Pécsi Hírlap, 1887. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)

1887-09-11 / 73. szám

I. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 frt— k­. Félév­e . . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 „ 50 ., Egy hóra . . . — „ 50 „ Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám, (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lalások intézendők. Pécs, 1887. szeptember 11-én. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 73-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, kis-tér és Deák-utcza sarkán hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl; előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­désben. Gondolatok az erkölcsi nevelés köréből és­­ a testi fenyíték. A társadalom kiadta a jelszót: „Ki a vesz szót az iskolából!“ Ezt több bátorsággal, mint körültekintéssel tette. És kiválóan kevés joggal. Persze nem a hatalmasnak jogát vitatom, hanem ama jogot, melynek gyökere nem az erőben, hanem azon komoly törekvésben rejlik, mely az emberiséget nem a humanismus túlhajtásával, palotaszerű börtönök és dologházak fölállításával, hanem a lélek összhangzatos és tudatos fejlesz­tésével kívánja előbbrevinni, B. az A. után következik és nem megfor­dítva. Mi az az A ? Bocsánatot kérek, ha megértetésem ked­véért hosszabb kitérést engedek magamnak. Az A. rendkívüli fontosságú, hiszem, megérdemli azt. Fiaink nősülnek, leányaink férjhez mennek és e roppant fontosságú, egy egész életre kiható lépésnek fontosságáról vajmi kevésnek van, de még csak primitív fogalma is alig. E szent kö­telék létrejötténél csak arra szoktak tekintettel lenni, hogy a frigyre lépők testi arravalósága üsse meg a kellő mértéket, míg az teljesen figyelmen kívül marad, képesek-e egyúttal a mennyben kötött viszony korábban, vagy ké­sőbben beköszöntő gyümölcsének földi sorsa vezetésére, erkölcsi irányítására is. Sarkalatos társadalmi viszásság! Nincs, ki tagadhatná, hogy egy vadászeb növelésére szakavatatlan nem vállalkozik, vagy ha vállalkoznék, m­enten el is csapnák. Pedig itt nem többről, mint csak arról van szó, hogy oda­egyesítsék, mikép a vadat éppen csak a kellő pillanatban rias­sza föl. Ezen ügyességében az ebet ösztöne is támogatja és mégis csak megfelelő qualificátióval rendelkező egyén ve­heti e­l fontos (?) munkát kezébe. És az emberrel hogy állunk? Az életnek elszámlálhatatlan variatióban nyújtott küzdelmei, ezer joga és baja, a szen­vedélyek tengere áll az ember előtt legyőzésre és az ő vezetésének ügyét boldog-boldogtalan, minden előkészülés nélkül, ragadja magához. Siralmas kevésre tartása az ember értékének ! Vagy nem így van? Az úri osztály a kávé és t­ea mellett, az egyszerű pár makra-pipájából bodor füstöt ere­getve, beszélget lábas jószágáról, gazdasági ál­lásáról, a legutolsó vásár részvoltának okairól (tagadhatatlanul mind jelentékeny tényező a nemzet közgazdasági viszonyainak alakuló pro­­cessusában); egyik-másik nagy politikát csinál, mérlegeli a háború és béke esélyeit, véleményt cserél erről, hozzászól ahhoz: csak az ő gyer­mekének nevelése nem aggasztja, nem legalább azon mérvben, a mennyire az azt megérdemli. A férfi e nembeli indifferentism­usa — csekély kivétellel — e tér művelését egészen a szebb és gyengébb nem roskatag vállaira utalta, a­mit, tekintve azt, hogy a legilletékesebb erőnek jutott a fölemelő osztályrész, távolról sem szán­dékozom szerencsétlenségnek ded­arálni. Csak egy aggaszt, I. Napóleonnak Cam­­pan asszon­nyal folytatott párbeszéde. Napoleon így szólt: „A nevelés elavult rendszabályai mit­­sem érnek. Mi hiányzik nekünk hát az ifjú nem­zedék jó nevelésére?“ — „Anyák“ — felesé a szellemdús hölgy. E felelet meglepte a császárt. „Ez egy szóban — viszonzó Napoleon — fek­szik a világ nevelésének rendszere. Főgondunk legyen tehát oly anyákat nevelni, kik képesek lesznek gyermekeinket helyesen kiképezni.“ Fölkerestem mai anyáinkat fészkükben, éles megfigyeléssel kísértem őket működésökben, kerestem megnyugtató momentumokat arra nézve, hogy egy második kiadású Campan asszonynak ne lehessen oka és joga az innen-onnan egy századdal ezelőtt hangoztatott ítéletnek fönntar­tására. A szemlélődő lélekkel kisért anyákból, kegyes engedelmekkel, bemutatok két alakot, a helyes levonás kedvéért és okáért. Sára nénit a jó Isten megáldotta öt életre­való gyermek­csemetével, a­mit, az ő észjárása szerint szólva, ha e bő áldás nyomába lépett temérdek gond számba sem jönne is, nincs oka valami nagy szerencsének tekintenie; a csekély örömet, mit az egyed nyújtana, elrontja rakon­­czátlanságával az összes. Ma ez jö haza véres fővel, holnap annak zúzzák be az orrát, ismét Ennek az újságnak a kiadója régi barátja volt. A­mint ez két egymásutáni napon át Ro­vertől kéziratokat kapott, egy 10 fontos checket tett borítékba s a következő levelet csatolta hozzá : a másik kerül elő elrongyolt kötén­nyel, majd a 4-ik fő ríva, a faluvégi Samuka tépázta meg, a legkisebb, no az még bölcsőbeli. Uti-veri, át­kozza, olyanokkal fenyegeti őket, hogy maga is megrémül kimondtába (persze a fenyegetése­ket nem hajtja végre), rmind hasztalan, az em­ber csak lelkét veszti miattok. Természetesen, nem győzöm a haza reményei intézkedéseinek consequentiáit, a­mik Sára néninek folytonos dorgálásra és Utlegekre szolgáltattak be maté­riát, mind elsorolni; de tárgyamra vonatkozólag fölösleges is. Anyáinknak, kiket Napoleon jám­bor óhaja még máig sem tett szakavatottabbakká, (kérem, szakavatottabbá!) ezekben culminál ne­velési rendszertelenségük. A kivételek, kik a világot Gracchusokkal, Hunyadiakkal, Rákóczy­­akkal és a közélet egyéb jeleseivel ajándékoz­ták meg, nem erőtleníthetik meg az általános­ságban beváló állításomat, mert alig elvitatható tény az, hogy a bemutattam Sárik képezik a tömböt. Saroltáink sem sokkal szerencsésebbek e téren. A különbség kettőjök közt legföljebb az, hogy míg az előbbiek az ember­ idomítás (s nem is embernevelés) munkáját maguk végzik, utób­biak megosztják a dajkák- és szobalányokkal, kik, mint egyébiránt maga az édes mama is, minden józan nevelési eljárás hiányában az elő­ítéletek rabjai. „Minden jó, mi az anyatermészet műhe­lyéből kikerül; minden az ember kezei közt fajul el“ — állítja Rousseau „Emil“-jében. Vájjon ?! Mdame Aranyfalvyné szorosan a párisi divat útmutatásainak vad hódolója, az elite­­bálok legszebb virága, mindennemű modern amu­sement tervezője, melyeket kellemének és szel­lemének szikráival ragyogtatok be. Addig is, mig szerelme gyümölcsét szive alatt hordozá, a legkényesebb gavallér sem tehetett az ő fűzése ellen kifogást. Leszámítva néhány elájulást, az anyai állapotot minden komolyabb következmény nélkül húzta ki (vetélytársnői azért sem győz­hették le). Végre megajándékozá a — dajkát egy vézna fiúcskával, mai és sötét őz­szemei, — a­melyek oly tisztán, oly gyöngéden, oly csintalanul, olykor azonban fenyegetőleg is tudtak tekinteni — sokkal szeb­bek voltak, semhogy beléjük ne lehetett volna szeretni. A­mi Róbertét magát illeti, ő is megnyerő külsővel birt s jó nevelése mellett a legjobb körökben forgolódott, a­hol szeretetreméltóan és illemesen sőt nagyon is csábos ékesszólással társalgott a nőkkel s igy nem csoda, hogy Cutaway kisasszony vonzalmát megnyernie si­került. Csakhamar rendes levelezésben állottak egymással s volt alkalma Róbertnek időről időre kedvesét a képcsarnokokba is vezethetni. Házas­ságról sohasem volt szó köztük, mindketten azonban többször gondoltak arra, mint egy, a bizonytalan jövőben fekvő bizonyosságra. Miss Cutaway szülei nem bátorították, de nem is bátortalanították őket vonzalmukban. Róbert bizonytalan állása semmi esetre sem ha­jolta el őket és sokkal szívesebben látták volna, ha leánykájuk más valakit ajándékozott volna meg vonzalmával. A királyné jubileumára rendezett táncr­­estélyek egyikén történt, hogy Cutaway kisas­­­szonynak bemutatták Lord Rettichet. A szülők nagy elragadtatására a legelőzékenyebb figye­lemmel vette körül a fiatal leányt. Szerencsére Rover úr nem volt jelen s igy nem láthatta, mint tánczolja körül szeretett Jennyje Rettich ölelő karjai között a nagy termet, mert akkor A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Miss Cutaway megszöktetése. — Angolból. — A világ álláspontjából ítélve kétségen kívül nagyon helyes volt, hogy a Cutaway Jenny kisasszony és Rover Róbert között fönn­állótt viszony megszakadt. Róbertnek ugyanis nem volt biztos állása. Azt állította ugyan, hogy újságok számára dol­gozik s annak bizonyságául tényleg föl is vett havonként a „Petárda“ pénztárából annyi pénzt, mint a mennyit czipőkre, harisnyafélékre, gallérokra, zsebkendőkre stb.re költenie kellett. Könnyű módon többet is szerezhetett volna, de azonkívül még fix bevétele is volt, mit agg szűzzé lett nagynéne takarékosságának és nagy­lelkűségének köszönhetett, ki valósággal őrjön­gött unokaöc­cséért. Ez ugyan nem valami nagy bevétel volt, de egy fiatal emberre nézve — a­ki nem volt éppen pazarló — busás jövedelemnek tekint­hető és Rover úr valóban nem volt tékozló. Nem tett ugyan félre egy fillért sem, de halálosan irtózott is mindenféle adósság­csiná­­lástól. A­mint látta, hogy a számlák nagyobb mennyiségben folynak be, mint rendesen, olyan­kor papírt , tollakat vásárolt, levetette kabátját s Írni kezdett a „Petárda“ számára. Kedves Rover! Szükségem van néhány czikkre tengeri fürdőkről. Nem szolgálhatna ön néhány vázlat­tal Trouville, Dieppe, vagy egyik-másik fürdő­helyről, a­melyek ismeretesek ön előtt? A check csatolva van. Baráti szívélyes üdvözlettel Racket Tóbiás. — Derék Racket — szólt Róbert magá­ban. — Azt hiszem, észrevette, hogy fogytán vagyok. Jól van hát, megteszem a magamét, hogy jóságát kiérdemeljem, így segített magán kisebb bajai között, mert semmi áron sem fordult volna nagynénjé­­hez segítségért, bár ez határtalanul szerette s mindent megtett volna érette, a­mi csak hatal­mában állott. Daczára ennek a világ álláspontjából még sem volt kívánatos, hogy Cutaway kisasszonyt nőül vegye, a­ki fiatal szép, szellemdús s jó­módú szülők egyetlen gyermeke volt. A fiatalok, elbeszélésünket megelőzőleg egy évvel ismerkedtek meg egy közös ismerő­sük házánál . Róbert szive az első látásra tüzet fogott. Cutaway kisasszony bájos lény volt; sugár termete, gesztenye barna hajának nehéz hulla­

Next