másikat. Az álomlátó meredt szemeken át berajzolódnak a lélek tükrére a fényes képek. Ott sompolyog a Tárcsas Ferkó körül a lóistállóban. A Tercsi épp szundikál. A Szellő hosszú sörényéből a legsimább szálakat tépi ki tolvaj kézzel az ostorcsapó végébe. Ej ! Führer úr Molnár, hova nem kódorog előre a Führer úr elméje . . . A „bundások,“ a „regruták“ irigyen állják körül a hárombeli öreg gyerekeket, kik még ma beszámolnak a bornyával, a bakancscsal, a rézrózsás nagy posztó csákóval. Átadják számon a császárnak, ami a császáré. A Gyurica Mártonnak majdnem kiszivárog a könynye fénylő szemeiből, a mint földijére Führer ur Molnárra tekint. — No mit szensz Marci ! Utódja volt Pál Gerzsonnál a fiú, neki adta át harmadesztendeje a kis béresi hivatalt, mikor virágot tűzött kalapja mellé . . . s indult. Megveregette vállait a tekintetes ur — István fiam, megszegve hagyod itt a kenyered . . . emlékezz rá, ha a császárt kiszolgálod . . . újra gazdád leszek . . . Szinte reszketett az öreg urnák hangja. Még most is bejárja lelkét, mint valami jól eső melegség, az a hang. És átfut Molnár István megint az abbaszakadt emlékek során. Mintha csak most lett volna, pedig beh régen volt . . . beh hosszú idő volt. Meglóbálta még egyszer kedves kormánypálcáját, az ökörhajtó ostort s olyan bucsudurrogatást konditgatott vele a maratói tanyaházban, hogy a Bigér hánykolódni kezdett medrében. Ott benn pedig a gyümölcsösben, a mosolygó termésű fák között, abban a kis csőszházban odahajolt akkor egy szép hajadon az ablakpárkányra és tele zokogta fehér keszkenőjét. Épp ily kús őszi szél fújt akkor is, hullottak a fákról a nagy fontos almák, tompán kondultak a földön leestékben. Virágos kalapját megemelintette a legény az ablak előtt. A fehér keszkenő átsuhant a könyharmatos arcon, aztán kinyílt az ablak. — Isten áldjon Virág Anna, én virágom. — Kelmedet is áldja jártában, keltében, Molnár István . . . Susognak-e még azok a gyümölcsfák ott végig a mesgyén ? Mit csinálsz te, Virág Anna ? A fiukat az őrmester szólítja. Indulnak fel a saját gúnyátokért, azért a szegényes, egyszerű ujjasokért, mikben idejöttek a pörge kis kalapért, — hogy letegyék a sárgafekete zsinóros szűk nadrágot, melyet meguntak már nagyon viselni, hogy a magukéba öltözhessenek újra. Hangzik patkós bakkancsaik kongása a márványpallós kaszárnya-tornácon. * Nesze semmi, fogd meg jól, ő felsége, a király bizalmával után útfélen dicsekedő magyar kormánynak és e kormány vezérének, báró Bánffy Dezsőnek ismét egygyel több alkalma van, hogy megfuvassa a félhivatalos harsonákat és dicsőségét híre