Pécsi Figyelő, 1897. július-szeptember (25. évfolyam, 147-223. szám)

1897-09-11 / 207. szám

XXV. évfolyam. Pécs, 1897. szombat, szeptember hó 11. 207-ik szám. Előfizetési árak: Szerkesztő! Iroda: Egész évre • 10 frt — kr. Félévre • • • 5 » — » Negyedévre • • 2 » ! O » Egy hóra • • • — • 85 » Egy«s szám éra 4 kr. _9 Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utca 1. sz. a kir. Ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. PÉCSETT, Mária utca 1. sz a kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi része illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk. Hirdetésekat a kiadóhivatal vesz föl. Mindenváró Ádámok. Pécs, 1897. szeptember hó 10. (***) Berendezkedésünk a politikai téren már egy emberöltő óta a véletlen esetek közbejátszására van alapítva; hátha egy különös véletlen folytán visszanyerjük állami önállóságunkat, amely a szerencsétlen mohácsi csatában elveszett; hátha az európai konstellációk oda fejlődnek, hogy szükségszerűleg bekövetkezik az önálló Magyarország kiépítése és sok ilyen, ehhez hasonló kombinációk foglalták el a mindenkori magyar kormányokat 1867. óta. Szerencsésen lepörgött felettünk 30 esztendő, de azért az a várva várt véletlen egyszer sem következett be s mi megmaradtunk Ausztriának pórázon tartott adófizetői. Most, hogy odaát a Lajthán túl zavarodnak a politikai viszonyok, a különböző grammatikát használó népek közt a féltékenység a tetőpontjára hágott, a mi Mindenváró Ádámjaink ismét csak a sült galamb politikájára vetették magukat : hátha beleröpül a szájukba, az a hatalmas birodalom széthull aikat-elemeire s akár a részek közt Magyarország lesz a legtekintélyesebb s a gravitáció törvénye szerint az apróbb részecskék a nagyobb vonzó körében helyezkednek el. Persze, ha ez a véletlen esély bekövetkeznék és nem Bánffy kaliberű egyéniségek ülnének a kormányon, akkor még talán lehetne adni valamit a kombinációkra. Azonban nem kell felejteni, hogy a politika az exigenciák tudománya, amely legkevésbé igazodik a fizika törvényei szerint, és könnyen megeshetik, hogy az általános züllés készületlenül találja magát Magyarországot is, amelynek szintén megvannak a maga nemzetiségei és olyan fölfordulás következik be, aminőre még egy politikus sem gondolt. Legnagyobb baj nálunk az, hogy egész állami épületünk, talmi alkotmányosságával és rideg formalizmusával a korrupció talajára van építve, ahol minden eladó, jellem, becsület, ideák, maguk az emberek, és bizony nagyot téved az, aki kritikus időkben ezzel a rendszerrel ellenállani akar annak a hódító hatalomnak, amelyik nem fegyverrel, de pénzzel jön hozzánk. És ki tudja, ha nemzeti, faji fennállásunk eldöntésére kerül a sor, neill-e a pénz, az aranyborjú fogja eldönteni a sorsunkat, mintsem a nemzetnek ősi, de már régóta lenyűgözve levő ereje. Ha szemléljük így távolról az ausztriai felbomlási processzust, önként születik meg bennünk a gondolat: Quidtunc?! Azaz hogy mit csinálunk, ha Ausztria, mint ilyen megszűnik, s vagy a győzedelmes reakció tartja bevonulását Bécsbe, amikor az abszolutizmus vasvesszeje ideigóráig összetarthatja a birodalmat, vagy a konfederáció következik be. Intéző politikusainknak, hasonlóan a jó sakkjátékoshoz, kész programmjuknak kellene lenni erre az eshetőségre is, mert mi sem az abszolút, sem a konfederált Ausztriával nem lehetünk olyan szövetségben, mint most vagyunk. Persze, ez csak a papirosról, a törvényből következtethető, azonban ki lát a szívekbe és vesékbe, hogy egy szép napon egy tollvonással azok a törvények nem-e helyeztetnek hatályon kívül . Bánffy báró kineveztetik Magyarország teljhatalmú kormányzójává, amikor teljesen és kizárólag az ő akarata lesz a törvény. Nagyon tarthatunk tőle, hogy ez az állapot következik be, hisz minden jel arra mutat, hogy ily módon, az önkényre alapított rendszerrel akar bevonulni kormányunk akkorra, amikor már nem lehet tovább húzni provizóriumokkal a mostani bizonytalan állapotot. A sajtó megrendszabályozása, a kormány féktelenségei, az a valóságos boszúálló hadjárat, amelyet ellenzéki emberek ellen, az önálló gondolkozás ellen megindított, kétségtelenül bevezetései a következő reakciónak, amelyet ugyan elválaszt némileg a jövő ködfátyola. A nemzet elerőtlenedett, képtelen az ellenállásra és ezt jól tudják Bécsben, jól tudják Budapesten. Kormányzási iskolánk szerint Magyarországon vagy vasmarokkal, vagy korrupcióval lehet boldogulni. Próbálták mind a kettőt. Az előbbi kifejlesztette a nemzet szívósságát, az utóbbi elernyesztette a jobb jövőbe vetett hitet, a munkakedvet. Midőn a kormányzottak látják, hogy akinek pénze, sok pénze van Magyarországon, az vezető ember, elér a „Pécsi Figyelő“ tárcája. A kis kadét. Nyirkos, októberi délután volt; olyan, amelyiken a női szív állítólag fogékonyabb a szerelemre, mint egyébkor. Makai úr, a sugár, barna, kis oldalszakállas segédfogalmazó maga sem volt ugyan rá elkészülve, de elég az hozzá, hogy mikor javarészt ceruzahegyezéssel agyonvert hivatalos órái, s a hivatalos órákra következő ebéd, feketekávé és némi szieszta után, úgy négy óra tájt, a maga, szokott Ferenc József-kabátjában és ringó járásával a keskeny lépcsőkön felsietett Pacséryékhoz, s keresztülmenvén a sötét előszobán, a nagy, szalmasárga szárnyas ajtón benyitott a szalonba. — Blankát a kétezerholdnyi, közepes jó szántóföldek, rétek, legelők és erdőségek s a rajtuk levő urasági kastély és egyébnemű házak, raktárak és magtárak, nemkülönben apró és nagyobbfajta marhák boldog uraiból már évekkel ezelőtt számtiszti, majd utóbb számvizsgálói, s végre nagy protekciók és utánjárások révén számtanácsosi tekintetességre visszaléptetett család (gyermekekből összekombinált) ötágú koronájának legszebbik gyémántját fajkaharapdálva, sápadtan találta a töröttfájú kanapé csücskében, a fakó függöny alatt. Amennyire a nyápic világosság mellett látni lehetett, ragyogó fekete szemében reszkető könycsepp csillogott. Formás kacsójában illatos zsebkendőt szorongatott, papucsos lábai előtt, a viharedzette szőnyegen meggyűrődött, árva levél kuporgott. — Jó napot, — köszöntötte csaknem meghökkenve a vendég, akit, noha — tegnap óta sem lapot, sem egyéb hírhordó szerszámot nem látva — voltaképp fogalma sem lehetett bizonyos történtekről, most hirtelen mégis mintha valami balsejtelem szállta volna meg ettől a magánjelenettől — édes Blanche, jó napot! A leány, ki most, úgy látszik, a köszönést is elfeledte fogadni, ülő helyében meg sem mozdulva, mereven hátravetett fejjel, szárazon tette föl a kérdést: — Hallotta már, Tibor ? . . . — Nem, — mondta a másik, miközben, mintha beteggel volna dolga, lábujjhegyen odament hozzá, — semmit sem hallottam. De mi történt? Blanka szinte nyöszörgött: — A Matyi — megölte magát! Csakugyan megölte magát! A hangja heves, indulatos zokogásba fuladt. Makai gyorsan odaült melléje, s a fürtös, barna fejét a kikeményített ingmellére szorítva, csittogatta : — Szegény gyerek . . . szegény, bolond gyerek! . . .* Előtte való nap este történt. Gilbert Mátyás — vagyis inkább Freiherr Mathias Gilbert von Gillebert — mint legidősebb, — tehát fölülről az első és alulról az ötödik, Pacséry kisasszonynak másik csöndes imádója, szintén ott volt a számtanácsosoknál vacsorán. Kénytelen vagyok így mondani, hogy másik imádója, minthogy az egyik tudvalevőleg Makai úr volt, a Ferenc Józsefkabátos segédfogalmazó. Csakhogy Gilbert, ez a leányos arcú, alig húszesztendős, nyurga kadét-tiszthelyettes, teljes négy hónappal régebb idő óta csapta a szelet Blankának, mint a vetélytársa, ki úgyszólván csak a legutóbbi atléta-majális óta hódolt a fölülről első és alulról ötödik leány kiváló és kellemes egyéni tulajdonságainak. S a szerelmes tiszthelyettes, ki addigelé az egyedülinek képzelte magát, a majálisra következő napoktól fogva egyszerre csak a másik lett, míg Makai úr váratlanul előtérbe nyomult. Szegény Mátyás, vagy, miként elkezdve magán Pacséry Dénesen, az apán, folytatva a mamán, Blankán és húgain : Tildán, Melindán, Adélén, egészen a legkisebb, alig tizenhárom