Pécsi Hírlap, 1887. január-június (1. évfolyam, 2-52. szám)
1887-06-30 / 52. szám
. évfolyam. Előfizetési árak: Egész Írva . . . 6frt —k:. Félérte . . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 „ 50 ,, Egy hóra . . . — „ 50 „ Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal •. PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám, (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. Pécs, 1887. junius 30-án. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 52-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, fil-tér és Deák-utcza sarkán hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel , előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Az iparostanulók munkakiállítása. A munka ünnepe folyt le vasárnap. Csendes bár, de annál igazabb ünneplés volt az. Meglátszott rajta az, ami az iparost annyira jellemzi, hogy nem a külsőséget, hanem a benső érdemet keresi. Pécs javarészben iparos város s hogy fogékony talaja van itt az iparnak, azt mutatja az a haladás, melyet csak egy évtized alatt is föl tud mutatni, daczára minden kereskedelmi összeköttetésekben való szegénységének, majdnem elszigeteltségének. Gyárai vannak, melyek az országban s a külföldön elismerést vívtak ki gyártmányaikkal ; kisiparosai ellátják magát a nagyvárost, a megyét, a szomszédos városokat s megyéket, sőt némely dolgokban az ország távoli nagy része is hozzájuk fordul. Iparosainkra mindig büszkeséggel néztünk s nézünk ma is. Ők ma már az intelligenczia körében nagy tért nyertek s az díszét nagy részben tőlük nyeri. S mindez hogyan fejlődött idáig ? A komoly törekvés, az alapnak jó megvetésében, a megfontolt fejlesztés, a tökéletes kiképzés s a becsületes munka : ezek azok a fázisok, amelyeken az ipar megtisztulva átesik : ezek azok a kellékek, amelyek a mi iparosaink szemei előtt lebegnek. Erről tesz tanúságot a vasárnap megnyitott munkakiállítás, melyet az ipariskola vezetői a tanulók kézimunkáiból rendeztek össze. Csak a csírát mutatja az a kiállítás, de már maga a csira is bámulatba ejti a szemlélőt, oly erőteljes, oly egészséges az. S a gondolat is a tanulók munkáit kiállítani — nagyon helyes és czélszerű. Mert fölkeltetik, fejlesztetik az iparos ifjakban az ambiezió, a törekvés : valamit megteremteni, ami aztán beláthatatlan jó következményeket von maga után az ipar fejlődésére. Hanem egy rész oldala is van az ilyen versennyel járó kiállításoknak. Az, hogy a nagy versengésben az iparostanuló egy kis szédelgést is megenged magának, csakhogy műve meglepje a nézőt s a szakembert. Hanem ez olyan körülmény, melyet a becsületes munka után törekvő iparosmester távol tarthat magától, ha ő is magáévá teszi az iparos iskola vezetőinek intenezióját és valósággal azon van, miszerint a hazának s az emberiségnek derék iparosokat neveljen. Ha ilyen értelemben, ennyi jóakarattal működik össze minden tényező, úgy iparunk — melynek talaja jól van megvetve — naggyá leszen ! Éljen az ipar ! A hitel. Alapja a kereskedelemnek, a világforgalomnak. Tagadhatatlan, hogy amily üdvös, és oly káros is a hitel. Üdvös és jótékony hatású volt pedig mindaddig, mig korcsszülöttei, a váltó, kötelezvény életbe nem léptek. Azelőtt, mig az emberek egymás irányában bizalommal viseltettek, a pénzügyi kötéseknél nem szerepelt semmiféle színes, jótállókkal ellátott papirdarab, hanem elég volt a parola, kézfogás. Ez fejezte ki a kölcsönös bizodalmát hitelező és adós, eladó és vevő között. Ezelőtt még adtak a becsületre. Nagyobb kincs volt ez mindennél, a hitvány papirrongynál. S most? Mily fölfordult a világ! A becsületszóval visszaéltek ezerszer, a parola, közbecsapás nevetséges valami. Jótálló, tanú kell, s ha a váltó lejár, kurtán bánnak el az adóssal. Az a váltó, az a váltó! Még 1840-től 1876-ig csak az iparosok és kereskedők között szerepelt közvetítő gyanánt, a nép jó módban volt, rá sem hederített, nem ismerte. Már 1876-ban fölütötte fejét, s mint a polip, átkarolta úgy a szegény, valamint a jobb anyagi helyzetben levő osztályt, s mint az álbarát, behálózta, behízelegte magát, elkényeztette, s kísérti ma is a polgárokat. Megengedjük, hogy jótékony hatása is van a váltónak, gyors segélyt nyújt hirtelen szükségben, de látjuk azt is, hogy a sok árverés mind a váltó intézményének tulajdonítható. Édes, könnyű a kölcsön, de keserves, nehéz a visszafizetés. Mindig voltak hiénái, kizsákmányolói, Berele Hay-féle, emberi formát bitorló uzsorásai az emberiségnek, kik a megszorultat Kain-lélekkel, fásult szívtelenséggel, de barátságos, nyájas, szolgálatra kész arczczal fogadták, s kis huzavona után törvény engedte uzsora-kamatok mellett „segítették“ ki, s rövid idő alatt, pár A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Fogtunk Zulevskyt. Százötvenegy ezer ésszázhuszonöt forint! Oh protoplasmatiko primordial atomikus őseink, minő álom ! És ezt az idealisztikus summát Zalevsky lopta el. És ez a Zalevsky ezzel az egyszerű zsebredugásával ama bizonyos százötvenegyezer és ötszázhuszonöt forintoknak milyen híres emberré lett. Azon kezdek gondolkozni, hogy ahelyett, hogy itt a tintát és papirost, no meg a kegyes olvasó türelmét fogyasztom, nem kellene-e nekem is ilyen százötvenegy ezer és ötszázhazonöt forintokat zsebre dugnom ? Úgy bizonosan hamarabb vergődném hírre, mint az ijsáscsinálás mellett. Ilyetén nagyon természetes, hogy az efféle ságító nép roppant irigye az afféle Zalevsky épnek. Fentük rá a fogunkat. Tudtuk, hogy de jön Magyarországba, mely már manapság a szökevények Amerikája kezd lenni , az meg épen bizonyos volt, hogy akkor Pécset sem fogja sikkasztói figyelmen kívül hagyni. Olyan rendőrséget keresve sem talál, mely szeretetreméltóbban gondoskodnék nyugalmáról. Miként a szoba zugában fölállított egércsapda a síri csendben egyszerre, egészen váratlanul lecsappan, úgy szakadt a közönség nyaka közé az a hír, hogy Zalevsky megvan. És a haszontalan még az elcsipetésével is megboszantott. Nem itt fogatta el magát, hanem két stáczióval odébb, abban a csepp Szigetvárban, minek következtében mi elestünk nemcsak a dicsőségtől, hanem attól az ezer forinttól, ami az ő nyaka fölött levő kinövésre volt kitűzve. Hahde megvan, akárhogy is, akárhol is, de megvan ! De eh mit kell hallanom?! Zalevsky nemcsak hogy nem itt fogatta el magát a mi boszúságunkra, hanem azt tette, hogy itt járt közöttünk teljes egy hétig! — Persze hogy igen! — mondja az én Miska barátom. — Hiszen én láttam. Onnét jött ki a Kepes boltjából, az areza el volt takarva egy schawl-kendővel De csak akkor gondoltam arra, hogy nini, hátha ez a Zalevsky, mikor már . — Szigetvárott elfogták. — Az a! itt volt. Látták is a Schapringernél. — Erősiti a Lajos druszám, a mi újságírói Herbergesünk. — El volt torzítva az areza, szakálla, bajusza összevissza nyesegetve, aztán sorsjegyeket akart beváltani............stb. stb. Óh az valami érdekes leírás volt, amint az én Lajos druszom elmesélte, hogy mit mondott ott a váltóüzletben Zalevsky, milyen sorsjegyeket akart beváltani, hogy ijedt meg, mikor az üzletvezető a nevét kérdezte, hogy paki költ össze, mikor az azt mondta, hogy hozzon ismerőst és igazolja magát. Egészen elérzékenyedtem ezen a romantikus histórián. Aztán ettől a pillanattól kezdve özönével keringtek a legpikánsabb történetecskék Zalevskyről, aki ezen pikáns történetecskék szerint valósággal hat felé szakadt, hogy ugyanazon időben más-más helyen tegyen valami rendkívüli dolgot. Eközben egyik sürgöny a másikat érte. A bécsi és budapesti napilapok öles táviratokat kértek Zalevsky itt tartózkodásáról és Szigetvárott történt elfogatásáról. Alarmirozva lett az egész sajtó Magyarországon és Ausztriában. A lapok már előre hasábokat töltöttek meg úgy „hasból“ az elfogatás részleteiről. Óh hisz az nagyon egyszerű! Mi újságírók már jól tudjuk, hogy minden elfogatás bizonyos bablonszerűséggel történik, bármily különleges legyen is az. Először is az elfogandó utas nagyon különös, föltűnő jelenség, no ez természetes, ez olyan elmaradhatatlan valami, mint a lencsecsuszpaszban a zsizsik.