Pécsi Figyelő, 1897. április-június (25. évfolyam, 74-146. szám)

1897-04-01 / 74. szám

2 közönye, melylyel a legközelebbi piac el­látásáról nem gondoskodik. A föld népe még kevésbé. A gazdasági egyesületek pedig ezzel a fontos és jövedelmes dologgal nem törődnek s legfeljebb az a rendeltetésük, — úgy látszik — hogy hébe-korba meg­utaztassák titkárjaikat valamelyik kiállí­tásra, összegyűlnek nagy ritkán valami ülésfélére öt-hatan, tudomásul veszik, amit a referens elmakog, de nincs érdeklődés semmi iránt, mert a bürokratizmus ide is befészkelte magát. Pedig hát figyelembe kellene venniük, hogy mily nagy jelentőséggel bír a városi piac a termelőkre éppen a szomorú gaz­dasági viszonyok következtében. Ha tud­nának ily módon érdekeltséget adni a ta­goknak, nekik anyagi előnyt biztosítani, akkor nem 3—400, jobbára tagdíjhátra­lékos tagja volna az egyesületnek, de 5—6000. Persze, csak törődni kellene valakinek azzal a nagyjelentőségű kérdés­sel, a­mivel a készpénz bevételi forrás lesz éppen abban az időszakban, a­mikor a többiek már megszűntek, kimerültek, vagy vékonyan adnak. Ha jó termésre van remény, akkor a bajok még fokozódnak. A piaci termelés alárendelt jelentőségű ág. Nincs rendszer, nincs céltudatosság. Ha éppen véletlenül terem zöldség, hüvelyes, vagy más és éppen kell egy pár krajcár, akkor a gazda bejön árusítani a városba, melynek fogyasz­tását egyébként souverain megvetéssel lenézi. Innét ered aztán az a jelenség, hogy nagyobb vendéglők nemcsak a fővárosból rendelnek meg pl. salátát, gombát, gyü­mölcsöt, de igen gyakran külföldről. Innét ered az is, amit a szemlélő megfigyelhet, hogyan megy át lassan kint bolti cikké az, ami azelőtt olcsó, hozzáférhető piaci cikk volt s hogyan szorítja ki a külföldi, vagy más vidékbeli termelés kifelé a helyit. Egy boltot ismerünk Pécsett, a hová Egyp­­tomból hozzák a veres hagymát s annyira olcsón adja, hogy még a kofák is innét szerzik be szükségleteiket. Pedig nem kell nagyon bizonyítgatni, hogy a vidéki városok környékének birto­kosai állandó és biztos jövedelmi forrást találnának a városok fogyasztásában, ha rendszeresen termelnének és tenyésztené­nek. Bizonyítja ezt a tapasztalat a tej­termelésnél. A nagyobb birtokosra nézve is fontos jövedelmi forrást képez a város, a földművesre nézve pedig éppen elsőrendű jelentőséggel bír. Annak van értelmi ké­pessége, de nincs akarata kissé kereske-­­ dőnek is lenni, vagy foglalkozni a szerinte ily alárendelt ággal; utóbbinak volna aka­rata, de nincs értelmi képessége, a gaz­­dasági egyesületek pedig ilyesmivel a múltban sem törődtek. Kétségtelen, hogy szövetkezeti alapon sokat lendíthetnének magukon a termelők, de nyernének a vidéki városok is, meg­szabadulnának egyszerre a kofa-uralomtól. De hát mi csak vidéki város vagyunk, akik inkább törődünk egy szenzációs esemény­­nyel, egy fényes mulatsággal s csak irigy­séggel gondolnak a jobbérzésűek a fővá­rosi szép árucsarnokokra, vágyólag az olcsó és rendszeres élelmezésre, a­mire ma senki sem gondol nálunk, se a gazda­sági egyesület, se a magisztrátus, de még Vaszary főkapitány se­ centiméternyit levágni, hogy a halspintni ez után két kapocsra járjék-e, vagy pedig csak egyre. Mert ez mind fölöttébb szükséges ah­hoz, hogy háború esetére teljesen kiművel­jék a derék harcosokat. Sok is ám a gondja a kingizminiszter úrnak ! A legény, a ki ivott már katonáék vizéből, evett már a kenyerükből s magára rántotta a mundért, megváltozik teljesen. Lehámlik róla minden szokás, a­mit ott kí­vül tanult itt új iskolát nyitnak neki, isme­retlen dolgokról beszélnek hozzá, a­miket hírből hallott is már talán valamikor. Éppen mintha csak az ábécét tanulná. Először ne­hezére esik ez a tudomány, de idők jártával beletörődik aztán s a teste és a lelke is át­formálódik egészen. Kaszárnya, kaszárnya, Szomorú kaszárnya, A lelkem belőled Hogyha kitalálna : Bus könyhullajtással Jaj be messze szállna . . . Kaszárnya, kaszárnya, Szomorú kaszárnya. De bármerre fordul Silbakra lel itten, Kik azzal biztatják . Jobb hely ennél nincsen. Itt is elé állnak. Ott is elé lépnek . És nagy fáradtságba Mire kitalálna. Elviszik a vizét A lelkem szemének. Akkor már igazi katona ! Elhitették vele, hogy csak itt van napsugár. Ami ab­ban a másik életben melegít, az nyomába se akadhat ennek. Azt úgy árendálják azok ott kann interesre, de ezt itt benn ingyen adják. No, persze azért valamivel mégis meg kell szolgálni, de hát micsoda fárad­ságba kerül ez ? Az egykori jámbor parasztlegénybe úgy orvosságos kanalanként befészkeli magát a büszkeség. Míg előbb illedelmesen megsü­­vegelte a kaputos embert, most lenézi. Nem tartozik másnak köszöntéssel, csak aki haion­­■aertt ruhát visel. Valahol zavarog a civil népség. Nem elég a csendőr, hogy féken tarhassa őket. Nosza menjen egy kompánia katona és csi­náljon rendet. A zavargók között talán ott van a legény apja, a testvérje, kik hogy megnyerhessék a maguk igazát, bátran mel­let járnak a szuronyoknak is. Nincs más mód, közibük kell lövetni. A tiszt úr tüzet vezényel. A legény nem mondhatja, hogy: jelentem alánsan, kapitány úr én nem lö­vök , ott van közöttük az édes­apám, meg az öcsém. A­ki mundért visel, annak nem szabad ismerni mást, csak — a reglamát. — A katona odamegy, ahova küldik, azt teszi, a­mit parancsolnak neki. S a három esztendő nehéz terhét, ab­ban a tudatban, — hogy ez nem lehet más­ként — elszenvedi mégis Odahaza pedig hullámzik az aranyhajú talásztenger, boldog reménynyel biztatva az aratásra. Már fenik a kaszát, a sarlót, az aratógazda számlálja már kezeseit. Apró für­jek szaladgálnak a búzatáblán és csipognak az anyjuk után. Egy eltéved valahogyan közülük. Dédelgető leánykezek veszik párt­fogásba. Az a kis pihés jószág, hogy megsi­mul ott a hullámzó leánykeblek fölött, me­­geket félve rejteget a prnszlik, amiből néha mégis kivillan a gyolcsiny patyolat fehérsége. Egy hitvinyos legény nézi sóvár szemekkel a leányt. (Nem az igazi, az a király kenye­rét eszi most !) Szinte elnyeli a szemeivel s félénken suttog a hangja : — Jó a szived, az árva madárkölyök­­höz is jó, csak én hozzám marad idegen ! PÉCSI FIGYELŐ 1897. április 1. A főispán beiktatás epilógja. — Saját tudósítónktól. — Pécs, 1897. március 31. Az időjósoknak, mint száz eset közül, kilencvenkilencben, tegnapra sem lett igazuk. Az idő nemcsak egész nap volt a legszebb, de még az este is olyan derült és kedvező szép volt, mintha csak tüntetőleg akarta volna a meteorológiai intézetet lecáfolni, a­mely esőt jelzett a tegnapi nap folyamára. S épen ezért, mert az idő a legkedve­zőbb volt, igen szépen sikerült a főispáni beiktatás epilógja is, a város kivilágítása és a fáklyásmenet. A diszbankett után, mely tegnap lapunk zártáig eltartott, nem is volt más már hátra a beiktatási ünnepségekből, csak ez. Előtte díszelőadás volt hirdetve a színházban, utána estélyt adott a Nemzeti Kaszinó. Tudósításunk mindeme bezáró ünnep­ségekről a következő: A színházban. „Egy nap se múljék el díszelőadás nélkül“ — gondolhatta a direktor a római bölcs példájára és még tegnapra is díszelő­adást hirdetett. De mivel a kivilágítás és a fáklyásmenet csak kilenc óra felé volt végére várható, utána pedig a kaszinói estély kö­vetkezett, a díszelőadást ennélfogva 5 órakor kellett megkezdeni, hogy hétre vagy fél­nyolcra véget érjen. Színre a „T­ó­t leány“ került, P­á­­­f­y Ninával a címszerepben, ki igen kedves, bájos Hanka volt, élénken játszott, elraga­dóan rakta a tót topogóst és briliánsul éne­kelt. Méltó partnere volt Polgár, a Misó tót legény szerepében, a­ki minden szavá­val derültséget keltett a nézőtéren. Igen jó volt P­e­r­é­n­y­i, mint Gyarmathy Bandi, továbbá Borosa és Benkő Jolán. Gyar­mathy, Bognár és Bodroghyné szolgáltak még rá most is, mint mindenkor, a dicséretre. Az előadás közben különben egy saj­nálatos szerepváltozás is fordult elő. Pol­gárnő, a­ki Máthé Julist játszotta az első felvonásban igen kedvesen és sok tempera­mentummal, felvonás közben rosszul lett. Mivel a színházban ügyeletes orvos nem volt, csak nagysokára tudtak orvost keríteni s eközben, mivel gyengesége miatt a szerepet tovább úgy sem játszhatta volna. Bodroghy Linát ugratták bele a Máthé Junis szerepébe, a­ki aztán a második és harmadik felvonás­ban, szintén sok kedvességgel, végig is ját­szotta a szerepet. A közönség persze csodál­kozott a szerepváltozás miatt, mert csak egy-két a színpadra járatos habttnének volt tudomása Polgárnő rosszullétéről. Hogy pedig mekkora volt ez a közön­ség ? Akkora, hogy a vasárnap délutáni elő­adások publikumának a mellényzsebében el­fért volna ; akkora, hogy csak úgy zengett a színház az ürességtől és a „díszelőadás“ dacára is olyan hűvös volt a hangulat, hogy taps csak nagyritkán hangzott fel. A kivilágítás. Este félhét táján szokatlan látvány tá­rult a szemlélő szeme elé. A városháza tor­nyának vasrácsozata meggyújtott mécsek sokaságától vakítóan csillogott bele a leszálló esthomályba, a gázlámpák eltűntek oszlo­paikról és helyükre piros, fehér, zöld üve­gek foglalták el s egy egy gázláng lobogott közepükben. A Széchenyi-tér házai ablakai­ban sorban gyúltak ki a gyertyák lángjai, a

Next