Pécsi Közlöny, 1901. június (9. évfolyam, 44-52. szám)
1901-06-02 / 44. szám
1901. junius 2. „PÉCSI KÖZLÖNY“ letlen ; a müveit ember pedig az életben sulylyal s kihatással bírni kívánó ember, több jogot, több jót kíván s a társadalom uj alakja ez uj súlyok szerint: a szabad s a müveit ember súlya szerint fog testet ölteni. A művelődés vágya sok ezer és ezer embert ragadott meg a társadalom munkás rétegeiben. Bátran mondhatjuk, hogy a munkástársadalom nagy súlyt fektet a műveltségre, ég a tanulás vágyától s a szociáldemokrácia ép úgy, mint az ingyenes, népies előadásokat rendező akadémikus körök arra törekszenek, hogy a műveltség általánossá váljék a munkásosztályban. A szociáldemokrácia komolyan veszi e feladatát; mondhatom, hogy a tudományos művelődést tartja evangéliumának. Mit az apostolok hittek, azt a szocáldemokrácia a tudomány erejével éri el. A holland, német, skandináv, angol társadalomban az irányzat nélkülözi az erőszakos forradalmi jelleget s elhihetjük a munkásosztálynak, hogy nem irigyli a vezető osztályok pénzét, hanem egyenjogúságra törekszik az értelmi világban. Szellemében, műveltségben akar testvérünk lenni. Hozzá akar férkőzni a szellemi javakhoz; könytárakat, múzeumokat látogat; a sokszorosító művészet által birtokába keríti a művészet termékeit; tudja s érti, hogy a műveltség társadalomalakító erő. Művelt embernek több jogot,, több részt kell adni a társadalom javaiból: bíznak a természet vaslogikájában, mely a műveltség ölébe hullatja a közmunka, a közfáradság gyümölcsét. Bíznak az emberi természet ösztönében, a vágyban nagyobb szabadság és műveltség után, mely okvetlenül új formáját sürgeti a társadalmi elhelyezkedéseknek. Legyen szabad összefoglalnom téziseimnek szétszórt gondolatait; a szociális kérdés a XX. században az, ami volt régen, az alsóbb társadalmi rétegek emekeldése, melyek részt kérnek a felsőbb rétegek javaiból; ez a részesedés oly elmaradhatatlan, amilyen valóságos az alsóbb rétegeknek átváltozása. Márpedig az alsóbb rétegek tényleg átváltoznak, tehát a társadalmi szervezet is e tényezőknek arányában fog átváltozni. Ez az átváltozás meghalad minden egyéb ilynemű törekvést a múltban ; arról van szó, hogy a munkás szabad ember lett s művelődik, tehát a modern szociális mozgalom minden előbbi szociális mozgalomtól ép e két tényezőre való tekintetből, lényegesen elüt s radikális átváltozások elé visz. Soroljuk föl ezt a nagy munkát. Ismerjük föl Isten gondolatait s ne féljünk a mozgalom erőszakosságától; a nagy célok mindig alkalmasak nemcsak az akaratot, hanem a szenvedélyt is megmozgatni; az árvíz mindig zavaros, de ha szűkebb medrébe tér, megtisztul: a modern szociális mozgalom is pezseg, habzik, zavarog, tajtékzik a szociáldemokráciában, mely a mozgalomnak szenvedélyességét képviseli, de a szociáldemokrácia is vedlik s a pezsgő ár abban a mértékben tisztul, amelyben a társadalom vezető körei fölismerik, méltányolják s segítik törekvéseiket. Elsősorban a klérus teljesítse kötelességét s fogja föl hivatását. Ismerje föl az Isten gondolatait az emberiség kulturális életében. Ne mondja, hogy az emberiség földi léte kívül áll az örök cél irányvonalain s mi köze hozzá, hogy a tökéletesség az anyagi, földi javak nélkülözésében s visszaváltásában áll. Nem; a kultúra az embernek minden irányban való érvényesülésében : a vallási, erkölcsi, lelki, anyagi élet lehetőleg fényes, kifejtésében áll. Ne ellenezzük a szabadságokat s ne öntsük ki a fürdővízzel a gyermeket, mikor a francia forradalmat anathematizáljuk. Az erjedésbe hozta a régi örök gondolatokat hatalmas, lendítést kölcsönzött a fejlődésnek. Az embert, az egyént a szabadság jellemzi, következőleg a szabadság, a felelősség s az önelhatározás az ember ideális jellege ; sőt ismerjük el, hogy a szabadság polcára való kilépés a legnagyobb lépés volt, melyet az emberiség hosszú fejlődésének évezredes útján tett. A népművelés legyen a klérus feladata és szívesen álljon bele abba a munkába, melyet az igazi fölvilágosodás szolgál. Iskola és körök és szövetkezetek feladata az intelligenciának ébresztése a népben. Ne irtózzunk az új időktől. Nekünk katholikusoknak öreg hibánk, hogy a történeti állapotokkal s intézményekkel nagyon is összenövünk s ténylegesen fennállóra ruházzuk az isteni rendnek s állapotnak tekintélyét ; ott állunk minden intézmény mellett, melynek szerencséje van, nyakunkon lenni, pedig sok más intézménynek több joga van ahhoz, hogy legyen s baltaszemekkel nézzünk azokra, kik az újat pártolják ; szociáldemokratáknak, kik az elváltozó tényezőknek új elhelyezkedést követelnek. Lange: írja rólunk (Geschichte des Materialismus) : „Ne csodálkozzunk azon, hogy sok esetben a szabadgondolkozók, sőt néha ép az egyháznak elszánt ellenségei azok, kik az elnyomott emberiség ügyét lelkes szívvel fölkarolják, mialatt az egyház szolgái a gazdagok asztalánál ülnek s a szegényeknek az alázatosságot s az engedelmességet prédikálják. Ha föl is teszszük, hogy az újszövetség morálisa mély benyomást tett a keresztény világ népeire, ebből nem következik, hogy ez a benyomás és azoknál lesz a legmélyebb, kik a tan betűjével foglalkoznak. Nagyjában ugyanis valószínűvé válik, hogy századunk erélyes reformtörekvései, melyek a világot az eltaposott néptömegek javára átalakítani kívánják, közelebb állnak az újszövetség gondolataihoz, mint ahogy azt a reform hordozói gondolják. A régi formákhoz szokott s azokban kellemesen elhelyezkedő elemek ellenszenvvel tekintenek a mozgalomra, 918 újság nem a tévely kritériuma. Áldozatokat kell hozni, a fejlődés kivasalja azokat belőlünk. S végül a nép érdekeit kell most gondoznunk. A szenvedő népit, mely a régi viszonyokból átlépve az új időkbe, gazdasági rázkódtatást szenved. Ki szeresse a népet, ha nem mi ? Ez krisztusi indulat. Ezt kivánja Carlyl, ezt Kingsten, ezt ők. Járja át mindenünket, hivatásunkat ez a vágy. Ne engedjük, hogy ők jobban szeressenek ! A papság akciója az égető kérdésnek mélyebb fölértésén s a néppárt lelkesülő, örömében, bajában résztvevő érzékén fordul meg. Viseltessünk nagy részvéttel a nagy beteg, a keresztény társadalom iránt, melyhez irányit a krisztusi szó „pauperes evangelizantur,“ de manapság nem azért, mert fogékonyak, de mert kicsinyek és elkeseredettek. Szárazak a lelkek! Leköti őket az élet borzalmas küzdelme! Az evangélium a maga lemondásával és szenvedési témáival erőtlen árnynak látszik, mely nem lendít a szenvedőnek nyomorán. De mondjátok meg nekik , segítünk szegénységieken ! s kigyulad az arca ez uj evangéliumtól. Ezek szeretnek minket! így tett a régi evangélium. Nincs művészet, nincs mozgalom, mely népszerű legyen, amelyen valamikép meg nem érzik a szociális pacsipp, ott az Úr, a szegé— Köszönöm Guszti, de nem mára, hanem holnapra. Nekem ma este egy jelenetből nem szabad elmaradnom. — Micsoda jelenetről beszélsz ? — Tudod, mi az újság ? Megismerkedtem az új nyaralókkal. Magosnéval s leányával a szép szőke Elzával. Találkánk lesz ma este. A kántor arcszíne megfakult. Ez jelent valamit. Azt vettem ki belőle, hogy nem tetszett neki, hogy én Elzával találkozni fogok. Azt mondá ezek után, hogy az Elza papástul-mamástul ott lesz az előadáson. — Nem bánom, mondá erőtetett közönynyel. Elváltunk. Beesteledett. A kántor színházba ment, én pedig az alsó füzesbe. Vártam Elzát. Azon töprenkedtem, hogy mi lesz az első szavam, ha majd itt lesz mellettem. Mindenek előtt elmondom neki, hogy ő az én egyedüli boldogságom, elmondom, hogy szép szeme bájsugárt lövel, továbbá, a napsugár is megirigyelheti selyemhaját és és csengő hangja mellett a fülemile éneke mennydörgés. De mi az ? Megzizzent a nád. Ő az. A lélekzetemet is visszaszorítottam. S a zizzenés mind közelebb és közelebb ért, mintha a várva-várt teremtés óvatos léptei közeledtek volna. Végre egészen mellettem suhant el a szellő. Aztán ismét elült. Közvetlen közelemben gyenge recsegést hallottam, mintha az ő kicsi lábai lépdeltek volna az avar szélhordta, száraz kóróira. De csak nem jött. A fejem fölötti lombon egy madárfészek volt. Bizonyosan a pelyhes jószágok fészkelődése okozta a zajt. De ni, micsoda két fényes pont ragyog ottan ? Nem az ő szemének tüze az ! — Sajnos, nem. Két világító bogár sütkérezett ottan. Én vártam „Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.“ Nagybusan a faluba kecmeregtem. Csend volt mindenütt. Csak a nagykocsma volt hangos a mulatozók kurjantásaitól. Benyitottam. Letelepedtem egy X lábú asztal mellé, rákönyököltem mind a két kezemmel s azon tűnődtem, hogy a kegyetlen Elza csalafintaságát miként toroljam meg. És eközben, mint a kas zümmögő lakói rárohannak a váratlan jövevényre, akként zúdult felém a hangos korcsmai népség. A forrongó tömegből kiválik. Elzácska mamája. Láttátok-e már, hogy mikor az égen a legsötétebb felleg megszakad s azon át a nap mosolyog felénk ? (Ezt a szép metaforát csak azért írtam le, mert az ellentétes képzetek felidézik egymást.) Előttem állott a kissé rettegett külsejű mama. Megráncigálja gallérom és rám formed : — Uram, ön megszöktette a lányomat ! Az első percben azt hittem, hogy a mennydörgős mennykű környéket, aztán higgadtan visszaszóltam : — Bocsánat asszonyom, én nem vagyok cigányprimás. — Még tréfál a gaz ..! kiáltja rám a szép Elza mamája. Eszményi anyós lesz belőle, gondolom. Én azonban nyugodt voltam. Meg is győztem lassan, szép szóval a mamát, hogy az Elzácska eltűnéséről nem tudok semmit» .