Pévsi Közlöny, 1898. február (6. évfolyam, 12-23. szám)
1898-02-03 / 13. szám
VL évfolyam. Pécs, 1898. csütörtök, február 3. 13. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Egész évre . . . . 6 frt. || Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre................3 frt. || Egyes szám ara 4 kr Hirdetések elfogadtatnak. A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányai János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, a kiadóhivatalba; kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a ke. nyomda épületébe. Közraktári jegyek. (Warrants agricoles.) A francia kormány a mezőgazdasági hitel fejlesztése érdekében a kézi záloghitel egyik eszközére, a közraktári jegyekre terjesztette ki figyelmét és hogy e hitelalakot az eddiginél nagyobb törvényes biztosítékkal ruházza fel, törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a közraktári jegyek közhitelességű kezeléséről. E javaslat megokolását és eszmemenetét azért is ismertetjük, mert minálunk Magyarországban nem lévén szabályozva a gazdahitel, a földmíves terményeire csak uzsorakölcsönt kaphat, amint ezt a legutóbbi időben láthattuk, mikor az uzsorások egész vidékek lakosságát juttatták nyomorba és kergették a szocializmus karjaiba. Igen sokszor beáll az a helyzet, hogy a mezőgazdasági termelőnek pénzre van szüksége, épen akkor, mikor a gabonapiac alacsony jegyzései miatt csak olcsón, tehát veszteséggel adhatja el termését. A mezőgazdasági termelőt rendesen mindjárt aratás után szorítják arra, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. Ilyenkor azonban, a nagy kínálat következtében, a gabona ára nagyon leszáll s a termelő mégis kénytelen eladni a termését, noha csak pár hónappal is később jóval többet kaphatna érte. Az ily kényszereladások meggátlására van hivatva a mezőgazdasági közraktári jegyekről szóló törvényjavaslat, amelynek célja, hogy a mezőgazdasági termelő is épen úgy, mint a kereskedő, kölcsönt vehessen föl az árujára, amelyet a kölcsönadónak lehet. Ez az eszme nem új ; Franciaországban már 1860 óta a közgazdaságkiváló művelői foglalkoztak vele, s valamennyien megegyeztek abban, hogy a mezőgazdaság hanyatlásának fő oka a hiányzó hitel és hogy ezen legjobban a mezőgazdasági közraktári jegyek életbelépésével lehetne segíteni. A törvényjavaslat lényege az, hogy minden gazda kölcsönt vehet föl a törvényben megjelölt és egyenként fölsorolt terményeire, amelyeket a kölcsön viszszafizetéséig zálogul leköt a hitelezőnek. Fontos a törvénynek az a rendelkezése, hogy az így lekötött zálog a termelő birtokában és kezelésében marad, de a termelő köteles azt minden károsodás ellen biztosítani és egyébként is, úgy vagyonilag, mint büntetőjogilag felelős a kezelésére bízott zálogért a kölcsönadóval szemben. Tehát sem el nem adhatja, sem meg nem semmisítheti, sőt, ha a zálogot káreset éri, amennyiben a biztosító intézet esetleg nem fizet, ezért is a kölcsönvevő termelő felelős. A törvény a következő terményekre engedi meg a variánsok kibocsájtását: kalászos, vagy már kicsépelt gabonaneműek, száraz hüvelyesek, állati, vagy növényi szövőanyag, olajos magvak, borok, almaborok és egyéb szeszes italok, szárított és gombolyításra szánt selyemgubók, hasábfa. A variánsokat a békebíró állítja ki; erre a célra készült szelvényes lajstromba följegyzi a zálogul lekötött terményeket, azok értékét, meg azt az összeget, melyet a gazda kölcsönképen föl akar venni. A lajstrom egyik fele, melyet lefestenek, kellően lebélyegeznek és aláírnak, lesz a variáns, amelyre a gazda a kölcsönt fölveheti. Ezért 50 centime kiállítási díj fizetendő. Aki kibérelt birtokon gazdálkodik, köteles úgy a zálogul lekötni óhajtott terményeket, valamint azok értékét, továbbá a kért kölcsön összegét is a birtok tulajdonosának bejelenteni. Az ajánlott levelet a bérlő székhelyén lakó békebiró ellenj jegyzi s ő is küldi el a birtokosnak tértivevénynyel , ha a birtokos tiz napon belül ajánlott levélben a békebiró- nál óvást nem emel, a bérlő fölveheti a kölcsönt s a békebiró ezt is följegyzi a variánsra. A „Pécsi Közlöny“ tárcája. A tékozló fiú. Irta: Müller Lajos. A hó egyenletesen lepte el a tájat, az erdő fái pedig mintha csak virágoztak volna -- úgy elborította levéltelen ágaikat a zúzmara. Olykor-olykor fagyos, csípős szél süvített végig a völgyeken — nyomában zizegve hullott egy darabig alá a tölgyek és fényük fehér ékessége, aztán megint ünnepélyes csend. Az egyik kanyargós hegyi ösvényen szegény vándorló legény igyekszik tájékozódni. Nem járt erre senki régtől fogva, vagy ha járt is, nyomait befúta a hó. Neki indul tehát a rengetegnek, a jó szerencsére bízva magát. Kezd esteledni. Szörnyű aggodalom emészti , hol fogja az éjét eltölteni. Végre néhány emberi lábnyomra bukkant, nagyot lélegzett, sietve kisérte, nehogy a beálló és ettől a kétes kalauztól is megfossza. Az alkonyat kíméletlenül sietett — a lábnyomokat többé nem tudta felismerni. Tagjai már szinte merevek voltak — azt hitte, kétségbe kell esnie. Hirtelen mintha dobogást hallana. Megáll és figyel. A következő pillanatban egy gyönyörű agancsos fut feléje — amint meglátja az idegent, megáll és bambán bámul — de az első mozdulatra nyílsebességgel iramodott tovább — nyomában mintha csak füstölt volna az erdő, úgy hullatta a hóvirágokat , aztán megint csak néma csend. A szegény vándorló odatámaszkodik egyik tuskóhoz, kikeresi még egyszer zsebeit,ha tán egy száraz kenyérhéjra akadna — de h a hol nincs, ott ne keress.“ Elgondolkozik. Átadja-e magát sorsának — feküdjék-e le, avagy botorkáljon-e tovább? Az álom erősen kisértette, de tudta, hogy ez veszedelmet jelent. Néhány perc alatt sok minden eszébe jutott. De hátha már közel is van a régi otthonhoz — az is ilyen erdős völgyben volt — hej, de 25 év alatt elfeledte az útját. Hirtelenében egy gondolat cikázott át agyán — hátha még tudok imádkozni ? Miatyánk ki vagy mennyekben, megszenteltessék a te ne i ved . . . tovább nem akart menni — s újra elkezdte — most már még egy-két kérés eszébe jutott. Leborult tehát — s összetett kézzel próbálta elmondani. Majd aztán felkélt — s gondolomra megindult a sötétben. Egyszer csak felkiált, a világosság! Eleinte azt hitte, hogy a szemem káprázik, nézi, nézi, csakugyan valami pislogó lény hatott el szemébe. Istenem de messze lehet még! Új erős bátorság önti el lelkét, siet a fény után, szemeit aggodalmasan tartja rajta, nehogy elveszítse. Egy jó óra múlva kicsiny vadászlak ! előtt állott, a melynek ablakából barátsá- I gosan szürenkezett az életmentő világos - s ság. Oda megy az ablakhoz, benéz rajta. s Egy aggastyán pipázgat a kandalló mellett — közelben egy anyóka pergeti rokkáját, i Nézi-nézi őket. Szive összeszorul — ha csakugyan ők volnának. Úgy hasonlítanak, Istenem de olyan öregek. Hallgatódzik, hátha beszélnek, hátha épen ő róla beszél-