Pécsi Közlöny, 1894. január (2. évfolyam, 2-9. szám)

1894-01-09 / 2. szám

II. évfolyam. Pécs, 1894. január 9. 2. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Hirdetések elfogadtatnak: Előfizetések, Egész évre ............6 frt. || Félévre.................3 frt. ; A szerkesztői és kiadóhivatalban — Ifj. Rézbányay j reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők. J ános kereskedésében. — A lyceumi nyomdában. Negyedévre . . 1 frt 50 kr. / Egy főpásztori levél. Számtalanszor egy-egy — néha elejtett — miniszteri nyilat- OJ- /{ egy-egy rég meghányt- yeic. / hogy éppen elcsépelt eszme körül mo«"ó, de tetszetős alakban elő­adott képviselői beszéd egész cikksoro­zatok megírására ad alkalmat a politikai napilapok hasábjain. A kor­mány hivatalos és félhivatalos orgánu­mai csak úgy áradoznak ilyenkor a sok dicsérettől. Az ellenzéki pártok lapjai sem maradnak hátrább, s ugyan­csak igyekeznek a politikai nagyságok számát — minden tőlük telhető módon — szaporítani. S a mily lelkiismeretes buzgalmat fejtenek ki mindkét oldalon a saját em­bereik halhatatlan érdemeinek felmagasz- talásánál: épp oly türelmetlenek velünk, katolikusokkal szemben, ha a magunk ügyét, legvitáJisabb érdekeinket érintő bármely kérdéshez — csak hozzá szólni is merészkedünk. S eme körülményben rejlik — amint ma már az mindenki előtt nyilvánvaló — annak az oka is, hogy miért kellett nekünk katolikusok­nak mindez ideig hallgató szerepre kár­hoztatva lennünk. Aki a jelen társadalmi és politikai viszonyok közepett létezni és előbbre haladni kivánt, annak leg­alább is nem volt ajánlatos a társada­lom vezető és irányadó köreiben hang­súlyozni, avagy csak emlegetni is, hogy ő amellett, hogy hazájának hű fia, egyháza s vallása érdekei iránt sem viseltethetik teljes közömbösséggel. így volt ez évek bosszú során ke­resztül, s igy van ez jórészt még ma is. Katolikus ügy keveseket érdekelt; magukat a katoliknsokat tán éppen leg- kevésbbé. Mig végre aztán a hosszú hallgatás, a törhetetlen türelem, az a szinte megmagyarázhatatlan indolencia annyira felfokozta a liberálizmus diva­tos eszméiért rajongók bátorságát, hogy egyenest a lelkiismeretünkbe igyekeztek belemarkolni. Áldatlan küzdelemmel és szükségtelen izgalommal járó vajudozá- sok után megszülettek a reformjavasla­tok. Ezek már a katolicismus testének az elevenébe vágtak. Feljajdult az egész ország. Ezóta tudjuk csak. hogy mi is élünk, hogy nekünk is élnünk kell. Pe­dig e tudat magában véve korántsem elég. A kor tettre hivó szózata nekünk is szól. Nem csupán nekünk, az egész országnak, a katolicizmusnak áldásait közel kilencszáz esztendeje élvező nem­zetnek is tudnia kell, hogy mi élünk, hogy mi — élni akarunk. Igazaink van­nak. S jogainkat nem a mai kufár idők vásári zajában szereztük. A magyar katolicizmus nem a diadal örömében ki­Deák-utca 15-ik szám. vánt csupán részt venni: ott volt az szóval és tettel, pénz és véradóval nemzeti létünkért folyt minden küzdel­meinkben; ott volt az mindenütt, ahol tűrni, szenvedni, vérzeni kellett. Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy mi, katolikusok, kiknek élete egy e nemzet életével, kiknek múltja egy a magyar nemzet küzdelmes, de mégis di­csőségtől ragyogó múltjával, hogy mi, kik magával e nemzettel együtt annyi keserű megpróbáltatáson mentünk ke­resztül, a jelen napok megpróbáltatásai közepett is helyt akarunk állani az el­lenünk irányuló támadásokkal szemben. Saját létünk s jogaink védelmére kel­nünk — senki által kétségbe nem von­ható kötelességünk. Nem egy pesszimista, vagy a kor keserű tapasztalatai által fanatizált lé­lek kitörése ez zsupán. Nem minden érték és körültekintés nélküli egyéni nézet ez. Halavány visszfénye ez pusz­tán ama gondolatokban bővelkedő, ve­lős tömörségével, ra ,yogó stylusával imponáló főpásztori levélnek, melylyel a pécsi egyházmegye nemeslelkü, fen- költ gondolkozásu kormányzója, a kitörő vész már-már fejünk fölé tornyosuló hullámaival szemközt, éberségre, bölcs mérsékletre és kitartó küzdelemre lel­kesíti a gondjaira bízott nyájat s an­nak vezetőit. Egy-egy mélyreható, nagy A „Pécsi Közlöny“ tárcája. JÓKAI. Csodát beszél a szent könyv ! Giledában A balzsamontó szent föld közepén Forrás fakadt! Hullámzó áradásban Dagad föl habja, s gazdag, úr s szegény Tódúl feléje, hűs hullámát lesve, Mely enyhülést és gyógyulást fakaszt, S a szomjas földre száll, mint hűvös este, S homok fölött teremt örök tavaszt! S nő, nő az ár . . . Folyóvá nőtt idővel, Melybe leszállt az Űr, a Messiás, Hogy Jánossal, a szent keresztelővel Meghajtsa térdét hiv alázkodás, S fölötte hófehéren megjelen A szent galamb, kit várnak annyian, S egy szózat zengjen át a tiszta mennyen: »Im ez az én szerelmes, hű fiam!« . . . ígéret földe ! Ezredéves szent föld! Magyar hazám ! Te benned is fakadt Gyógyító balzsamul, mely áldva eltölt, Csodaforrás e századév alatt ! A költő lelkét érinté az Isten, S megindult, mint növekvő, szent folyó, Az alkotások árja, sziveinkben Virágnyitó, tavaszt megalkotó! S tódult feléje úr, szegény, merítvén Reményt a csűggedésben, édeset, Mikor a harctakarta égbolt ívén Szivárványt még hiába keresett, Mikor negyvennyolc csataorditása Halálhörgésbe fúlt — jer és csodáld : ő, rejtett könynyel, hogy senki se lássa, Fölrázta ezt a sz'Wyü tetszhalált — Fülébe súgva alvó nemzetünknek ígéret, melyektől a félhalctt Sötét halál-rémképi messzetüntek, S a Jairus lánya — föltámadott! A »Véres könyv«, »A bujdosó naplója«, A »Csataképek« ihletett nyomán Enyhült a lelkek köny és véradója, S egy-egy sebed gyógyult szegény hazám! S mikor a vérkeresztség elmúltával Lecsendesült a zúgó népvihar, Egy név hangzott a csöndességen által Együtt a nemzet hév imáival: Egy név, a melybe volt reménye, Melyről imádva tud csak szólani — Egy név, a nemzet drága szeme fénye, A szent forrásnak őre: Jókai! A csodás forrás színezüst hulláma Ömölt, ömölt a költő lelkiből, A pusztuló hon téréit bejárta, S a vén nemzet-fát, mely már-már kidől, Biztatta múlttal, áldott szebb jövővel, Festett sötét arcára vig derűt, S mely azt hivé : szebb napja sohse jő el, A nemzet őt hallgatta, mindenütt! S a jóslat teljesült! A seb begyógyult, S a melyben kételkedtünk szüntelen, Áldott jövőre vált a régi sajgó mu't, S egünkön a szivárvány megjelen. S leszól az égből ősz Hadúr, az áldott, Kit megtagadtak annyit s annyian, A prófétához, aki köztünk állott : >Im ez az én szerelmes hű fiam !« S megengedé, hogy ezredévnek Írjon, S megérjen egy dicső félszázadot! Mert ezredévünk bármi fénynyel bírjon : Legszebb jel, mit hozzá ő adott! Széchényi és Kossuth s Deák nevéhez Füzzük félszázadával Jókait, Ki érzi azt, hogy nemzetünk mit érez, S ki tenni, hinni, élni megtanít ! Ó szólj tovább, csodás, teremtő lélek, Ne tedd le azt a tollat, Jókaink ! Érintsd e tollal a vak, örök éjét, S piros hajnallá válik árnya mind ! Érintsd a csüggedőt, a fáradt lelket, S teremteni kél az, s kész a győzelem; Érintsd, a hol szemünk már mit se lelhet, A kárpát szirtjét — s virágot terem ! Hitünk, reményünk lelkes élesztője, Világra szóló szellem: áldalak. Te voltál egykor a nemzet jövője, Reményt adó agy gyász-korszak alatt! Most, kiderült az ég, s a magas mennybőit Sugárözönje közt neved ragyog, S áldják azt egy szóval, minő sohsem volt, Az ezredévet ülő magyarok. Várad! Antal.

Next

/
Thumbnails
Contents