Pécsi Közlöny, 1900. június (8. évfolyam, 44-52. szám)

1900-06-02 / 44. szám

a társadalmi életben csak úgy, mint a közéletben, a politikában. A szabadelvűség álarcát felöltő vallástalanság okozza a bábeli nyelvzavart. Félre ezen ál-szabadelvűséggel, az önző célok cégérével, a szabadkőművesség védjegyével, a gyengelelkek megtévesztőjével, az erős, nagy szellemek béklyójával. „És heteiének mindnyájan Szentlélekkel és kezdének szólani különféle nyelveken . . .“ Az Istenökhöz visszatért keresztények nyelve egységes nyelv, ezen egész hazát átjáró mennydörgés leszen, amely tiszteletet fog parancsolni a vallást támadó, az erkölcsöt rontó, a társadalmi és állami élet alapjait szétbontani törekvő elemeknek, fel fogja álmukból kelteni az alvókat és igy megújul majd a föld, a magyar szent korona földje is. „Veni, Creator Spiritus!“ Hanay Ferenc dr. Schwerer Nándor. (1820-1900.) A mióta a pennával bánni tudok, kezdve a kezdetleges betűvetéstől, a jelen korig: nem múlott el év, hogy igy május hó végén tollat ne vettem volna kezembe, hogy szivem szándéka szerint, névnapi üdvözletei ne írjak Nándor napjára; e Nándor iránt gyermekkorom óta a legnagyobb tisztelet, legmélyebb hála érzetét táplálván szivemben. Most, Nándor-nap lévén, ismét tollhoz nyúlok, hogy írjak, — ezúttal nem üdvözletét, mert az annyiszor üdvözölt, immár megüdvözült, teste immár a szabadszentkirályi temetőben porlad, elhunyt híveinek porai közt; szerény emlékezés ez tehát Istenben boldogult Schwerer Nándor, tb. kanonok, érdemesült esperes, szabad-szentkirályi plébánosra, akinek miként személye iránt sírjáig, úgy emléke iránt is a legbensőbb tisztelettel viseltetem siromiglan. Eme tiszta, igaz érzelem adja ezúttal is kezembe a tollat, hogy Róla néhány emléksort papírra tegyek. Nem követek rendszert, nem is követhetnék a Boldogult szívének nemességéről, lelkének jóságáról tanúskodó kedves dolgok, reminiszcentiák egyik másikának (azt mind fölsorolni: éppen képtelen volnék) fölelevenítésében; teszem azt egész szabadon, adom azokat úgy, amiként azok emlékezetem táblájára följegyződtek s most onnét le-, papírra kívánkoznak, mintegy önkénytelenül tollam hegyére jönnek. Tehetem ezt igy, fesztelen őszinteséggel, ezúttal annyival inkább is, illetve éppen azért, mivel most már nem kell—bár kellene még — attól tartanom, hogy Részéről őszinteségemért, atyai szelíd dorgatóriumban részesülök, mint részesültem ezelőtt hét évvel, amidőn aranymiséje alkalmából, e jubileumról, hírlapi tudósításban szólva. Róla egyúttal, egy rövid tárcában is megemlékeztem, — noha ebben, tekintettel ismert nagy szerénységére — igen szűk határok közt mozogtam, úgyszólván békába vert tollal írtam meg, amit megírtam, — s mégis kikaptam . . „Te gyerek, te gyerek! —szólt az Ő lágyan csengő szelíd szaván. Oh, mily jól esett nekem e „kikapás“, valamint az is, amelyet ugyanezen alkalommal tett szóbeli megemlékezésemért kaptam. Ugyanis e jubileumi lakoma alkalmával az elnöksége alatt állott tanító testület nevében elmondott pohárköszöntőmet, ha jól emlékszem e szavakkal, amit még mondhatnék, azt, a gyémármisét követő lakoma alkalmával óhajtom elmondani — végezvén, — rám vetette jóságos tekintetét s jobb keze mutató ujjával szelíden megfenyegetett, mondván : „sok lesz az édes fiam . . .“ Három évvel előbb vette magához az Úr ! Szerette mindenki, aki csak ismerte, mert szeretett mindenkit ! Szép számban levő rokonaival napról-napra éreztette szivének jóságát, házának vezetőiül folyton rokonokat alkalmazott, s bár életében is segítette őket, halála után is szép örökséget hagyott hátra mindegyiknek. — itt tartom megemlítendőnek, hogy végrendeletében — egyéb jótékony célok mellett — a szentkirályi szerdei tanítókról is megemlékezett, nekik 100—100 koronát testálva. Hogy jelzett áldozatkészsége, az irodalom pártolása s a szegények istápolása mellett is, halála után tekintélyes összeget hagyott hátra, az , jószívűsége mellett, takarékosságáról is tanúskodik. Úgynevezett „nagy asztalt“ soha sem vitt, szerény életmódot folytatott ; nagy úri passziói nem voltak, üres idejében kedvenc tárgyával a számtannal foglalkozott, abban búvárkodott s ezzel nemcsak önmagát foglalkoztatta, de mig lelki s testi ereje bírta, felnőtt hívei számára u. n. téli iskolát tartott fenn, mely célra a régi plébánialakot saját költségén átalakíttatta s a szükségesekkel fölszerelte, itt oktatta aztán a téli hosszú estéken, fáradhatatlan buzgalommal az ő felnőtt híveit, nemcsak a számolásban, de egyéb hasznos dolgokban is ; látni kellett, mily elemében volt e tanítási órákon, mint sugárzott arca, látva híveinek a praktikusnál praktikusabb számtani példák megfejtésébeni ügyességét. Az itt és így kidolgozott számtani példákat, engedve a közóhajnak, 1880-ban, több száz példányban „Számtani példák“ címen ki is nyomatta, ingyen kiosztván hívei, jó barátai, kerülete tanítói között, akiknek némelyike, annak, iskolájában ma is igen jó hasznát veszi. Itt ezenkívül eredetileg csak a plébániájabeli hét iskola számára egy igazán praktikus földrajzot s történelmet is, amelyek később, mások kéziratban, kerülete minden iskolájában közkézen forogtak, kis fáradság mellett is nagy sikerrel használtattak, lévén azok a falusi gyermekek észjárásához, lelki képességéhez teljesen leereszkedő, vonzó stílusban írva, — bár nagy szerénysége a tanitó testület többszöri kérésére sem engedte meg azok nyilvános kiadását, mégis igen örült, ha iskolalátogatásai alkalmával a tanulók, a jelzett tárgyakból az Ő kézirata nyomán feleltek s főkép midőn azok, számtani példáit ügyesen fejtegették ; ilyenkor nemes lelkesültsége hevében rendesen odahagyta az elnöki széket, a katedrát s leirhatlan kedveskedéssel leereszkedett a kis nebulókhoz s velük közösen fejtette meg az Általa föladott példát. (így látva Őt, mindenkor a „Jézus a kisdedek közt,e. bibliai képe állott lelki szemeim előtt.) Szerették is Őt a gyermekek, évről-évre epedve várták az iskolai évet záró vizsgát, az Ő megérkezését. Öröme csak akkor volt nagyobb, midőn úgy ősz felé, mint Esperes tanácskozásra maga köré gyűjtötte kerülete tanítóit mint igazi jó Atya, az Őt igazán szerető jó fiait; ezeken s az ezeket — vendégszerető asztalánál követett lakomákon mindig elemében volt, amazokon ügybuzgóságra, — ezeken vigságra, nótázásra buzdítva a „Pécsi Kuzlmp” tárcája. A nagyfejű leány. Irta: Kiss Béla István. Hegyessy Bábikának finom vörös hajával, szivekbe lopódzó fényes szemeivel, piros ajakéval és formás termetével öregebb feje volt mint az édes apjának, aki a felesége halálakor sírva fakadt s azóta valósággal gyerekké lett. De sírva fakadt és elvesztette fejét ott az egész rokonság is, csak épen Bábika maradt erős, aki egy kicsit halványan, de annál határozottabban mondotta a temetés után . — Most pedig jöjjenek az evéshez, enni kell ! Szegény öreg Hegyessy azt gondolta, hogy aki egyszer olyan járatban volt a temetőben, mint ő, annak ugyan szép kevés kedve lehet az evéshez. A Bábika testvéreiben is több volt a hajlandóság a síráshoz, mint az evéshez. Csak Bábika tartotta magát keményen s megmutatta, hogy átveszi az elhalt anya helyét, azontúl ő lesz a család mindene. Szépen leültette a siratókat, kínálgatta őket, mintha neki nem is halt volna meg az a boldogult. Ő maga azonban nem evett egy falatot sem. És nem telt el kétszer egy hét . Ő kormányozta az egész családot. Egy este egyszerűen tudatta a kis öcscsével, hogy reggel elkíséri valamelyik csizmadiához, aki majd megtanítja a maga mesterségére. Egy másik este meg azzal lepte meg nővéreit, hogy részletfizetésre beszerzett egy varrógépet s most már hozzá lehet látni a kenyérkereséshez. Az egész dolog olyan egyszerűen fordult, hogy senkinek sem jutott eszébe vonakodni, vájjon honnét veszi ez a leány azt a nagy fejét ? A házzal senkinek sem kellett törődni. Délben be lett tálalva az ebéd, este nem hiányzott a vacsora. Dolga nem akadt senkinek az effélében, mivel Bábika mindent elvégzett az ő 20 éves, kissé borzas fejével. És nyilván elég jól végezte, mert a többek között még a szomszédok is megvoltak elégedve. Az elköltözött anya képe már haloványodni kezdett emlékezetekben. Néha napján már vidámság is szökött a kis szobácskába. Sőt fiatal emberek is mutatkoztak olykor, mivel csinos madárka volt mindhárom Hegyesy leány, azonképen eladó is valamennyi. Mikor pedig elkövetkezett az ideje mikor az öregebb leányzó valamit súgni akart az apjának és elakarta árulni, hogy kérője akadt: az öreg Hegyessy szépen maga mellé hívta Bábikát s aztán az ő nagy fejéből várták a döntő szót. Aminek következése az lett, hogy a másik leány, mikor hasonló furcsaságon törte fejét, már egyenesen Bábikához fordult az ő édes titkával. Mintha az édesanyjától kért volna tanácsot. * * * Bábikának még mindig finom volt az ő vörös haja, idősebb sem volt. Már beleélte magát a mama szerepébe és nagyon különösnek találta volna, ha neki valaki szerelemről beszél. Nővérei már nem voltak otthon, sőt az egyiknek kis babuskája is volt. És ez a nagyfejű leány úgy járt el egyik nővérétől a másikhoz, mintha csak anyjuk lett volna, és pontos számadást várt mindegyiknek boldogságáról. Azt a kis babát is úgy tekintette, mintha unokája volna. Nem akarta másnak szólítani. „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1900. junius 3.