Pécsi Figyelő, 1898. január-június (26. évfolyam, 1-73. szám)

1898-01-14 / 10. szám

XXVI. évfolyam. Pécs, 1898. péntek, január hó 14. 10-ik szám. Előfizatási árak : Egész évre • ■ 10 írt — kr. Félévre ... 5 » — » Negyedévre • • 2 » 50 » Egy hóra • • • — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária-utca 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendő­k. POLITIKAI NAPILAP. SzarfcnaztAi iroda: PÉCSETT, Mária-utca lesz a kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi része illető minden közlemény in­tézendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl. Fiume megrendszabályozása. Pécs, 1898. január 13. Fiuméból vasárnap táviratot röpítettek szét világgá, mely arról adott hírt, hogy az uj kormányzó ott nem remélt szives fogadtatásra talált, úgy hogy bizton szá­míthatni rá, miszerint sikerülni fog a fel­merült differenciák kiegyenlítése. Hiába, a mai kormányzati rendszernek már a véré­ben van, hogy port hintsen a világ sze­mébe, még ha meg is van róla győződve, hogy az események rögtön rácáfolnak. Az a szíves fogadtatás, a­melyben Szapáry Lacika Fiuméban részesült, any­­nyira meleg és benső volt, hogy nemcsak ünnepélyes beiktatásról nem lehetett szó, de még az új rapprezentanza hétfői ala­kuló gyűlése elől is megszökött Budapestre, mert tudta, hogy ott Magyarország törvé­nyei ellen sérelem fog esni, mert a meg­választandó polgármester meg fogja tagadni az eskütételt a magyar törvényekre. Hát mikor kell a magyar állam te­kintélyét képviselő kormányzónak helyén lenni, ha nem ilyenkor, hogy rögtön meg­adhassa a méltó választ az ilyen lázadás számba menő engedetlenségre? Az a buj­kálás, mit Szapáry ebben a fontos ügy­ben elkövetett, nemcsak az ő személyi te­kintélyét rontja le, de vele együtt rontja az általa képviselt magyar állam tekintélyét is. Méltán hirdethetik a fiumei túlzók, hogy a kormányzó azért nem mert megjelenni a városi képviselet alakuló gyűlésén, mert a kormánynak nem volt bátorsága őt fel­ruházni azzal a hatalommal, a­mely a készülőfélben levő csíny megtorlására szük­séges lett volna. Mert az józan észszel fel nem tehető, hogy a bekövetkező eshetőség közte és a kormány között szóba ne került volna akkor, a­mikor küldetését elvállalta. Walluschnig és Mayländer urak hétfői hősködésére aztán a tegnapi hivatalos lap­ban megjelent Bánffy báró rendelete, a­mely szerint az esetre, ha a város képviselő­testülete és annak közegei törvényes köte­lességeiket nem teljesítik, a belügyminiszter a képviselőtestületet föloszlathatja. Nos, mi ezt nem tarthatjuk egy ön­tudatos kormány méltó válaszának, mert itt nem akadémikus rendelet kibocsátásá­nak lett volna helye, mintha még csak a jövőben előfordulható kötelességszegés ese­tére kellene szabályt alkotni, hanem rög­tön az engedetlen képviselőtestület felosz­latásával kellett volna válaszolni, mert a kötelesség megtagadásának esete hétfőn tényleg már bekövetkezett. A feloszlatás joga a kormányt a tegnapi rendelet nélkül is megillette, hisz maga a tegnapi rendelet is hivatkozik a városi statútum 27. §-ára, a­mely a fel­oszlatásnak alapul szolgálhat, valóságos gyöngeség jele tehát, hogy a kormány ezzel a jogával nem élt rögtön az enge­detlenség ténye után, hanem előbb még külön rendelettel fenyegetőzik, hogy neki van ám joga a föloszlatásra is. De ez a gyöngeség természetes követ­­kezménye annak a politikának, a­melyet kormányaink Fiume irányában már har­minc éven keresztül folytattak, a mikor annak közjogi helyzetét Mohamed koporsója­ként ég és föld között hagyták lógni s nem merték az igazságnak megfelelő erély­­lyel törvénybe iktatni, hogy Fiuméhoz Horvátországnak semmi köze, hanem tisz­tán és egyedül Magyarországhoz tartozik. Magyarországnak temérdek millióit ölték bele Fiume kikötőjének és városának fel­virágoztatásába s ezért elegendő viszont­szolgálatnak tartották, ha a dédelgetett város nem küldött követeket a horvát tartománygyűlésre, hanem a magyar ország­gyűlésen képviseltette magát. Attól való félelmükben, hogy a város engedni talál a horvátok csábításainak, nem merték érvényesíteni ott Magyarország törvényes jogát s ezzel szarvakat adtak az ottani patríciusoknak, kik már-már egy önálló, független állam vezérlő férfiainak képzelték magukat. Tény az, hogy a magyar kormányok mindenkor kikérték a rapprezentanza véle­ményét a magyar törvényeknek Filmében A „Pécsi Figyelő“ tárcája. A madárfogás. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — Felolvadt már a csermelyek jégpáncélja; az erdei patakocska vig locsogással ugrik kő­­ről-kőre s hol nagyobb akadály fekszik a patakmederben, ott felületén kimagasló forra­dás látszik, melyről fehér habdarabkák szakad­nak le s futnak versenyt a vizbe került fa­levelekkel s vígan cikázó halacskákkal. A fené­ken rákok mászkálnak lomha lustasággal s csak, ha valami váratlan jelenség mutatkozik, sietnek gyors fark csapással otthonukba, vizzel körülvett földvárukba. A vízpartján már kinyitotta szingazdag kelyhét az erdei nefelejts, melynek dús levél­­zete alatt rakja fészkét a távolból jött barázda­­billegető, melynek fehér mellénykés nőcskéje hivalkodva futkos szapora léptekkel a víz partján, majd gyors szárnycsapással végig­cikáz a patak felett. Ilyenkor bizonyosan a természet alkotta tükörbe pillantva gyönyörkö­dik karcsú formáiban. Májusi reggel van. Az erdő fenséges csendjéből itt a fakopács egyhangú zaja hal­latszik, amodább egy sürü mogyoróbokor fény­telen, de dús zöld lombjai közül a fülemile bánatos és mégis édes danája gyönyörködtet. Erdőszél község a már leirt szép erdő mellett fekszik. Szabályos utcái s egészséges fekvése irigységet kelt fel az erre járó ide­genekben. Hát mennyivel jobban megbecsüli az, aki ebben az erdő melletti fészekben szüle­tett; ezen erdő árnyas fái alatt játszotta el gyermekjátékait, majd később ezen fedelek alatt élte át a felserdült kor éveit ? Ilyen volt Végi Ákos, az erdőszéli refor­mátus lelkész fia. Ismerte az erdő minden fáját, bokrát; nem egy fa viselte sima kér­gén késének nyomát, szépen kiforrva mutatja az utókornak az ifjú Ákos vakációjának év­számát. Repültek az évek; Ákos az orvosi pályát választotta, de a szünidőkre most is mindig örvendve siet haza. Minden a régiben maradt, csak a község földesurának, Erdőszéli Pálnak bájos kis leánya, Margitka, lett Margit kisasszonynyá. Ákos is csak annyiban válto­zott meg, hogy most már a fák kérgének nemcsak évszámok faragását kellett kiállani, hanem majd egy M. betű majd pedig V. M. betűket s évszámokat megörökíteni, szépen ki­forrasztva. Volt Ákosnak egy gyermekkorától meg­maradt szenvedélye s ez a madarak kedvelése ; és bár maga is beismerte kegyetlen voltát annak, hogy az erdő szabad madarait elfog­ják s kalitba zárják, de nem bírta megtagadni magától, hogy szobája madár daltól ne zeng­jen. Gyermekkorában is szobája falán sorban állottak saját faragású kalitjai, melyekben magányos veréb énekelte betanult dalát; másik kalitban gerle volt, mely hajnalhasadásakor az ébresztő óra szerepét végezte, a harmadik kálii zöld vászon tetőzete alatt fülemile sírta el kis szive panaszát, persze ha a gyerek iskolába a városba ment, a tiszteletes úr nem akarván vesződni a madarakkal, azok másnap már visszanyerték szabadságukat és a vaká­cióra visszatérő Ákosnak újból kellett lakókat szerezni az üres kalitokba. A szigorlat letétele után haza jővén Ákos, gyermekkori vágyai ismét felébredtek benne. Hogy már Pesten is foglalkozott az eszmével, bizonyítja, hogy a kofferból előkerül egy madár­fogó is, egy lapos deszka, mely felett zöld háló van, mely a deszka közepén elhelyezett tekercs rugó által egy oldalra vonható, a köze­pén a fogónak van a billentyű, melyre a csalétek jó, ha a gyanútlan madár a csalétek­hez kap, a rugó szabaddá lesz és a háló, egy kalitka, a torkos fölé csapódik.­ Ezen készüléket magához vévén, Ákos az erdő felé indult a szép májusi reggelen. A szorgalmas méhek már virágról-virágra száll­nak s gyűjtik az édes mézet; ijedve szállnak tova, amint Ákos elgondolkozva az erdő felé lépked. Tarka pillangók szállongnak az illatos légben s az erdő templomi csendjébe, mint távoli orgona zúgása, hangzik a fa koronájá­nak suttogása, mely alatt megállott. Virágos hársfa volt az, melynek szerény, de illatterhes virágain ezer és ezer rovar döngött. Ákos nagy figyelemmel hallgatja a mogyoró lombjai között verő fülemilét s készülékét a fogásra igazítja. Az ide-oda hánykodó lisztféreg lesz a csábító csemege, melyet a horogra húzott .

Next