Pécsi Figyelő, 1899. január-március (27. évfolyam, 1-74. szám)
1899-01-14 / 11. szám
XXVII. évfolyam Pécs, 1899. szombat, január hó 14. 11-ik szám Előfizetési árak : Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre ... 5 » — » Negyedévre • • 20 50 » Egy hóra • • • — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária utca 1. sz. & kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. LITIKAI NAPILAP. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária-utca l.sz a kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl ,s. Haragszik a német császár. Pécs, 1899. január 18. Elvesztették a talajt a lábuk alól, a kik a nemzetnek törvényben biztosított ősjogát a gazdasági önállósághoz el akarták sikkasztani, hogy azért cserébe megkaphassák az örök időkre szóló privilégiumot a hatalom birtoklására s az azzal járó földi javak kizárólagos élvezésére. Természetes hát, hogy kapkodnak fáhöz-fához megingott egyensúlyuk helyreállítására s minthogy lefelé a koncesőkön kivül segítségre nem számíthatnak, hát a koronába kapaszkodnak s a királyt azzal gyanúsítják meg, hogy Magyarországnak az általa szentesített törvényben biztosított önálló intézkedési jogáról hallani sem akar s az önálló vámterületet az 1867. évi XII. t. c. 58. és 68. §-ainak világos kijelentése dacára még elvben sem koncedálja. De hát Magyarország lakossága sokkal jobban ismeri királyának kifogástalan törvénytiszteletét és alkotmányos érzületét, semhogy ilyen sületlen füllentéseknek fölülne. No meg aztán, ha egyáltalán lehetséges lenne is, hogy a korona a nemzet törvényes jogait csorbítani akarná, megtanulhatta azt mindenki a történelemből, hogy Magyarország ezeréves állami létét csak úgy érhette meg, hogy a nemzetnek törvényben gyökerező jogait meg tudta védeni akkor is, amikor azokat a fölülről jövő támadás veszélyeztette. A korona tekintélyével hát sehogy sem sikerült a nemzetet a jogfeladás terére vinni, azért most segítségül hívják a hármas szövetséget s mumusnak idézik a német császárt, hátha ez majd jobban hat. Azt sürgönyöztetik Berlinből, hogy Vilmos császár nagy aggódással figyeli meg a magyarországi eseményeket, melyek Ausztria és Magyarország helyzetét a hármas szövetségben nagyon megingatják. Meg is magyarázzák, honnét ez a nagy aggódás. Eddig — úgymond — a gyenge Ausztriával szemben Magyarország tartotta a monarchiát a szövetségben. Egyedüli mentő eszköz még a kiegyezés, mert ha tovább is tart a mai zilált állapot és nem sikerül azAusztriával való kiegyezés, akkor a monarchia kibukik a hármas szövetségből. Nos hát magyar nemzet, siess hamarosan kidobni hitvány fenéksúly gyanánt törvényedből a gazdasági önállósághoz való jogodnak még az elvét is, mert különben annyira megharagszik a német császár, hogy ő dobja ki az egész monarchiát a hármas szövetségből s egymaga marad benn a szövetségben, mert Olaszország is már féllábbal kívüle áll. Szegény Magyarország, milyen nyomorúságos egy nemzet is vagy te ! Nem elég, hogy államiságod leglényegesebb követelményei nem érvényesülhetnek az Ausztriával való szövetséged ürügye alatt, most még egy egészen idegen hatalom szemöldökének rángását is kell lesned, nehogy törvényes jogaid érvényesítésével magas haragját vonjad magadra. Persze így gondolták ezt ki Budapesten a Tisza-klikk boszorkánykonyháján s mint legújabb sütetű berlini lepényt tálalják föl Magyarországnak. De Magyarország nem fog kérni ebből a sütetből sem, hisz az egész világosan hordja magán a Tisza-Bánffy-féle bélyeget, ebből pedig épen hogy eleget élveztünk már. Hát azt kérdezzük mi annak a berlini táviratnak a gyártójától, ugyan mit érdekli az Vilmos császárt s vele együtt nagy Németországot, hogy az osztrákmagyar birodalom egy vámterületet képez-e, vagy hogy a Lajthánál is szednek-e vámot? Mi úgy tudjuk, hogy ez a kérdés abszolúte nem tartozik a külhatalmakra, nem is szülhet tehát nemzetközi bonyodalmat, amelyek a hármas szövetséget érinthetnék. A szövetségestársnak pedig ezen kívül csak arra lehet gondja, vajjon haderőnk állapota megfelel-e azoknak az igényeknek, amelyeknek kielégítésére velünk szövetséget kötött. A hármas szövetség — úgy tudjuk — nem kereskedelmi, hanem hadvédelmi szövetség, arra nézve tehát teljesen közönyös, hogy szövetségesei hogyan intézik be a „Pécsi Figyelő“ tárcája. Ráchel — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. A zborói kastélyt körülölelő park közepén, négy lágyan susogó hársfa alatt egy magányos sírdomb emelkedik. A sírt örökzöld folyondár futja be, hirdetve az enyészetben, a hervadásban is a tavaszt, a halálban is a feltámadást. A sírnál az igaz kegyelet egy messzire fehérlő márványemléket emelt. A márványoszlopról egy név ragyog le: Rachel. Egy szó és semmi több. És e szóban ki van fejezve minden. Egy élet, egy életnek minden boldogsága, fájdalma, — egy életnek csodás, mély szerelme és e nagy szerelemnek minden keserűsége. Hallgató nagy csend őrzi e magányos sír eltemetett titkát. Csak néha vegyül bele a hársak sejtelmes susogásába egy-egy nehéz, gyötrelmes sóhaj, egy-egy elfojtott, kinosan előtörő, zokogó hang, ügy estenden, mikor a búcsúzó nap végig csókolja azt a fehér márványemléket s azon azt az egy szót még egyszer megragyogtatja, sokszor lehet látni egy feketébe öltözött asszonyt, ki ott térdel a sírnál s kezeit öszszetéve hallgatja a hársak titkos, rejtelmes susogását. Vájjon mit susoghatnak ? Milyen szomoru dolgok, fájdalmas emlékek szállhatnak elő a hárslevelek lágyan susogó lebbenésével? Az a magányos, fekete gyászos asszony rajjon mért könyezik? Miért öleli át azt a téma márványt és csókolja végig lázas ajkakkal ? A hársfák hallgatják és nem árulják el a titkot. Csak susognak tovább lágyan, sejtelmesen, mintha altató ajkai volnának annak, ki alattuk piheni ki egy életnek minden keserűségét . . . Ráchel árva leány volt. Egy szegény zsidónak volt egyetlen leánya. Atyja ott lakott a áluban s árult egyet mást, a mire a falubeli parasztoknak épen szükségük volt. Csendes természetű, hallgató ember volt. Csak akkor villant meg valami örömsugár a szemében, mikor leányára pillantott. Az volt minden öröme, minden boldogsága. És úgy megremegett a lelke, mikor arra gondolt, mi esz ebből a fakadó rózsabimbóból, ha ő megalál halni? Talán megsejtette az öreg, hogy Ráchelnek siralmas lesz az élete. Mikor halálos ágyán feküdt, odavonta magához azt a halavány arcú, bánatos leányt is elfojtott, szomorú hangon beszélt hozzá: — Ráchel, mi lesz veled? Ki fogja gondodat viselni ? Ki lesz a gyámolítód, vigasztalod, ha én is meghalok ? Ki fog törődni a magára hagyott zsidóleánynyal ? Aztán mintha eszébe jutott volna valami, kérő, szinte esdeklő hangon szólt hozzá: — Leányom, vigyázz magadra! Szép vagy, mint Jerikhó rózsája, minél szebbet Jehova nem teremtett. Vigyázz, hogy meg ne rontson a szépséged! Jehova áldása kisérjen minden utadon, — de légy átkozott, ha elfeleded vén atyádat, ha beszennyezed szép lelkedet. — Atyám, — sikoltott fel a leány — ne átkozd Ráchelt! Ráchel jó lesz, istenfélő, tiszta marad. — úgy áldjon meg a nagy Jehova! És az öreg csendesen lezárta szemeit, elszenderült és többé nem ébredt föl. Ráchel kikisérte atyját a sírkertbe. Mikor aztán elhantolták, akkor megfordult a leány s téveteg, ingadozó léptekkel indult viszsza a falu felé. Útja a kastély mellett vitt el. Mikor oda ért a százados fák alá, melyek a kastélyt övezték, mindmegannyi óriási tilalomra, elelhagyta a leányt ereje, s odaesett az egyik fa kivágott törzsére. Ott aztán elkezdett zokogni fájdalmasan, nagy keserűen. Csak akkor tért magához, mikor valaki megszólította. Büszke tartású, magas úri asszony állt előtte. A zborói kastély özvegy úrnője.