Pécsi Figyelő, 1899. január-március (27. évfolyam, 1-74. szám)

1899-01-14 / 11. szám

XXVII. évfolyam Pécs, 1899. szombat, január hó 14. 11-ik szám Előfizetési árak : Egész évre • • 10 írt — kr. Félévre ... 5 » — » Negyedévre • • 2­0 50 » Egy hóra • • • — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária­ utca 1. sz. & kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. LITIKAI NAPILAP. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Mária-utca l.sz a kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl ,­s. Haragszik a német császár. Pécs, 1899. január 18. Elvesztették a talajt a lábuk alól, a kik a nemzetnek törvényben biztosított ősjogát a gazdasági önállósághoz el akar­ták sikkasztani, hogy azért cserébe meg­kaphassák az örök időkre szóló privilégiu­mot a hatalom birtoklására s az azzal járó földi javak kizárólagos élvezésére. Természetes hát, hogy kapkodnak fáhöz-fához megingott egyensúlyuk helyre­állítására s minthogy lefelé a konc­esőkön kivül segítségre nem számíthatnak, hát a koronába kapaszkodnak s a királyt azzal gyanúsítják meg, hogy Magyarországnak az általa szentesített törvényben biztosított önálló intézkedési jogáról hallani sem akar s az önálló vámterületet az 1867. évi XII. t. c. 58. és 68. §-ainak világos kijelen­tése dacára még elvben sem koncedálja. De hát Magyarország lakossága sokkal jobban ismeri királyának kifogástalan tör­vénytiszteletét és alkotmányos érzületét, semhogy ilyen sületlen füllentéseknek föl­ülne. No meg aztán, ha egyáltalán lehet­séges lenne is, hogy a korona a nemzet törvényes jogait csorbítani akarná, meg­tanulhatta azt mindenki a történelemből, hogy Magyarország ezeréves állami létét csak úgy érhette meg, hogy a nemzetnek törvényben gyökerező jogait meg tudta vé­deni akkor is, a­mikor azokat a fölülről jövő támadás veszélyeztette. A korona tekintélyével hát sehogy sem sikerült a nemzetet a jogfeladás terére vinni, azért most segítségül hívják a hár­mas szövetséget s mumusnak idézik a né­met császárt, hátha ez majd jobban hat. Azt sürgönyöztetik Berlinből, hogy Vilmos császár nagy aggódással figyeli meg a ma­gyarországi eseményeket, melyek Ausztria és Magyarország helyzetét a hármas szö­vetségben nagyon megingatják. Meg is ma­gyarázzák, honnét ez a nagy aggódás. Ed­dig — úgymond — a gyenge Ausztriával szemben Magyarország tartotta a monar­chiát a szövetségben. Egyedüli mentő esz­köz még a kiegyezés, mert ha tovább is tart a mai zilált állapot és nem sikerül az­­Ausztriával való kiegyezés, akkor a monarchia kibukik a hármas szövetségből. Nos hát magyar nemzet, siess hama­rosan kidobni hitvány fenéksúly gyanánt törvényedből a gazdasági önállósághoz való jogodnak még az elvét is, mert különben annyira megharagszik a német császár, hogy ő dobja ki az egész monarchiát a hármas szövetségből s egymaga marad benn a szövetségben, mert Olaszország is már féllábbal kívüle áll. Szegény Magyarország, milyen nyo­morúságos egy nemzet is vagy te ! Nem elég, hogy államiságod leglényegesebb kö­vetelményei nem érvényesülhetnek az Ausz­triával való szövetséged ürügye alatt, most még egy egészen idegen hatalom szemöl­dökének rángását is kell lesned, nehogy törvényes jogaid érvényesítésével magas haragját vonjad magadra. Persze így gondolták ezt ki Buda­pesten a Tisza-klikk boszorkánykonyháján s mint legújabb sütetű berlini lepényt tá­lalják föl Magyarországnak. De Magyar­­ország nem fog kérni ebből a sütetből sem, hisz az egész világosan hordja magán a Tisza-Bánffy-féle bélyeget, ebből pedig épen hogy eleget élveztünk már. Hát azt kérdezzük mi annak a ber­lini táviratnak a gyártójától, ugyan mit érdekli az Vilmos császárt s vele együtt nagy Németországot, hogy az osztrák­­magyar birodalom egy vámterületet képez-e, vagy hogy a Lajthánál is szednek-e vámot? Mi úgy tudjuk, hogy ez a kérdés abszolúte nem tartozik a külhatalmakra, nem is szül­het tehát nemzetközi bonyodalmat, a­me­lyek a hármas szövetséget érinthetnék. A szövetségestársnak pedig ezen kívül csak arra lehet gondja, vajjon haderőnk állapota megfelel-e azoknak az igényeknek, a­me­lyeknek kielégítésére velünk szövetséget kötött. A hármas szövetség — úgy tudjuk — nem kereskedelmi, hanem hadvédelmi szövetség, arra nézve tehát teljesen közön­­yös, hogy szövetségesei hogyan intézik be­ a „Pécsi Figyelő“ tárcája. Ráchel — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. A zborói kastélyt körülölelő park köze­pén, négy lágyan susogó hársfa alatt egy ma­gányos sírdomb emelkedik. A sírt örökzöld folyondár futja be, hirdetve az enyészetben, a hervadásban is a tavaszt, a halálban is a feltámadást. A sírnál az igaz kegyelet egy messzire fehérlő márványemléket emelt. A márványosz­lopról egy név ragyog le: Rachel. Egy szó és semmi több. És e szóban ki van fejezve minden. Egy élet, egy életnek minden boldogsága, fájdalma, — egy életnek csodás, mély szerelme és e nagy szerelemnek minden keserűsége. Hallgató nagy csend őrzi e magányos sír eltemetett titkát. Csak néha vegyül bele a hársak sejtelmes susogásába egy-egy nehéz, gyötrelmes sóhaj, egy-egy elfojtott, kinosan előtörő, zokogó hang, ügy estenden, mikor a búcsúzó nap vé­gig csókolja azt a fehér márványemléket s azon azt az egy szót még egyszer megragyog­­tatja, sokszor lehet látni egy feketébe öltözött asszonyt, ki ott térdel a sírnál s kezeit ösz­szetéve hallgatja a hársak titkos, rejtelmes su­­sogását. Vájjon mit susoghatnak ? Milyen szo­­moru dolgok, fájdalmas emlékek szállhatnak elő a hárslevelek lágyan susogó lebbenésével? Az a magányos, fekete gyászos asszony rajjon mért könyezik? Miért öleli át azt a téma márványt és csókolja végig lázas aj­kakkal ? A hársfák hallgatják és nem árulják el a titkot. Csak susognak tovább lágyan, sej­­telmesen, mintha altató ajkai volnának annak, ki alattuk piheni ki egy életnek minden kese­­rűségét . . . Ráchel árva leány volt. Egy szegény zsi­­dónak volt egyetlen leánya. Atyja ott lakott a áluban s árult egyet mást, a mire a falubeli parasztoknak épen szükségük volt. Csendes természetű, hallgató ember volt. Csak akkor villant meg valami örömsugár a szemében, mikor leányára pillantott. Az volt minden öröme, minden boldogsága. És úgy megremegett a lelke, mikor arra gondolt, mi esz ebből a fakadó rózsabimbóból, ha ő meg­­alál halni? Talán megsejtette az öreg, hogy Ráchel­­nek siralmas lesz az élete. Mikor halálos ágyán feküdt, odavonta magához azt a halavány arcú, bánatos leányt is elfojtott, szomorú hangon beszélt hozzá: — Ráchel, mi lesz veled? Ki fogja gon­dodat viselni ? Ki lesz a gyámolítód, vigaszta­lod, ha én is meghalok ? Ki fog törődni a ma­gára hagyott zsidóleánynyal ? Aztán mintha eszébe jutott volna valami, kérő, szinte esdeklő hangon szólt hozzá: — Leányom, vigyázz magadra! Szép vagy, mint Jerikhó rózsája, minél szebbet Jehova nem teremtett. Vigyázz, hogy meg ne rontson a szépséged! Jehova áldása kisér­jen minden utadon, — de légy átkozott, ha elfeleded vén atyádat, ha beszennyezed szép lelkedet. — Atyám, — sikoltott fel a leány — ne átkozd Ráchelt! Ráchel jó lesz, istenfélő, tiszta marad. — úgy áldjon meg a nagy Jehova! És az öreg csendesen lezárta szemeit, elszenderült és többé nem ébredt föl. Ráchel kikisérte atyját a sírkertbe. Mi­kor aztán elhantolták, akkor megfordult a leány s téveteg, ingadozó léptekkel indult visz­­sza a falu felé. Útja a kastély mellett vitt el. Mikor oda ért a százados fák alá, melyek a kastélyt övezték, mindmegannyi óriási tilalomra, el­elhagyta a leányt ereje, s odaesett az egyik fa kivágott törzsére. Ott aztán elkezdett zokogni fájdalmasan, nagy keserűen. Csak akkor tért magához, mikor valaki megszólította. Büszke tartású, magas úri asszony állt előtte. A zborói kastély özvegy úrnője.

Next